Yooka-Replaylee - Visszatértek a mulató aztékok!Teszt

A Yooka-Replaylee ugyanis egy remaster, de bizonyos szempontból inkább remake-nek tűnik. A grafikus motor teljes lecserélésével és a tonnányi variációnak, finomhangolásnak köszönhetően olyan, mintha egy régi, jó ismerős térne vissza egy detox kúra és egy szépítészeti szanatóriumban töltött nyári szabadság után. Az eredmény pedig magáért beszél. Lássuk, hogy a kaméleon háton rodeózó denevér tudja-e még, mitől döglik a dongó!

Ha játszottatok valaha a Banjo & Kazooie-vel, akkor tudjátok, miről szól a fáma. Egy kedves-pajkos hős párt alakítunk, akik ketten alkotnak egyet. Mozdulataik kiegészítik egymást, az animációikban egymásra utaltságot közvetítenek, de mégis kerek egészként működnek együtt. A pályák jól elkülönülő biomokban játszódnak, egy-egy tematika köré fűzve. Vannak dél-amerikai romok, jeges vidékek, mocsaras terepek, kaszinó, gyár és űrkikötő. A nagy méhipari gyárkomplexum egyébként a játék hub-része, külön pálya a többi szint között. A terepeken különböző mini-küldetéseket találhatunk, de nem csillagokat, vagy puzzle darabkákat, hanem mosolygós könyvlapokat vadászunk. Ezek mennyisége, na meg a gyűjtögetnivaló apróságok szavatolják, hogy órák is beleszaladjanak egy-egy pálya kimaxolásába. Vérbeli collect-a-thon játékmenetről beszélünk tehát, amely a Rare szép hagyományait követi.

A Replaylee kiadás nagy újítása, hogy pályánként immár 50 mini Pagie van elszórva a pályákon, emellett pedig 5-5 szellemet, 150 quill-írótollat, újdonsült kalóz kincseket, Rextro-retro játékokat és még sok más apróságot tudunk összegyűjtögetni a terepen. A pályák borzasztóan szellemesen vannak kialakítva. Rétegeltek, nagyok, és bár a kampány közepére (a mocsaras szekcióra) kicsit leül a móka, a végjáték felé vezető út ismét izgalmas lesz. Ráadásul az újdonságok egy része miatt a korábbi kiadás rajongóinak is érdemes lehet elővenni a játékot, garantáltan tisztább-szárazabb-biztonságosabb lesz az élmény, mert lépten-nyomon változtattak Playtonic-ék, ahogy az a One Book-ban meg van írva.

Pedig esküszöm nektek, az első óra után volt egy olyan érzésem, hogy ez pontosan ugyanaz a játék, mint amivel 2017 környékén játszottam először. Látszólag sem a grafika, sem a tartalom terén nem tűnt fel nagy változás. Aztán 2-3 játékóra után betettem az első részt Xbox-on, és ledöbbentem. A 720p környéki felbontás, a 30 FPS és a lapos bevilágítás triója konkrétan valóban két generációval vetette vissza az élményt… Pedig a Yooka Laylee a maga korában egy igencsak csini játék volt. A látvány mellett a pálya layout is sokat finomodott, valóban olyan érzése van az embernek a régi verzió után visszatérni a Replaylee-be, mintha mindent, de tényleg minden aspektust jóval finomabbra hangoltak volna. A pályákon gyorsutazási pontokat helyeztek el, a térkép segít a gyűjtögetésben, látványosabbak a betekintési szögek, ennélfogva a kameranézet is ügyesebben követi az akciót. Több a jutalom, bárhova nézel, bárhová ugrasz vagy pördülsz, mindenhol jutalmaz a játék néhány éremmel, tollal vagy lapocskával. A gurulás intézménye végre nem a „stamina” rendszerhez kötött, az ugrások és az irányítás is mintha pontosabb lenne. A bónuszokat-tonikokat áruló karakterek (Vendi és Trowzer) a pályák elején helyezkednek el, és eskü a dumájuk is jobb, mint volt. Szóval sokkal könnyedebb módon csúszik az élmény, olyan kis tip-top az összbenyomás. És mintha könnyítettek is volna a játékon: még az utolsó, űrvilágban is ritka volt, hogy túlzónak érezzem a kihívást: a Replaylee a munkából hazatért platformer-harcost is képes úton-útfélen jutalmazni. Bár azt nem garantálom, hogy a 100%-hoz most is mindenki teljes türelemmel és jó pofával fog ugrabugrálni.

Akár az azték romtorony tetejéről nézel le, akár a jégbe fagyott kastélyon akad meg a szemed, a látvány is elképesztő. Bár a PS5-ös Ratchet színvonalát nem éri el, garantáltan a legszebb platformerek közé sorolnám a mostani kiadást. Nézzétek majd meg, hogy a letaposott fű, vagy a futkosásunkra szétszéledő köd milyen jópofa elem, ami esküszöm a platforming-élményt is fizikaibbá teszi. Sajnos azonban van hátulütő is; konzolon sajnos a teljesítmény nem tökéletes. A kép ugyan tűéles (közel lehet a 4K-hoz), de bizonyos forgásoknál, látószögeknél minimális drop érezhető. Ez főként olyan esetekben jön elő, amikor mondjuk egy Pagie-t felkapunk, és a győzelmi animáció elindul, de a terepen is érződik ritkásan némi röccenés. Olyan, ami mondjuk a Mario Galaxy 1+2 után érkezve teljesen idegennek hat. Nem deal-breaker a dolog szerencsére, és talán 1-2 patch után jobb lesz ez a része a történetnek. A játékmenet 99%-a azonban puhán siklik, mintha tejen-vajon gurulnánk a mókás hőseinkkel. Meglepetés, de pl. Steam Decken is váratlanul ügyesen fut a cucc, direkt SD-optimalizált beállításokkal, fix 45 FPS értékkel, olykor itt is előforduló frame pacing problémákkal. (A Steam Deck-en kitakart grafikai opciókat amúgy SteamDeck=0 %COMMAND% idítási paranccsal hozhatjuk vissza. Van játéktér a cuccban, konkrétan jobban fut jelenleg Decken a Replaylee, mint Switch 2-őn!) A régi 2060 RTX-emen is elkaristol a játék, de ott a gyakrabban előforduló beszaggatást már szerintem memóriaproblémák okozták.

Ha már az előbb tejet meg vajat emlegettünk – a puhaság érzésével kiegészülve a Yooka Replaylee sokkal lebegősebb irányítást ad a játékos kezébe, mint ahogy nekem emlékeimben élt az első cím kapcsán. A modern Mario epizódokhoz képest is alacsonyabb a gravitáció érzete, és könnyebben leszaladunk a peremek éléről. Nem feltétlenül pontatlanságnak mondanám ezt, mert a játék elég precíz a mostani formájában: inkább megszokás kérdése. Egy bő hét SM Galaxy után nagyon furcsa volt ez a finomság, de kábé egy óra alatt átszoktam, úgyhogy inkább jellegzetességnek mondanám az irányítás mikéntjét, mint tervezői dőreségnek. Kritizáljunk viszont még egy kicsit? Jó!

Sokszor leírtam már, hogy az indie platformerek alkotóinak a harcba törik bele leginkább a bicskájuk. Vannak, akik ezt inkább teljesen elhagyják, mások pedig a végletekig egyszerűsítik a kérdést. A Yooka Replaylee talán leggyengébb eleme is ide köthető. A játékos pontosan ugyanolyan, szerény képességű mobok között szaladgál az összes világban, és a legfájóbb az egészben, hogy elég csak megállni középen, és nyomni a pörgés gombot. A mazsolák vicsorogva gravitálódnak a hőspáros támadásinak kellős közepébe, így némi gombpépesítés után boldogan számolhatjuk az ellenfelek után becsilingelő érméket és mehetünk tovább a dolgunkra. Ezt a monotonitást feldobja ugyan pár extrább monszta, törhetetlen guruló kőtömb, detektorral ellátott akadály, vagy vécécsészét megszálló vérmes szemgolyó, de ilyen téren erősíthetett volna még az újrakiadás; túl kevés az ellenféltípus a játék változatosságának a tükrében.