The Midnight WalkTeszt

A Lost in Random és a Ghost Giant egykori fejlesztőiből verbuválódott MoonHood stúdió debütáló alkotása le sem tagadhatná a készítők korábbi munkásságát. Mint ahogy a legendás Tim Burton és Henry Selick műveiből merített egyértelmű inspirációt sem. A PlayStation által megtámogatott, narratív központú hibrid projekt audiovizuális szempontból kiemelkedően egyedi és emlékezetes darab, játékmenet szintjén viszont a címadó hosszú sétán kívül nem képes túl sok kreatív elemet felmutatni. Persze a szubzsáner gyakran nem is kíván többet, igaz?

A nap kihunyt. Minden sötétségbe borult. Az árnyak közül előmerészkedő groteszk lények céltalanul bolyongnak és már a tűz is csak ritkán hoz gyorsan elillanó fényt és meleget a kartonfalak közé. A játékos a The Burnt One összeégett bőrébe bújva lép be ebbe a barátságtalannak tűnő világba, hogy a lángot hordozó Potboy szótlan kísérője és védelmezője legyen a Moon Mountain csúcsa felé tartó hosszú út során. Bizonyára már a sokszor látott felütés alapján körvonalazódhatnak a várható sarokkövek és túl sok meglepetést nem is tartogatnak az események a prognosztizált végjátékig - ahol a két lehetséges befejezés miatt először adnak érdemben döntési lehetőséget a kezünkbe.

Szerencsére az átívelő szálon túl az öt fejezet mindegyike egy önmagában is kerek egészet alkotó történetet ölel fel, olyan érett témaköröket boncolgatva, mint a halál, gyász, bűntudat, bosszú vagy a szülői nyomás. Bár nem feltétlenül képes mindegyikkel kellően erős érzelmi gyomrost bevinni, az olykor furcsa melegséget árasztó "cozy" horror kaland hangulata így is könnyedén rátelepszik az emberre. A jó érzékkel megírt dialógusokat könnyed természetességgel keltik életre a remek szinkronhangok. A karakterek emlékezetesek. Mi pedig óhatatlanul is kötődni fogunk kedvesen botladozó társunkhoz a szűk öt-hat órán át tartó bandukolás végére.

A korrekt narratív ívet azonban kevés és rendkívül egyszerű játékelem támogatja csupán. Bár ez abszolút nem idegen a zsubzsáner számára. A szörnyek elől szűk helyekre és ruhásszekrényekbe menekülhetünk, valamint gyertyák meggyújtásával manipulálhatjuk az útjukat vagy mozdíthatjuk el őket a kívánt pontra. Néhány esetben rá leszünk kényszerítve, hogy az árnyékba húzódva lopakodjunk el az egyszerű algoritmust követő ellenfelek között, máskor pedig fejvesztve rohanhatunk az életünkért egy rövid lineáris szakaszon. Bár idővel egy gyufavető fegyver is a kezünk közé akad, ez önvédelemre teljesen alkalmatlan. Csupán a nehezebben elérhető környezeti puzzle feladványoknál lesz segítségünkre.

Ezek a kötelező logikai akadályok nem minden esetben tudnak organikusan beépülni a környezetbe vagy a történetszálakba, de idővel legalább nem különülnek el élesen a sunnyogós mechanikáktól és Potboy barátunkat is terelgethetjük közvetve néhány alapvető feladat megoldásához. Az agysejtjeinket komolyabban azért biztosan nem piszkálja majd fel. Halvány kreatív szikrának könyveltem el a szemünk lehunyásával manipulálható tereptárgyakat és szörnyeket, valamint azokat a csöndesen megbúvó elemeket, amelyek csak az ilyenkor felerősödő térhangzással találhatóak meg. Erre külön dedikált gombot hagytak a kontrolleren, de a PlayStation VR2 esetében szimplán a szemkövetésre is hagyatkozhatunk.

A korábban már említett, műfajon belül nyilván nem szokatlan, de tagadhatatlanul szűkös játékidőt négy különböző gyűjtögetni valóval próbálták kitolni. A mókás elnevezésű Shellphone kagylók mindegyikében egy emlékfoszlány visszhangzik. A gyurmafigurák modelljeivel a fontosabb karaktereket ismerhetjük meg közelebbről. A kitépett papírlapok az átívelő történetet mélyítik, míg a bakelit lemezek a Housy gyomrában töltött pihenőidőt teszi komfortosabbá. Legyünk őszinték: egyik sem különösebben hasznos vagy érdekes, de legalább ürügyként szolgál, hogy egy kicsivel több időt töltsünk ebben a lenyűgöző világban.

A The Midnight Walk legerősebb eleme ugyanis egyértelműen az audiovizuális rész. Minden egyes karakter, szörny és tereptárgy valódi gyurmából lett megformálva! Több mint 700 modell készült a játékhoz, amit később fotogrammetria segítségével ültettek digitális formába és klasszikus stop-motion stílusban animáltak. Az Unreal Engine legújabb változata korrekt felbontásban, néhány töltést / mentést érintő röccenéstől eltekintve stabil 60 képkockával mozgatja a Tim Burton és Henry Selick munkáit idéző látványvilágot. Egészen lenyűgöző az összkép, amit Joel Bille és Bortre Rymden fülbemászó zenei anyaga támogat magabiztosan. Maradandó, egyedi, minden részletében tökéletesen kidolgozott élmény.

Még ha egyelőre nincs is finomra csiszolva. Hibrid projektként ugyanis a teljes történet átélhető PlayStation VR2 segítségével, a headsetben tapasztalt képminőség azonban túlságosan drasztikus visszaesésnek tűnik. Jelenlegi állapotában sem élvezhetetlen, de a fejlesztők szerencsére már dolgoznak az optimalizáción. A méretekkel is ügyesen játszó világ egyértelműen ordít azért, hogy elnyeljen az OLED sötétségével. Néhány foltozás egyébként sem árt, mert pár előrehaladást akadályozó script hibába és kimondottan a VR opciót érintő kamera / mozgásérzékelési anomáliába belefutottam azért a végigjátszás során.

A MoonHood stúdió debütáló alkotása tehát egy audiovizuális szempontból tagadhatatlanul egyedi és emlékezetes kaland. Néhány történetszála meglepően érett témákat feszeget és hatásosan nehezedik a mellkasunkra. De a gameplay elemei nem igazán bővítik érdemben a szubzsáner minimális eszköztárát és néhány foltozás feltétlenül szükséges még ahhoz, hogy ne rondítson bele semmi a készítők által megcélzott “barátságos horror élménybe”. De mindenképpen érdemes odafigyelni rá. A kis svéd csapat munkássága izgalmas területekre kalauzolhat még a jövőben!

PLATFORM PlayStation VR2 (tesztelt), PlayStation 5 (tesztelt), PC KIADÓ Fast Travel Games FEJLESZTŐ MoonHood MEGJELENÉS 2025. május 8. ÁR 39.99 USD