Jonathan Green - Sötétség Arkham felettKönyv

Az Arkham Horror brandet Howard Phillips Lovecraft művei inspirálták, az elmúlt évek során készült belőle több társas- és kártyajáték, tavaly pedig bepróbálkoztak a lapozgatós könyvek piacán is. A magyar kiadás tehát nemzetközi szinten is teljesen frissnek számít, ami ugye magával hozza azt is, hogy a felépítése, történetvezetése, nehézsége és úgy általában a komplexitása jóval modernebb megközelítést tükröz, mint a korai Fighting Fantasy kötetek. Az első történet szerzőjének azt a Jonathan Greent kérték fel, aki közel száz könyvet írt az elmúlt évtizedek során szinte minden létező fantasy, science fiction és horror univerzumban, ráadásul saját lapozgatós sorozattal is rendelkezik (ACE Gamebooks, a Télapót és Drakulát feldolgozó írásokkal mi is foglalkoztunk korábban). Greent sokan nem kedvelik, mert bár soha, semmilyen műve sem szokott silány minőségű lenni, termelékenysége miatt az is ritka, hogy valami tényleg kitűnjön, és hosszú távon is emlékezetes maradjon. Profi, akit bármikor meg lehet bízni ilyen feladatokkal, mert nem fog csaldást okozni és időre elkészül. De sokak szerint azért ő alapvetően mégiscsak egy tisztességes iparos.

A Sötétség Arkham felett nyitóműként nem csak egy új - persze ezer korábbi történetből ismerős - világot vázol fel, hanem fontos feladata, hogy lefektesse azokat a szabályokat, amelyek a settingen kívül is igazolják a sorozat létjogosultságát, és amik megkülönböztetik a többi lapozgatós könyvtől. Aki esetleg ismeri a társasjátékot, az előnyben van, ugyanis bizonyos mechanizmusok és szereplők itt visszaköszönnek, ez nyilván mindenkinek jó, mert egyrészt van mire építkezni, másrészt az árukapcsolásnak egy kimondottan pozitív példája, hiszen jó érzés ismerősként viszontlátni egyes szereplőket. Induláskor itt előre elkészített nyomozók közül választhatjuk ki a nekünk leginkább tetszőt, a három karakter mindegyike teljesen más statokkal, tárgyakkal, képességekkel és gyengékkel vág neki a kalandnak. Van közöttük olyan, aki jobban bírja a fizikai gyűrődést, de nem a legélesebb elme, megint más a képességei egy részét egy bizonyos ponton nagyon jól fogja tudni használni, míg más helyzetekben inkább csak csetlik-botlik.

Ahogy azt a lovecrafti sztoriktól megszokhattuk, a történések egy téren és időn kívüli burokban játszódnak, Arkham városa ugyan az Egyesült Államok nyugati partjára van képzelve, de igazából akárhol és akármikor lehetne, mert a kortalanság egyfajta jellegzetes aurája lengi be. Persze a használt tárgyakból és elejtett félmondatokból nagyjából be tudjuk lőni az idősíkot, de sok jelentősége ezúttal nincsen, legalábbis semmiképp sem akkora, mint pl. a Cthulhu szerepjátékban. A nyomozás során univerzálisan használható nyomokat és erőforrásokat gyűjtünk és költünk el, tehát viszonylag rugalmasan van kezelve az, hogy a kisebb sikereinket hogyan tudjuk később az előnyünkre fordítani, miközben az elménk épségének a megőrzésén is munkálkodunk. Ha azt gondolnánk, hogy a tárgyak menedzselése is a szokottnál rugalmasabban van kezelve, tévednénk. Ha valamit meg kell szerezni, azt kíméletlenül behajtják rajtunk, és ha kihagytunk valamit, szinte rögtön érkezik a büntetés. A Sötétség Arkham felett összességében legalább annyira kemény, mintha évtizedekkel ezelőtt jelent volna meg, ráadásul szinte minden területen folyamatosan rettegésben tart. Az összecsapások nehezek, a legfontosabb információkat alaposan elrejtette a szerző, a legkisebb rossz döntést azonnal megbüntetik. Én bevallom, kétszer még lelkesen újrakezdtem, de utána már inkább az ötujjas-könyvjelzős módszerrel értem csak a végére, annyira sokszor jutottam zsákutcába vagy rekedtem meg a nyomozásban. A nehézség mellé pedig egy sötét, borongós hangulatú lovecrafti történet párosul, ami elsőre még csak bizarrságával kelti fel a figyelmet, a borzalmak ekkor még csak a régmúlt idők legendáinak tűnnek, de a végére olyan kaotikus világvége-hangulat kerekedik a történetből, hogy csak kapkodjuk a fejünket, ahogy három ősi istenség csatájába csöppenünk. Azt aztán tényleg nem lehet felróni Greennek, hogy nem mert kellően nagyban gondolkodni, az átlagosnak induló álmos este hajnalra minden lesz, csak mindennapi nem.

Bár több szempontból szigorú és oldschool a történetmesélés, rengeteg apróságon érződik mégis a modern idők áramvonalas szele. Míg a legtöbb lapozgatós könyvben az értékeink az idő múlásával többet csökkennek, mint amennyit nőnek, itt fordított a helyzet: az elménk állapotát kivéve szinte végig fejlődünk, például minden sikeres csata tovább erősít minket. Ahogy haladunk a végkifejlet felé, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy túl jól ebből a történetből már nem fogunk kijönni (ez mondjuk általában jellemző a legtöbb lovecrafti ihletésű sztorira, ha túléljük, az már felér egy győzelemmel), ezért nem meglepő módon négy vagy öt különböző befejezés is van, amelyek nem csak az eseményeket tekintve mások, de minőségükben is különböznek, majd csillagos formában értékelik is a teljesíményünket. Láthatóan nagyon ráment a szerző arra, hogy még siker esetén is érdemes legyen újra nekifutni, mert egy komoly titok-listában egyenként pipálhatjuk be azokat a dolgokat, amelyeket sikeresen fedeztünk fel, de megtalálhatunk a kötetben egy teljes, videojátékokra emlékeztető achievement-listát is, amit csak nagyon sok újraolvasással tud kipörgetni az, akinek van erre hajlandósága. És el ne feledjem, van benne az eleje felé egy olyan teljes oldalas titkosírás, amivel tíz percet el lehet szöszölni, ilyet is ritkán látni, hogy egy lapozgatós könyv szinte kikényszeríti, hogy elővegyünk egy ceruzát, és elkezdjünk dolgozni vele.

Újítások ide vagy oda, a Sötétség Arkham felett mégis attól tud működni, ha valaki vevő az ilyen típusú történetekre. Az éjszaka során ellátogatunk az összes, hangulatilag "kötelező" lovecrafti helyszínre, de a legtöbb időt az egyetemen, illetve egy hatalmas udvarházban fogjuk tölteni, ez utóbbihoz még térképet is tudunk szerezni. És bár az atmoszférára nem lehet panasz, fél óra után döbbenünk rá arra, hogy illusztrációk nélkül egy lapozgatós könyv mennyire sótlan, szinte félkész hatást kelt. A Sötétség Arkham felett ugyanis csak apró képeket tartalmaz az oldalak alján, de hiányoznak a teljes lapot betöltő rajzok, amiknél az ember megáll egy percre az olvasgatásban, tanulmányozza a képet továbblapozás előtt, majd szerencsés esetben el is raktározza a jobban sikerülteket az emlékeiben. Nem is értem, hogy lehetett ezeket kihagyni egy olyan brandnél, ami ennyire a hangulatra épít... Kezdésnek így némiképp felemás az összekép, a sok pozitívum mellett akadnak negatívumok is, pedig Green rutinjának abban is érvényesülnie illene, hogy ilyenek ne nagyon legyenek. A második kötet épp a napokban fog megjelenni az Egyesült Államokban, remélhetőleg az egy fokkal kiforrottabb lesz, és abban is bízunk, hogy azt is olvashatjuk majd magyarul a közeljövőben.