Ereban: Shadow Legacy – Árnyakkal sunnyogóTeszt

Az Ereban története egy haldokló világba kalauzol el minket, amit szépen lassan maga alá gyűr az energiaválság. Az emberek meghalnak, a települések elnéptelenednek, és a jelek szerint az egyetlen dolog, ami a civilizáció és a teljes pusztulás között áll, az egy Helios nevű vállalat, az univerzum talán utolsó multija. Az óriáscég mérnökei papíron elkeseredett küzdelmet folytatnak az elkerülhetetlen véggel, ennek részeként pedig még egy megastrukturát is felhúztak a cselekménynek otthont adó rendszer napja köré, hogy minél hatékonyabban fel tudják használni annak az energiáját. És bár ezzel a lépéssel a Helios látszólag véget vetett a folyamatos visszaesésnek, azért mindenki érzi, hogy itt még egy csillag megcsapolása is csak ideig-óráig lehet megoldás a folyamatos leépülésre.

Ebbe az enyhén szólva sem szívderítő helyzetbe csöppenünk bele mi egy Ayana nevű, rejtélyes nőt alakítva. Főhősünk elsőre úgy néz ki, mint egy átlagos halandó, de ne hagyjuk, hogy a látszat megtévesszen minket! Az ártatlan felszín alatt Ayana ugyanis egy ősrégi faj, az úgynevezett erebanok, utolsó életben maradt gyermeke, aki a veleszületett képességének hála szó szerint össze tud olvadni az árnyakkal, így pedig észrevétlenül bejuthat akárhová, már persze addig, amíg rá nem kapcsolják a villanyt.

És bár ez elsőre több mint menőn hangzik, azért Ayana élete se fenékig tejfel: hogy mást ne mondjunk, népének minden más tagja nyom nélkül eltűnt, ő pedig utolsó kétségbeesésében, hogy megtalálja őket, még a Helios segítségét is elfogadja. Persze az óriáscég végül csúnyán átvágja főhősünket, innentől kezdve pedig csak rajtunk áll majd, hogy különleges képességeinket latba vetve kiderítsük, mégis miért csinálták ezt, és mi közük lehet az erebanok felszívódásához.

Talán már a fenti rövid összefoglalóból is érződik, hogy a játék sztorija nem épp a legeredetibb dolog a világon, avagy a kampány nem fog senkit sem meglepni, aki akárcsak futólag is találkozott már sci-fi művekkel korábban, viszont a történet egyszerűségét remekül ellensúlyozza annak acélos tálalása. Maga a szinkron például meglepően erősre sikeredett, főleg egy indie projekthez képest, a pálmát azonban ezen a téren egyértelműen a háttérvilág viszi, ami annak ellenére is roppant érdekesnek mondható, hogy a fejlesztők olyan sokat nem villantanak fel belőle, inkább csak utalnak a részletekre.

A futurisztikus technológiákat a lassú, de elkerülhetetlen pusztulással keverő helyszíneknek mind van egy sajátosan melankólikus hangulata, amiben öröm elmerülni. Továbbá a gyűjtögethető feljegyzésekből, naplórészletekből is valósággal árad a keserédes felhang, ezért aki szereti a kicsit lelombozó, kicsit depresszív háttereket, az itt abszolút megtalálhatja a számításait. Mondjuk azért az ereinket így se fogjuk felvágni, ugyanis a játékban helyet kapott egy nagyobb adag önironikus humor is, ami helyenként talán már túl soknak érződik, de nagy általánosságban azért arra jó, hogy oldja a feszültséget. Az például, ahogy a Helios robotjai minden megszólalásuk elején bejelentik, hogy épp milyen hangnemet használnak, majd ugyanolyan monotonon darálják el a mondandójukat, számomra megunhatatlan volt. Mondjuk jobban belegondolva lehet, ez inkább engem minősít.

A történet tekintetében tehát az alapok ötletesek, de közel sem tökéletesek, és ez a játékmenetről is elmondható. Lopakodásra kihegyezett programként az Ereban leginkább különféle gondosan őrzött objektumok megközelítésére és ellenfeleink elkerülésére helyezi a hangsúlyt, ezt a jól bevált receptet pedig a fejlesztők gyűjtögethető apróságokkal, turbózható felszerelésekkel és pár mellékküldetéssel is feldobták, sőt még néhány platformer szakasz és logikai fejtörő is jutott a mixbe.

És bár ez papíron nem hangzik olyan világmegváltó koncepciónak, a gyakorlatban az Ereban sokszor meglepően ambiciózusnak érződik egy kisebb költségvetésű címhez képest. Ennek a jelenségnek a kicsúcsosodása alighanem a harmadik fejezet, ami egy nagyobb, nyitottabb pályán játszódik, és amiben teljesen szabad kezet kapunk annak kapcsán, hogy milyen sorrendben és hogyan oldjuk meg az egyes feladatainkat. Nagy kár, hogy a többi szint jóval lineárisabbra sikerült, ez a fajta félig-meddig nyitott világú, szabadabb szellemű megközelítés ugyanis elképesztően jól áll a programnak, amíg tart.

De mindez csak a felvezetés, az Ereban legnagyobb ütőkártyáját ugyanis érezhetően Ayana korábban már emlegetett természetfeletti képessége jelenti, aminek hála a kampány során bármikor eggyé válhatunk az árnyékokkal, nagyban megkönnyítve a dolgunkat, mikor a Helios féltve őrzött telephelyeit kell megközelítenünk. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy amíg a sötétben vagyunk, addig senki sem tud megállítani minket. Felsuhanhatunk falakon, hangtalanul érhetünk földet a legnagyobb zuhanások után is, beavászkodhatunk a legszűkebb járatokba, áthaladhatunk a legkisebb réseken, vagy akár teljesen el is tűnhetünk, hogy aztán az őrszemek háta mögött jelenjünk meg újra, esélyt sem hagyva nekik arra, hogy kiszúrhassanak.

Amikor azonban fény ér minket, akkor vége az aranyéletnek: egy pillanat alatt kiszakadunk az árnyékok közül, és már nem is tudunk visszamenekülni közéjük. Ebben az állapotunkban csak átlagos halandók vagyunk, így hagyományos módszerekre kell támaszkodnunk céljaink eléréséhez, legyen az ládák mögött lapulás (és imádkozás, hogy az őrök ne jöjjenek el a búvóhelyünkig), vagy ellenfeleink hátbadöfködése.

Könnyű belátni, hogy a fejlesztők miért a fenti mechanikák köré építették a teljes játékukat, ezek a megoldások ugyanis egy izgalmas dinamikát eredményeznek, ahol igyekszünk folyton az árnyak között maradni, hogy erőnk teljében nézhessünk szembe a kihívásokkal, és ahol a pályák kialakítása időről-időre „kiparancsol” minket a napfényre, ahol aztán jóval védtelenebbül érezzük magunkat. A célpontjaink például általában jól megvilágított területeken helyezkednek el, így nem tudunk csak úgy a sötétben odasuhanni hozzájuk, emellett pedig az se ritka látvány, hogy a fontosabb kapukat, átjárókat lámpák „őrzik”, elejét véve annak, hogy túlságosan könnyen áthaladhassunk rajtuk.

Mindez az első pár órában tökéletesen működik is, azonban ahogy elkezdjük kiismeri az Ereban rendszereit, úgy fogjuk egyre inkább azt érezni, hogy az alap elképzelés jó, csak még építeni kellett volna rá ezt-azt, hogy hosszabb távon is le tudja kötni az embereket. Röviden és tömören a fejlesztők egész egyszerűen nem tesznek eleget azért, hogy a fényre kényszerítsenek minket, így pedig a küldetések java letudható kényelmesen az árnyékban hesszelve, akkor is, ha minden gyűjtögethető apróságot összeszedünk, és az adott fejezet mellékküldetését is teljesítjük.

A korábban már emlegetett, stratégiai helyeken elhelyezett fényforrások nem érződnek elégnek ahhoz, hogy komolyan korlátozni tudjanak, erre pedig az is rátesz egy lapáttal, hogy az ellenfeleink se túl változatosak vagy okosak. A legtöbbet simán ki lehet cselezni annyival, ha meglapulunk valami környezeti elem takarásában, majd az árnyékokba olvadva a hátuk mögé kerülünk, és bár a kampány végére azért előkerül pár élesebb szituáció is, ahol tényleg észnél kell lennünk, hogy ne bukjunk le, ezek túl későn érkeznek ahhoz, hogy felrázzák az embert az eddigre már jól megszokott rutinná csontosodott osonás egyhangúságából.