Super Mario Galaxy 1 + 2Teszt

Mit kapunk a mostani kiadványtól? Ahogy írtam, két közel tökéletesre csiszolt Mario platformert, amelyek a 3D ugrabugra zsánert sztratoszférába lövő minőséggel tréfálták meg a Wii-t lenéző játékosokat. Ha a mozgásérzékelés újdonságán túl valamiért, úgy a Super Mario Galaxy-ért érdemes volt Wii konzolt venni. Tartalmában, fondorlatos pályatervezésben és hangulatban ugyanis közel megismételhetetlen érdemeket tettek le a Nintendo EAD fejlesztői. Azaz majdnem megismételhetetlent. Hiszen a trükkös mutatvány folytatást kapott: a Super Mario Galaxy 2 olyan volt, mintha nem is számozott utód, hanem egyfajta organikus SMG++ lett volna. Polírozottabb irányítással, Yoshival, és direktebb pályadesignnal. Hát ezek jöttek most Switch 1 és 2 platformokra; a műfaj rajongójaként pedig elmondhatom, továbbra sincs tumultus a pályán. A két játék egy csomagban nem csak egy kívánatos élménygyűjtemény, hanem egy nagy halom történelem is, amely abszolút megéri az árát.

De lássuk, milyen benyomásokkal álltam fel az egyes epizódokkal való újrázás során. A Super Mario Galaxy 1-nek sokszor nekikezdtem, még annak idején Wii-n, később emulátoron (ne csóváld a fejed, ott van a polcon a játék, több példányban is), aztán Switch-en a 3D All Stars végett. A helyzet az, hogy backlogból indult a cím, így sosem értem a végére. De most nagyon elkapott a húzása. A Galaxy elhozza azt a gravitációval és nézőpontokkal játszadozó kreatív kánaánt, amiről a Nintendo híres. Szinte minden pálya tele van remek ötletekkel, ha kicsit érettebb fejjel, vagy a fejlesztés mögé gondolva nézed a szinteket, látod, hogy a készítők lubickoltak a jobbnál-jobb megoldások között. A szinteken érvényesül a Mario 64 hatás, azaz több csillagért is vissza kell menni, ha maxolni akarjuk a pályákat. Rosaline egy éteri mellékszereplő, a Lumák pedig halál jó fejek. Kicsiként vagy nagyként, elbűvölő az egész játék bájos kivitelezése. És azt hiszem ez volt az első olyan Mario, ahol a zenei háttér epikus vonósokkal meg filmes stílussal operált. Imádom a rétegelt tartalmát, a mellékszereplőket (a kincskereső Toad csapatot), a felépítését. Nem szeretem viszont a gimmick-szerű irányítást, ami csak a Wii képességeinek igazolása végett került a játékba. Nem szeretem a néha döcögős kamerát, ami (a széria történetének talán egyedüli részeiben) elveszi a precizitást az irányításból. És a cooldown-os bepörgés is töri a flow-t, amire a játék összes apró mechanikája gondosan próbál törekedni. Ennek ellenére a verdiktem az, hogy az SMG1 zseniális. Magaddal tolsz ki, ha nem nyomod le legalább egyszer az életben.

Ezek után jött a folytatás. A Super Mario Galaxy 2-vel sosem játszottam behatóbban, nincs is meg a Wii gyűjteményben, valahogy kimaradt. Első blikkre talán kicsit zavarban is voltam az emlékekből feltörő, barátok szájából elhangzó szuperlatívuszok miatt. Ugyanis az SMG2 első körben egyfajta újramelegített maradéknak tűnt. A játék látványa mintha visszafogottabb lenne. Az első részre jellemző bloom effekteket látszatra megnyesték; a kép mattabb, a térérzet laposabb. Az új körítés, a világtérkép sem jött be igazán, de a pályákkal nem volt bajom. Yoshi érkezése nagyon feldobja a játékot, de csak felszínen - egy kellemes, jóleső adalék a dínó érkezése, de nem forradalmi upgrade. Ezen morfondíroztam magamban, amíg elég játékóra nem pörgött le, hogy összeálljon a kép. Idő kell ahhoz, hogy az SMG2-t igazán értékelni tudd, ugyanis apróságok tekintetében történtek azok a változások, amelyek miatt jár a program miatt a főhajtás. A kamera sokat javult, és kevesebbszer gabalyodik bele az ember az irányításba. Ezt nehéz elemeiben értelmezni. Egyszerűen ritkábban fordul elő, hogy a gravitáció miatt különös utakat bejáró Marioval félreugrasz, mellényúlsz. Kevesebbszer éreztem, hogy a karakter nem ott és nem úgy talál be, ahogy kéne. Mondom mindezt úgy, hogy szerintem a nagy képet tekintve tényleg kicsit tompább a térérzet.

A Switch kiadványra nyugodtan ráfoghatjuk, hogy ez a definitív változat, mindkét játék esetében igaz lehet az állítás. Kezdjük ott, hogy a textúrákat alaposan átdolgozták, már a korábbi Switch kiadáshoz képest is jócskán jobban néznek ki a tapéták. De, nincs igazán nagy technikai előrelépés, leginkább arról van szó, hogy elfogadhatóvá tették korábbi maszatos, olykor túlságosan is ismétlődő mintázatokat. Ami a Wii CRT televíziókhoz hangolt látványa mellett még elment, az már a korábbi Switches Galaxy 1 kiadásnál is sokszor gánynak tűnt. Így az összkép koherens, tartja az eredeti víziót, és legyünk őszinték, ha csak kézben játszunk, nem is lenne szükségünk komolyabb szintlépésre. Szépen is futnak a címek - Switch 1-en full HD felbontást tud 60 frém mellett a kiadvány mindkét része, az új gépen, dokkolva, natív 4K-ig megyünk fel, ami bizonyos szempontból elképesztő, másrészről a kevésbé cizellált jelenetek és látképek esetében itt már azért várnánk még valamit. Némi fényt, teret, önvetülő árnyékot, tovább húzott textúrákat. Túlzás lenne azt mondani, hogy az SMG1-2 rosszul nézne ki, de nagyban kilóg a lóláb, és meglátszik rajta a kor.

További újítás található az irányítási módozatok tekintetében is. Ugye alapvetően kézben fogva nyomulunk a Switch 2-vel (én legalábbis), szóval a gép girójával, vagy a tapipaddal tudunk a képen pl. hullócsillagport vadászni. Ez tök jó, kislányom imádta, hogy ujjacskájával összegyűjthette a színes-szagos űrcsilámokat. Ez szétkapott kontrollerrel is működik, a tévé felé mutogatva. Egyvalaki játszik, a másik mutogat a pointerrel. Jópofa adalék, pláne ha van kivel így játszanod. Elvileg van egér-kontroll is a koopnál, de annyira idegen tőlem ez, hogy abszolút csak számbavétel szinten foglalkoztam vele.

És még egy kis kritikát engedjetek meg nekem. Nem nagy dolog ez, de retrospektív módon is belelát a tapasztalásaiba az ember bizonyos dolgokat. Például azt, hogy az Odyssey volt az első epizód, amely nagyon régóta óta először tudott a korának megfelelő biomokat, egybefüggőnek tűnő világokat felvillantani. Ne értsetek félre, az SMG pályái, galaxisai jópofák. De! Minden világ körülbelül általában egy olyan pályát kínál az SMG játékokban, amire azt lehet mondani, hogy a terep organikusan épül egy téma, biom, narráció vagy más stíluselem köré, nem pedig a gameplay-ötletek szabják meg a világ mibenlétét. Elmagyarázom! Én szeretem, ha egy 3D platformer pályája mesél a körülötte lévő világról, ha azt bejárhatom és ha az az érzésem, hogy itt egy frankó terep, ahová jó eljönnöm kirándulni, és amelybe a készítők természetszerűen illesztették a játékmenetet. Itt pont fordítva érzem nagyon sok esetben. Adva volt egy az asztalon jól kinéző gameplay mechanika, ami köré editorban építettek egy akadálypályát, hogy kitesztelhessék és csűrjék-csavarják az ötletet. Majd a jobb elemeket meghagyva kapott valami textúrát a környezet, hogy azért nézzen is ki valahogy a téma. Ahol csak kurta ötletelésre, 1-2 gimmickre futotta, abból lettek a challenge pályák. Az SMG2 egyértelműen javít ezen is, és ott inkább tűnik természetesnek a pályák felépítettsége, de ott meg az ismétlődést nem tudjuk elkerülni. És hogy mennyire baj ez? Őszintén, az Odyssey után ezek a dolgok feltűnnek. Nem tépázzák meg az élményt, de ha mindent összeadsz, akkor talán ma már nem tartanánk 10 pontos műremeknek egyik élményt se.