Szemfogas tejcsárda

Manapság már nem megy úgy a vámpírtéma a videojátékokban, mint a 2000-es évek első felében. Akkoriban jöttek a Legacy Of Kain/Soul Reaver anyagok, ott volt a két zseniális Vampire The Masquerade RPG (Redemption és a Bloodlines) és természetesen a két 3D-s epizódot (és egy 2 dimenziósat) megélt Bloodrayne. Igazi bűnös élvezet kategória, PS2-őn az első játékaim egyike volt az első rész.

II. világháború (jó, előtte pár évvel), nácik, okkultizmus, vámpírok, csöcsök és iszonyat nagy mészárszék. Marhára szerettem, mert hiába volt B kategóriás, de megvolt benne a spiritusz, ami egészen a végéig kitartott. A sztori nem volt nagy szám, Rayne egy dhampir (félig vámpír csak), aki egy titkos társaságnak melózva vadászik egy náci okkult bagázsra és annak vezetőjére+ egy ősi démon is képbe kerül. Kb. ennyiben ki is merül a történet és noha egyik karakter jelleme sincs The Last Of Us szinten kidolgozva, a főkolomposok (Von Blut, Kommando, Mauler, Bathory Mengele, az ikrek, Hedrox, stb.) mégis rendelkeznek egyfajta karizmával. Rayne külalakja, ami még mindenképp kiemelendő, elég dögös kis vörös, a temperamentuma hevességével már csak a minden apróbb mozdulatra himbálódzó csöcsei vetekednek.

A játékmenet tipikus mész lősz, ütsz mindenkit, ahogy érsz. Van egy pengénk, amivel közelharci kombókat tudunk tolni, mellette pedig lőfegyverek, gránátok, páncélököl vethetőek be az enemy ellen. Egy idő után Rayne dühbe is tud jönni, mialatt totál szétszecskáz maga körül mindenkit (érdemes boss-okra tartogatni vagy nagyobb tömegekre). Idővel lesz még két speckó képességünk: bullet-time (ami végtelen, bár tényleg iszonyat belassul minden) és egy sniper vision (sose használtam). Ha fogytán az életerő, egy jó vámpír lecsapolja a környéken lévők vérét és mivel Rayne megörökölte e képességüket, így tudjuk elkerülni az elpatkolást. Külön bónusz, hogy amikor forrón összeölelkezünk az áldozatainkkal, még lőni is tudunk közben (vagy ha valaki hátba akar verni bennünket, eléforgatjuk az épp szárazra szívottat). Egy pálya erejéig van egy élvezetes kis mech-es harc is, ami feldobja egy kicsit a kaszabolást.

Amúgy 3 nagyobb felvonásból áll a játék. Először egy luisiana-i, mocsaras helyszínen kell rendet tennünk, ahol még befigyel egy kis lovecraft-i hangulat is a voodoo mágia által felébresztett rusnyaságok miatt. A legnagyobb felvonás a második, Argentína, ahol egy titkos ásatás folyik, itt kezdi meg Rayne a náci tisztviselők levadászását. Nagyon jópofa, hogy ezen a helyszínen kezdetben nagyobb mozgásterünk van, ugyanis meg kell találni a célpontokat, akik az objektum különböző pontjai tartózkodnak (pl. az egyik figura az U-boat dokkban tartózkodik, stb.) Később egy szakasz átmegy horrorba is, ugyanis a nácik kutakodásaik során persze olyan dolgokat szabadítanak el, amit nem kellett volna… Az utolsó harmad pedig Németország, egy kastély környéke, ahol már ősi vámpírok is a nácik után nyomulnak, totális csatatérré változtatva mindent. A végjáték pedig egy dupla-bossfight (szerencsére töltőképernyővel és mentési lehetőséggel).

Normal fokozaton 5-6 óra alatt le lehet szó szerint darálni, sallangmentes cucc, nincs túlgondolva benne semmi. 1-2 kapcsoló vagy tárgykeresgélés, elpusztítani valamit és ennyi. Előre csak és dara. Viszont úgy a közepétől elkezd bekeményíteni, vannak elég komoly difficulty spike-ok bőségesen a játékban (momentán már az első boss is vízválasztó lehet), az uccsó bossok egyikét pedig ha nem intézzük el időben, eredményez egy szép game over képernyőt. Szal azért oda kell figyelni, de nem vészes. Igazság szerint sokkal nehezebbre emlékeztem, 1-2 szakasz kivételével semmi megterhelő nem volt (jó, de azok viszont…). A pályatervezés szerintem egész okés és igaz, hogy vannak egysíkúbb területek, de pl. az argentínai tiktos komplexum fel van dobva propagandaplakátokkal, fürdőkkel, kantinokkal, stb. Még arra is van példa egy bossfight-nál, hogy többféle dialógust is megnézhessünk annak függvényében, hogy kit teszünk el előbb láb alól. Apróságok, de ez is a régen minden jobb volt örökbecsű mondást támasztja alá!

Zenék többnyire ismétlődő loop-ok, indusztriális stílussal, némelyük elég kellemesre sikeredett. Szinkronhangok nem valami fergetegesek, főleg ahogy a náci soldat-ok nyomatják angol/német kevert mondataikat, de Hedrox és maga Rayne mindenképp kiemelendő (utóbbinak Laura Bailey adta hangját). Az átvezető CG mozik, bár kevés van belőlük, nagyon látványosak, főleg 1, ami nekem a mai napig referencia, annyira cool. Emlékszem, egy Super Nintendo után mennyire komoly volt már egy MGS vagy RE, ahol „beszélnek” és megy a film. Kezdetben szinte csak ezekért akartam továbbjutni a játékokban! :D

A Bloodrayne eredeti megjelenése 2002 volt (Xbox, PS2, Gamecube majd PC) és noha technikailag nem volt kiemelkedő (gyenge közepes), de PS2-őn is olyan gyors volt, mint a villám. Volt egy kis rombolhatóság, de az igazi jóság a csonkolhatóság volt, mert szinte minden ellenséget darabokra lehetett szaggatni/vágni vagy lőni. 1-1 jól sikerült akciózás totális mészárszékbe ment át, ilyen jó még sose volt nácikat/vámpírokat darabolni.

A ReVamped kiadás egy remaster, 4k és 60 FPS. Szép éles a kép, röccenésnek még csak halvány híre hamva sincs, gyönyörűen fut a játék. Külön öröm, hogy a CG videókat is felhúzták és szélesvásznúak. Persze nem olyan minőségűek, mint a mai videók, de ezerszer jobb a helyzet, mint anno. Sajna auto-HDR nincs (meg alap se), de az még becsülendő, hogy 1-2 bug-ot kijavítottak benne (pl. van egy rész, amikor pár náci beragad a liftaknába és rájuk lehet hívni a liftet, hogy kilapítsa őket. Az eredetiben vagy 2 másodperc után feküdtek meg, itt már egyből). Igazság szerint úgy néz ki a játék, ahogy anno emlékeztem rá és ez mindenképp egy szuper fegyvertény a remaster mellett.

13 achievement van a játékban, nem nagy cucc megnyitni őket (pro tipp: ha először normal-on letekerjük, akkor new game-ben lesz fejezetválasztó és csak az utolsót kell lenyomni hard fokozaton, ami ha ügyesek vagyunk, félóra alatt megvan). Kicsit csalódott is vagyok, mert szívesen elbíbelődtem volna még többel, ötletesebbel is. Már nem motivál úgy a dolog, mint 10+ éve, de ha tetszik egy játék és nem unalmas grindelés vagy totál random a megoldás, akkor szeretek foglalkozni ezzel.

Rayne szerintem egy igazán karakán csajos karaktere a játékvilágnak, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy megihlette még a nagy videojátékadaptálót, Uwe Boll-t is három film erejéig (sajnos…), készültek képregények is és a már említett folytatások (a második rész grafikailag óriásit fejlődött, de elvesztette az első atmoszféráját és bájos gügyeségét). Nem egy olcsó remaster (PS4/PS5-re és Switch-re van dobozos kiadás is aranyáron!), de ha valaki szeretne egy agyatlan, de mégis adrenalinpumpáló, vérgőzös-csöcsös nácitlanítást rendezni és még a nosztalgiafaktor is képbe kerül, annak feltétlenül ajánlom ezt a csapást a múltból!