Final Fantasy Tactics: The Ivalice ChroniclesTeszt

Tudjátok mi az érdekes? Hogy én ezzel nem voltam tisztában mostanáig. Persze "tudtam, de nem sejtettem", vagy "sejtettem, de nem tudtam". Ott voltam 1998-ban amikor a Final Fantasy Tactics eredetileg megjelent angolul PS1-re, beleöltem végtelen számú órát, imádtam, de valahogy nem rajongtam érte. Hogy ennek mi az oka? Idősebb fejjel az embernek benő a feje lágya? Vagy csak a hetedik rész árnyékából nem tudott kitörni? Passz, nem tudom! Így visszaemlékezve, milyen jó volt pedig az FFT! Egy csoda, már-már drog, amit egyszerűen lehetetlen volt abbahagyni. A Square akkori alkotói megcsinálták a valaha volt legjobb SRPG-t, egy olyan taktikai és stratégiai játékot, ami még most, ennyi év távlatából is tökéletesen működik. Most persze biztos azt gondolod, hogy már megint a nosztalgia köde homályosítja a szemem, pedig erről szó nincs! Az FFT egy hihetetlenül addiktív cucc, és hogy mennyire egy rétegzett és tökéletes játék, azt most ismertem csak fel, az újrakiadás alkalmával.

A Final Fantasy Tactics: The Ivalice Chronicles címen megjelent csomag teljesen kielégíti a játék eredeti rajongóit. Mindjárt választhatunk melyik változattal akarunk játszani. Ott van először is a Classic mód, ez hasonlít a legjobban a PS1-es kiadásra, csak van autosave, a bugokat kiiktatták, a fordítás pedig a PSP-s változatot használja. Ha pedig új élményben akarunk részesülni, akkor a modernizált – Enhanced – változatot ajánlom, ami felturbózott grafikát és fontos plusz tartalmakat találunk. A legjobb újdonság, hogy teljes szinkront – angol és japán változat is választható – kapott ez a mód. Nem gondoltam volna, hogy ez milyen sokat számít! A hang, főleg hála a kiváló színészi játéknak, rengeteget hozzá tesz a játékhoz, és annak is a történetéhez. A karakterek ezzel életre keltek. A szinkronnak hála egy újabb, hitelesebb fordítást kapott a játék, sőt egyes karakterek plusz sorokat is kaptak, a szöveg sokkal életszerűbbek és átélhetőbbek lettek, a sztori élvezhetőbb.

Azt tudni kell, hogy annak idején úgy játszottam a FFT-t, hogy egyáltalán nem érdekelt a története, az átvezetőket a lehető leggyorsabban nyomkodtam át, az egész sztori átfolyt rajtam. De tényleg, ha össze kellett volna foglalnom mi történt benne és miért, akkor óriási bajban lettem volna. Egyszerűen nem érdekelt, azért, mert egy dologra vágytam a játékkal kapcsolatban: a harcra! Minél több, a logikámat, stratégiai érzékemet, tudásomat maximálisan megtornáztató csatákra, így a sztorit úgy kezeltem, mint egy szükséges kelléket, amit persze érdekes, de inkább csak az időt veszi el a harcok elől. Ma már látom, hogy micsoda hiba volt ez. A FFT sztorija egy nagyon komplex királydráma, ahol megtapasztalhatjuk, hogy az emberi sorsokat mozgató történelem hogyan is működik.

A főhős Ramza figurája kicsit olyan, mint Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényének főszereplője, aki tanúja, sőt alakítója a történelmi eseményeknek, mégis, az utókor emlékezete nem őriz meg alakjából szinte semmit. Ramza szerencséje, hogy végül megtalálják az elveszett Durai Iratokat – ez a fordulat szolgáltatja a narratív keretet –, amelyek igazságot szolgáltat az elfelejtett hősnek. A sztori során megismerjük Ivalice világát, amit mellesleg a Tactics vezetett be – később itt játszódik a legendás Vagrant Story és a Final Fantasy XII is.

Van itt minden: árulás, szerelem, osztályharc, gyűlölet, a vallás a hatalom és a politika működésének minden sötét és világos oldala. Érdemes elmélyedni benne, mert sokkal többet kapunk mint egy átlagos FF játékban. Újdonság, hogy a sztori követéséhez a játék jól összefoglalókat készít, sőt bizonyos esetekben kontextusokat is teremt, amiket bármikor előhívhatunk. Ha valós történelmi párhuzamokat keresünk a játék sztorijával, akkor az angol történelmet és a Rózsák Háborúját érdemes tanulmányozni, mivel izgalmas párhuzamokra lelhetnek az erre fogékony játékosok.

Az FFT azonban hiába SRPG, valójában egy klasszikus FF játék abban az értelemben, hogy világa tipikusan középkori, az utolsók egyike a sorozatból a kilenc mellett, ami megidézte az első öt rész settingjét. És ez milyen jól áll neki! Ki is használja, és nem csak a design, de gameplay és fejlesztési elemeket is átvett onnan.

Az FFT legnagyobb erénye, ahogy erre már utaltam a szinte függőséget okozó harci rendszere. Egy kiválóan működő, jól balanszolt mechanikára kell gondolni, ami annyira jól sikerült, hogy szinte alig lehet abba hagyni. Most is ez történt. Ki akartam próbálni egy húsz percre, erre majdnem az óvodában felejtettem a gyereket. A nehézsége még ma is elképesztő. Az első perctől nem cicózik, a hibáinkra kíméletlenül lecsap, és apránként végez ki bennünket, hibát ritkán követ el. Tervezni kell, okosnak lenni, és bizony a grindről sem feledkezhetünk meg. Szerencsére kivették az új változatból a random csatákat, mi magunk dönthetjük el, hogy egy parlagon lévő területen akarunk-e harcolni. Megjegyzem, mindenképpen érdemes, mert bizonyos csatákat lehetetlen megnyerni, ha nem vagyunk elég felkészültek.

Az alapszabály az elején, de talán később is, hogy minden körben valamit csinálni kell, elhajítani egy követ, használni egy itemet, mert az ettől függő EXP és Job pontok gyűjtögetése ebben a játékban mindennél fontosabb. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy a kasztjaink fejlesztése közben, hogy csak kasztváltásokkal tudunk sokoldalú karaktereket megalkotni – pld. egy item használó lovaghoz két kasztban kell kiteljesedni –, de bizonyos kasztok csak akkor jönnek elő, ha egy-egy foglalkozásban az előmenetelünk folyamatos.

A rendszer mélysége még ma is lenyűgöző, mert komplex mégis átlátható. Később, amikor a speciális karakterek elkezdenek csatlakozni, akkor hajlamos kicsit billegni – emlékszem amikor Cid csatlakozott, az olyan volt mintha egy Tigris tankkal mentem volna a lovasságra –, de még így is bőven felső kategóriás az egész.

Emlékszem mennyire kemény volt anno nyomni a játékot, hisz nem volt szabad egyik nevelgetett karakternek sem elhaláloznia. Ha valaki elesik akkor van néhány kör idő feltámasztani, aztán ha ezt nem teljesítjük, akkor több tucat óra grinddel tápolt emberünk örökre elvész. Igaz bizonyos dolgait kristályba zárva meg lehet szerezni. Ezek miatt tulajdonképpen a játék arra kényszerít, hogy mindent tökéletesre, csont nélkül megcsinálj. Szerencsére ebben az új változatban a mentési rendszernek köszönhetően nem szükséges egy-egy elrontott ütközetet teljesen az elejéről kezdeni, ami sokkal játszhatóbbá teszi a programot. Sőt még a sebesség és a nehézség is skálázható, és igazodik a képességeinkhez.