2025: a mi kedvenceink

Alapvetően nem rajongok a kooperatív felállásért, mert az esetek túlnyomó többségében egész egyszerűen inferior élmény az egyszemélyes végigjátszáshoz viszonyítva. Teljesen más a helyzet akkor persze, ha a komplett játék eköré lett tervezve, a Hazelight pedig mostanra maximálisan ráérzett erre: az It Takes Two után a Split Fiction is egy semmihez sem fogható csoda. Talán nem annyira szikrázóan kreatív, mint elődje, és az akciódúsabb szekvenciák is sokkal jobban kidomborítják a két játékos között meglévő esetleges skillkülönbséget, de a mámorító ötletcunami és a váratlan, emlékezetes jelenetek tucatjai ezzel együtt is az év legjobbjává emelték nálam.

Tovább is van...

• Metroid Prime 4: Beyond - Egyrészről kicsit szomorú vagyok amiatt, hogy ez a játék szinte minden lényeges elemében gyengébb, mint a 2002-es eredeti, megspékelve néhány rettenetesen amatőr és felesleges újítással. Mindezek ellenére sem tudom feleslegesnek nevezni, hiába ugyanis a gigantikus metroidvania-dömping, a Metroid Prime még mindig egy olyan irányt képvisel, amihez hasonló nem nagyon akad napjaink felhozatalában. Az atmoszférateremtéshez pedig még mindig nagyon jól értenek retróék.
• Blades of Fire - Ennek a címnek alapvetően semmi keresnivalója nem lenne egy GOTY-listán, de hát az a megdöbbentő helyzet, hogy idén én ebbe tettem a legtöbb játékórát, több mint negyvenet. És ezt annak ellenére sem bántam meg, hogy a koncepció - a rengeteg furcsa dizájndöntés következtében - nem igazán áll össze, a szórakoztató felfedezés, valamint a korábbi generációkat megidéző vibe ugyanis rendületlenül vitt előre. 2025 legjobb rossz játéka!
• Tormented Souls 2 - Az első részt nagyon nem szerettem, és általánosságban is nagyon ritka, amikor ezek a múltidéző túlélő-horrorok képesek úgy szórakoztatóak lenni, hogy közben kellőképpen elfedik azokat a dizájn korlátokat, amiknek a mentén maga a műfaj megszületett egyáltalán. A Tormented Souls 2 ilyen szempontból nagy előrelépés, még úgy is, hogy a harc továbbra is meglehetősen gyenge, ezt leszámítva azonban jópofa tisztelgés volt a zsáner előtt.
• Wheel World - Mivel a listáról is lerí, ezért nem titkolom: engem kicsit megtört ez az idei év, sosem játszottam még ugyanis ennyi elb@szott címmel - általában azokkal is komoly dizájngondok voltak, amik alapvetően tetszettek. A legjobban pedig a Wheel World miatt fájt a szívem, amiből nagyon könnyen lehetett volna egy iszonyatosan szórakoztató, emészthetően open-world árkád játék, de a technikai megvalósítás brutálisan aláásta az egész élményt.

Nagyon szerettem volna, de nem jutott rá idő: Hollow Knight: Silksong, Clair Obscur: Expedition 33, Lies of P: Overture

Ha „csak” arról lenne szó, hogy saját klónjainkkal bonyolítsunk le egy fontos nyersanyag-kitermelést a mélyűrben, az még önmagában nem helyezné a The Alterst a dobogó tetejére. Szó se róla, a különböző döntésekből szárba szökő életutak, valamint az alteregók életre keltése briliáns alapszituáció, de ami igazi erőtartalékot ad a programnak, az a képernyőn látható események etikai és filozófiai kifutása. A fejlesztők valóban bőkezűen adogatják az életkérdéseket, és ha úgy érzed, hogy túl gyorsak a szervák, az nem is feltétlenül a te hibád, az elbeszélésnek ugyanis az is organikus része, hogy hogyan és mikor állsz fel a padlóról. A legjobb sci-fi novellákat idéző premissza tehát az interaktivitással teljesedik ki, az apró sikerélmények pedig csakis akkor az igaziak, ha tisztességes pokoljárással párosulnak.

Tovább is van...

• Death Stranding 2: On the Beach - Míg a The Alters minden pillanatban gondoskodik a szerteágazó tennivalókról, a Death Stranding folytatása néha azért élni is hagy minket. Számomra még mindig az a legvonzóbb, ha gyalogosan veszhetek el a tájban (és az ezzel járó összes DualSense impulzusban), de a lenyűgöző - és a drámának igazán súlyt adó - mocap, az érdekfeszítő háttérvilág, a grandiózus prezentáció, valamint a megannyi felfedezésre váró réteg határozottan megérdemli az osztatlan figyelmemet.
• ROUTINE - Egy sétálós, bujkálós horrorban ma már elengedhetetlen, hogy a helyszín is éljen, vagyis markáns, lebilincselő és saját történettel rendelkező ökoszisztémában tevékenykedhessünk. Elhagyatott, retrofuturisztikus holdbázison járni - és ami ennél is fontosabb, olyan kütyükkel ügyködni, melyekre gyermekfejjel is vágytunk, amikor a Space: 1999 előtt ültünk - már magában véve is elbűvölő, de hogy még a robotkerülgetős, sokszor türelemjátékra épülő horror is működik (amit amúgy nem szeretek), az már csak extra holdpor a sütemény tetején.
• South of Midnight - Ha már élő, karakteres helyszínekről van szó... a louisianai lápvidék folklórja (és az ehhez tartozó mitikus állatkódex) megint csak olyan szívesen látott kulissza, ami igazi csemegét jelent az ízes blues és a déli legendák kedvelőinek – de legfőképpen azoknak a nyitott játékosoknak, akik hagyják, hogy az árvízzel együtt a zabolátlanul hömpölygő fantázia is másik világba sodorja őket. Igaz, hogy a harc tessék-lássék, a sötét mondavilág azonban vastag élménytakaróba bugyolál.
• Retrace the Light - Mitől lesz jó egy akció-RPG, ha épp nincs akció? A Retrace the Light például olyan visszatekerős alapmechanikát ad, melyre nemcsak harc közben, de fejtörőknél is támaszkodni kell, a küldetések között pedig bőven akadnak létkérdések, melyeken alaposan el lehet töprengeni. A kapudrog persze – mint legtöbbször –, hogy iszonyú jó ránézni (és persze ráfülelni), a csiszolt audiovizuális tálalás pedig megfelelő gördülékenységgel párosul.

Mindig is közel állt hozzám a francia életérzés. Az a sajátos melankólia, művészi érzékenység és filozofikus szemlélet, amely egyszerre romantikus és felkavaró. Gyerekkoromban nagy hatással volt rám Az elsüllyedt világok című rajzfilmsorozat is, amely ugyanezt az álomszerű, kissé baljós, mégis csodálattal teli világképet közvetítette. A Clair Obscur: Expedition 33 számomra pontosan ezt az atmoszférát ragadja meg, és keresztezte azt a japán szerepjátékok jellemzőivel, gyakorlatilag megteremtve egy nagyon egyedi, „FRPG”-nek is nevezhető irányt. A történet kifejezetten epikus, de nem a megszokott sablonok mentén halad. Van benne végzet, elmúlás, remény és dac, mindez olyan tematikával tálalva, ami felnőttként is képes gondolkodásra késztetni. A karakterek nem csupán funkcionális party tagok, hanem valódi személyiségek, saját félelmekkel, motivációkkal és érzelmekkel. A párbeszédek igényesen megírtak, néha kifejezetten szívszorítóak, és sokat tesznek hozzá ahhoz, hogy a világ élőnek és hitelesnek hasson. A harcrendszer az egyik legnagyobb erőssége a játéknak, amely klasszikus körökre osztott, ugyanakkor a parry-rendszernek hála modern, és nem válik monotonná még hosszabb játékidő után sem. Külön öröm számomra, hogy a fejlesztők tudatosan kerülték az elnyújtott open-world kliséket. Nincs térképre szórt több száz jelentéktelen mellékküldetés, így nincs túltolt mesterséges játékidőnyújtás sem. Audiovizuális téren is kiemelkedő az Expedition 33. A zenéje tökéletesen aláfesti a történet súlyát és a világ hangulatát. Összességében a Clair Obscur: Expedition 33 egy olyan szerepjáték, amely nemcsak szórakoztat, hanem érzelmileg is bevon. A hangulata, a világa, a zenéje és a gondosan felépített játékmenete miatt nálam egyértelműen kiérdemelte az év játéka címet. Ez az a fajta alkotás, ami emlékeztet arra, miért szerettem bele annak idején a műfajba.

Tovább is van...

• Dragon Quest I&II HD-2D Remake - A Dragon Quest-sorozatban van valami megmagyarázhatatlanul megnyugtató érzés, ami képes teljesen kiszakítani a hétköznapok mókuskerekéből, és szinte elfeledtet minden terhet, ami a vállunkat nyomja. Ezzel a kollekcióval duplán kaptunk Puff-Puffot, hiszen a sorozat első két részét ismerhetjük meg modernizált játékmenettel, remek szinkronhangokkal és a gyönyörű HD-2D művészi látványvilággal fűszerezve. Ez egy nagyszerű újragondolása egy modern klasszikusnak, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok.
• Final Fantasy Tactics: The Ivalice Chronicles - Meglepett, hogy sokak számára ez a kedvenc Final Fantasy epizód, így némi kétkedéssel, de végül megvásároltam ezt az újragondolt kiadást. PS1-en és PSP-n korábban teljesen kimaradt számomra, most azonban a Switch 2 segítségével végre pótoltam ezt a klasszikust. Szerencsére pozitívan csalódtam, mivel a felújítás remekül sikerült. A modernizált külső mellett sikerült megtartani az eredeti játék eszenciáját és vizuális stílusát. Választható az eredeti PS1-es grafika és a modern megjelenés is, egymás után indítva pedig különösen jól érzékelhető, mennyire gondos munkát végeztek a fejlesztők. A játékmenetben elérhető egy könnyített mód is, így munka után, lazább kikapcsolódásként is tökéletes választás. Kiváló taktikus csaták, erős történet és fantasztikus zene: nem véletlen, hogy ott a helye az SRPG-k trónján! És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a teljes játék minőségi szinkront kapott, minden dialógus megszólal a karakterek hangján...
• Octopath Traveler 0 - Az Octopath Traveler 0 indításakor az ember úgy érzi, mintha újra egy jól ismert útra lépne. A menü, a harcrendszer és az alapmechanikák a korábbi részeket idézik, ugyanakkor minden kiforrottabb, letisztultabb lett. Ez az a játék, amit akár csak 20 percre is érdemes elővenni, mégis nehéz letenni. Mint A Gyűrűk Ura hatalomgyűrűje, egyszerűen hívogat, nem ereszt és játszatja magát. Hangvétele kissé sötétebb, mint elődeié, és mi dönthetjük el benne, hogy melyik gonosz történeti szálán haladunk tovább, így valódi szabadságot kapunk. A boost & break mechanika, valamint az egyszerre nyolc karakteres harcrendszer hosszú távon is megunhatatlan. Kellemes mellékelfoglaltság Wishvale falunk újjáépítése is, ahol házakat, üzleteket és farmokat helyezhetünk el, valamint lakókat telepíthetünk be. A HD-2D látványvilág diorámaszerű hatása pedig egyszerűen lenyűgöző. Számomra az év egyik legnagyobb meglepetése.
• Mario Kart World - Ez az a játék, amit bármikor jó elővenni. Sokakat zavartak a széles pályák, az open-world szekciók erőltetése és a helyenként csaló játékmenet, és valóban: a Mario Kart 8 után nehéz volt megfelelni az elvárásoknak. Az előd elképesztően magasra tette a lécet, sőt szerintem ez a minőség szinte megismételhetetlen! Idén lehetőségem volt tesztelni a Sonic Crossworlds játékot, és ekkor döbbentem rá igazán, mennyire minőségi lett a Mario Kart World. A Nintendo üdvöskéjének pályái komplexebbek, változatosabbak, és olyan platformszerű elemeket kínálnak (rail grind, wall ride), amelyeket a Sega játéka hiába próbált utolérni, nem tudta. A Crossworlds fizikája gyakran súlytalan és kiszámíthatatlan, míg a Mario Kart World jóval földhözragadtabb, kézzelfoghatóbb élményt nyújt. A klasszikus Grand Prix mellett ott a kieséses Knockout Tour, a nyílt világú Free Roam, valamint a Battle mód is számos arénával és minijátékkal. Érezni rajta a gondos tervezést, és összességében nem csalódtam benne. Nálunk online, barátokkal rendszeresen bajnokságokat rendezünk, és kiválóan szórakozunk vele. Az idei listámon abszolút megérdemli a helyét.

Nemcsak az idei, hanem az elmúlt néhány év játéka nálam a Silksong. De nemcsak a játék, hanem az egészet körülölelő mindenség egy annyira pozitív valami, ami reménnyel tölt el: hogy nem halt ki ez a fajta hozzállás a világból. Emlékszem, még 2019-ben, mikor kint jártam a NoE HQ-n Frankfurtban egy post-E3 játéksimogatón, már akkor lehetőségem adódott kipróbálni - és már akkor is egy teljesen összeszedett produkt képét mutatta. És ez a kis csapat (Team Cherry - jegyezzük meg) képes volt még 6 évig kotkodálni rajta, melengetni, tökéletesre csiszolni, tartalommal úgy televerni, ahogy egy 80 eurós 6A-s címet nem szoktak 2 DLC-vel... (komolyan úgy éreztem, kirabolom őket, hogy csak 20 eurót kértek ezért a játékért - és akkor még nem tudtam, hogy ez tartalmazza a későbbi bővítéseket is). És hogy a játékról is mondjak valamit: nem emlékszem, mikor rántott be ennyire bármi. Pedig én aztán be tudok ám aludni még a Világ Legizgalmasabb Filmjén™ is, de a Silksong közben mindig csak azt vettem észre, hogy hoppá, hajnali kettő van, mindjárt kelni kell...

Tovább is van...

• Metroid Prime 4: Beyond - Beleköthetnék ezer helyen - de a franc egye meg, aki ennyit akar kekeckedni. Szóval inkább csak hagytam, hogy magával ragadjon Viewros világa, és hát na, elég jól sikerült neki. Ami meghökkentett, hogy (egy kis tablethez képest, persze) mennyire jól néz ki! De nemcsak a tech, hanem az építészete (ennyi ajtónak álcázott p*nát én még életemben nem láttam!), a stílusa, az a vájb, amit elképzeltem gyerekként, ahogy a kilencvenes évek elején “fejben játszottam” a Return of Samusszal, miközben nézegettem a borítóját.
• Mario Kart World - Szintén egy cím, aki kapta a savat rendesen a kedves közönségtől, de szerencsére ez egy cseppet sem akadályozott meg abban, hogy nagy örömmel szétjátsszam. Nekem az új mechanikák nagyon ülnek (még mindig nem tanultam meg rendesen wall-jumpolni - namajd!), az új pályákat imádom, és talán lehet az egyetlen ember vagyok az univerzumban, aki a Free Roamot is szétadja. Egy jó podcast hallgatása közben a legjobb melléktevékenység céltalanul, kerülve mindenféle bugyuta kihívást, csak karikázni a Mario Kart világban: rettenetesen chill tud lenni.
• Remakikák, remasztikák - Formát bontok picit, mert volt több ilyen is idén, és legalább említés szinten megérdemlik a jó szót. Menjünk időrendben: a Donkey Kong Country Returns HD - bár a harmadik eljövetele a kedvenc post-Rare DK kalandomnak - pont olyan, amilyenre mindig is szeretnék emlékezni. Aztán egy másik kedvenc, a Super Mario Galaxy újrakiadás: rettenetesen csini lett S2-n, és csuklóból visszahozta az egyetemi évek hangulatát, amikor a kolesz szobában éjszaka játszva önfeledten beleolvadtam a csillagokba. És jöjjön még egy harmadik kedvenc is: az MGS Delta! Háhá! Most mindenki egy emberként kap a szívéhez: dehát Kojima!! Dehát tudod jól, barátom, hogy egy az egyben az eredeti MGS3-ról van szó, minden extrával, übercsinibe'. 100% Kojima, 2025-ös színvonalon.
• Fretless - Az idei “indie darling”-om pedig nem más, mint a Fretless. Nemcsak azért, mert egy tök jól fogyasztható kis RPG lite, sokkal inkább a világaink kövér metszete az, ami miatt közel érzem magamhoz. Merthogy miről is szól? Az istenhátamögött éldegélő egyszeri csillagszemű gitáros/zenész/művész legény felkerekedik, és szembeszáll a korrupt/manipulátor/népbutító zeneiparral, hogy megváltsa a világot. Ez pedig nem egy egyszerű világmegváltás, sok-sok figyelmet, törődést és lemondást igényel. Szóval én most ennek okán egy jó határozatlan időre visszavonulok az újságírástól, köszönöm, hogy olvastatok!

Tudom, hogy jó pár olyan játék jelent meg idén, ami objektíven nézve egyértelműen jobb, mint a Hell is Us, ám szigorúan szubjektív irányból közelítve nálam ez a cím talált be a legjobban 2025-ben. Legyen szó akár a felfedezésre fókuszáló játékmenetről, akár a misztikumot a polgárháború borzalmaival keverő történetről, akár a félelmetesen eltalált és kegyetlen atmoszféráról, a Rogue Factor alkotása minden aspektusában roppant egyedi és ötletes, főleg akkor, ha valaki szeret elszöszölni egy-egy nyitott világ minden apró részletének a megismerésével. Egyedül a harcrendszer az, amin még csiszolhattak volna az alkotók, de a Hell is Us ennek ellenére is egy végtelenül nyomasztó, emlékezetes és egyedi utazás az ember alkotta Pokol legmélyére, így számomra minden hiányossága mellett is egyértelműen 2025 legmaradandóbb élménye volt.

Tovább is van...

• Clair Obscur: Expedition 33 – Az idei év egyik legnépszerűbb alkotása természetesen az én szívembe is utat talált. Az Expedition 33 mind történet, mind játékmenet, mind körítés szintjén nagyon jól össze lett rakva, így ott a helye 2025 legerősebb címei között.
• Hollow Knight: Silksong – 2025 másik húzóneve indie fronton, ami szerintem is remekre sikeredett. A bogaras háttérvilág pont olyan ötletes, mint az elődje esetében volt, a játékmenet pedig egy kicsit talán jobb is (de mindenképp izzasztóbb), mint a 2017-es első részben.
• Cronos: New Dawn – A Bloober Team korábbi alkotásai közül egyedül az Observer tetszett úgy igazán, idén viszont a Cronos nagyon betalált tőlük. Röviden és tömören ez egy remekbeszabott túlélő-horror, félelmetes hangulattal, kellően elborult ellenfelekkel és ötletes megoldásokkal.
• ROUTINE – Igaz, hogy tizenhárom évet kellett várni a Routine megjelenésére, de ez a várakozás abszolút megérte. A Lunar Software alkotása nem túl összetett, de a maga módján így is roppant félelmetes, az Alien: Isolation legszebb pillanatait idézve. Aki szereti a sci-fibe oltott horrort, ne hagyja ki!

A Battlefield 6 nem tökéletes játék, távolról sem az. A single kampány finoman szólva is közepes, meglehetősen rövid, és két hónappal a megjelenés után totálisan elfelejtettem, hogy miről is szólt az egész. Számomra az amúgy ingyenesen elérhető Battle Royale mód sem mondott túl sokat, köszönhetően leginkább annak, hogy se időm, se energiám nincsen arra, hogy komoly játékórákat fektessek bele. Oké, de akkor miért van első helyen? A multiplayer miatt, ami mindig is a Battlefield nagy erőssége, és számomra a katonás-lövöldözős zsánerben az etalon volt. Volt, mert a széria jó ideje gyengélkedik, a legutóbbi futurisztikus epizódot sikerült olyan állapotban kiadni, hogy én szégyelltem magam a DICE helyett. A BF6 ellenben telitalálat, mind játékmódjaiban, mind tartalmi szempontból – egyaránt képes félórás gyors gőzkieresztést és komplett átjátszott éjszakákat is kínálni. A grandiózus visszatérésre egyetlen dolog vet igazán árnyékot: Vince Zampella korai és tragikus halála, hatalmas veszteség, nyugodjék békében!

Tovább is van...

• Ghost of Yotei - A Ghost of Yotei nagyjából minden, ami egy folytatásnak lennie kell és érdemes. Fejlettebb vizuális prezentáció, kellően nagy terület, több tennivaló, több lehetőség - de ettől még csak egy simán jó folytatás lenne, a Sucker Punch ugyanakkor viszonylag bátran hozzányúlt a harcrendszerhez is, így a játék nem tűnik az első rész szebb-nagyobb fénymásolatának. A hangulat pedig továbbra is fantasztikus, élveztem minden percét.
• Eternal Strands - Az Eternal Strands az év egyik olyan játéka, ami (szerintem legalábbis) sokaknál radar alatt maradt, köszönhetően talán a januári megjelenésnek és a minimális marketingnek. Pedig egy nagyon klassz akció-RPG, sajátos vizuális stílussal, klassz világgal, és a Zelda: Breath of the Wildot a Monster Hunterrel (és kicsit a Shadow of the Colossusszal) ötvöző játékmenettel. Ha kimaradt, adj neki egy esélyt (Game Passban elérhető), talán neked is bejön.
• Heretic + Hexen - Ezzel kicsit csalok is meg nem is, mert ezek ugyan nem idei játékok, és eredetileg több (három) évtizede jelentek meg, de idén újra kiadták őket egy csomagban, bővített és kicsinosított formában. A Nightdive ismét kiemelkedő munkát végzett, ahogy a korábbi kollekciókban, most sem szimpla emulációt kapunk, hanem új motorra átértelmezett portokat, bőséges plusz (új!) tartalommal, ha szeretnél nosztalgiázni, vagy szimplán belekóstolni a régmúlt korok remekeibe, itt a kitűnő alkalom.

Szuper kis év volt ez, mondom úgy, hogy az igazi nagy durranások közül nem jutott mindenre időm. Kicsit hipszter választás lesz a Promise Mascot Agency, de nem tudok mit tenni, már áprilisban tudtam, hogy ettől jobbat idén úgysem fogok pipálni. Képzeljetek el egy játékot, ami egy open-world, j-szim jakuza kaland, ügynökség-menedzsment, mascot-gyűjtő deckbuilder, feelgood agymenés hangulattal és visual novel elemekkel. Nem lehet elég jól körbeírni, el kell olvasni a cikket, vagy be kell tenni a kosárba a Kaizen agymenését.

Tovább is van...

• Once Upon a Katamari - Idén teljesen beszippantott az új Katamari-epizód, amely nagyon szórakoztató, flow-szerű élménnyel kapcsolja ki az embert. Az időutazás remek ötlet, mint ahogy a pályadesign is rettentő mókás lett.
• South of Midnight - Az idei meglepetésjátékom. Visszagondolva abszolút az ugrik be, hogy az Alice sorozat kapott egy szellemi örököst. A zenei betétek, a látvány és a pályák íve pedig engem lebilincselt. Lehet, hogy nem tud sok újat mutatni, de a művészete páratlan, a flowja peig remek volt. Emlékezetes darab.
• Tony Hawk's Pro Skater 3 + 4 - Hónapokig toltam, és visszavitt az 1 + 2-re is. Nem adta ugyanazt, mint az eredetik a maguk korában, de azon azért el lehet gondolkodni, hogy mennyire jól kitalálta a Neversoft az alapokat... 2025-öt írunk, és egy THPS játék remake még mindig a GOTY lista élére tud kerülni.
• Metroid Prime 4: Beyond - A THPS3-4 idejében a Metroid Prime is olyat alapozott, amire azóta is lehet építeni. Lehet csak a nosztalgia beszél belőlem, de még mindig jó Metroid Prime-ozni, és bár a játéknak sok-sok csiszolatlan eleme van, azért csak felfér az év végi listámra. A Switch 2 debütálása önmagában is öröm volt, de a gép idei szűkös kínálatából ez vitte most a prímet nálam.

Az első trailer óta tudtam, hogy ez a megelevenedett festményre emlékeztető játék vagy kivételes lesz, vagy a real-time elemekkel kevert körökre osztott harca miatt elvérzik, de szerencsére az első verzió jött be. Már a prológus egy elképesztő katarzist váltott ki belőlem, és a sok csodálatosan szürreális és színpompás helyszínen át vezető igazi érzelmi hullámvasút csak ezután indult be. Ritka, hogy egy videójáték nem csak a játékmenetével láncol magához, hanem a történettől kezdve a karaktereken és zenén át minden elemében kiemelkedő, ráadásul még művészi értéket is képvisel és mondanivalója is van. Életem első JRPG-je, amit imádtam.

Tovább is van...

• Silent Hill f - Majdnem az első helyre tettem, mert bár a játékmenet sutaságai főleg a negyedik New Game+ban már nagyon kiütköznek, borzasztóan tetszett a rétegesen, több végigjátszás során értelmet nyerő történet. Annak ellenére, hogy a 60-as évek Japánjában, egy középiskolás lány szemszögéből követjük az eseményeket, nagyon aktuális kérdéseket feszeget, és Hinako belső küzdelme itt-ott a saját életemmel is mutatott olyan párhuzamokat, amelyektől egy egészen személyes utazásként éltem meg.
• Hell is Us - Egy újabb cím, amelyről már messziről ordított, hogy nekem készült. Az emberi természet kegyetlenségének állandó arcba tolását néha túlzónak éreztem, és a harcot is eléggé meguntam egy ponton, azonban a felfedezést és a részletekben elmerülést lépten-nyomom jutalmazó, kézfogást erősen mellőző világépítést rettentően élveztem. Ahogy Kharex tesztjében is írtam, élek-halok az efféle csiszolatlan, de egyedi és bevállalós AA címekért.
• Old Skies - Ez a komoly egzisztenciális kérdéseket fejtegető, időutazós sci-fi kaland egy újabb komoly érv amellett, hogy mielőbb pótoljam a Wadjet Eye Games többi kalandját. A remek írás, szinkron és fejtörők mellett Fia Quinn hét történelmi koron át vezető keserédes személyes utazása szegezett végig a Switch képernyőjéhez.

Ami még pótlásra vár: Split Fiction, Cronos: The New Dawn, Hollow Knight: Silksong, South of Midnight, Routine, Dispatch, Lost Records: Bloom & Rage stb. Sajnos idén nemcsak keveset, de kevés idei címmel is játszottam, így a top 5-ös listámra ötödiknek legszívesebben a nyáron pótolt Dredge-et tettem volna.

Közel nyolcvan órán keresztül rettegtem attól, hogy valahol majd elrontják. De a Gommage szívfacsaró nyitójelenetétől kezdve a két egyaránt tragikus befejezésig minden pillanatban képesek voltak lenyűgözni, meglepni, elgondolkodtatni, kicsit megnevettetni vagy teljesen összetörni. Ez egy letaglózóan kreatív, mély és emberi történet. Kidolgozott, szerethető, emlékezetes karakterekkel és változatos, jól felépített, művészeti oldalról lenyűgöző helyszínekkel. Folyton megújulni képes, rétegelt, egyedi játékelemekkel, valamint egy hibátlan zenei anyaggal. Számomra nem csupán az idei év, de a generáció egyik legjobbja is lett a francia stúdió debütáló alkotása.

Tovább is van...

• Death Stranding 2: On the Beach - Technológiai és művészeti oldalról egyaránt letaglózó, a zenei anyaga elképesztő precizitással lett összeválogatva, az átvezetők rendezése egyedülálló ezen a médiumon, a történet az egyértelmű gyermekbetegségei ellenére ismét fordulatos, szívbemarkoló és rétegelt, a játékmenete tele van innovatív megoldásokkal, az eszköztára pedig hatalmasat bővült és ezúttal sokkal csiszoltabb. Még mindig imádva gyűlölöm és gyűlölve imádom Kojimát!
• Split Fiction - Egy alapvetően izgalmas koncepció, remek humorral, működő drámával és egy picit sekélyes, de kétségtelenül aktuális üzenettel. Kiemelkedővé viszont leginkább az őrülten kreatív, hihetetlenül változatos és mégis minden elemében csiszolt kooperatív játékmechanikák sora teszi. Na meg a felejthetetlen utolsó fejezet, amivel Josef Fares kérdés nélkül bevéste magát a játékdizájn nagykönyvébe.
• Silent Hill f - Csak tegnap este pörgött le nálam először a stáblista, de rögtön befészkelte magát az idei év legemlékezetesebb darabjai közé. Köszönhetően elsősorban a zseniálisan rétegelt, érett és merész történetnek, a ritkán piszkált témáknak, valamint az elképesztő audiovizuális dizájnnak, ami tökéletesen reflektál ezekre minden elemében. Csak a suta és súlytalan harcot, valamint a fordítás miatt olykor ködösen kommunikált fejtörőket kell átvészelni hozzá.
• Ghost of Yotei - Talán beszédes, hogy míg az aktuális Assassin’s Creed képtelen volt huzamosabb ideig benntartani a régóta vágyott japán idővonalán, addig itt közel 80 óra után is szívesen maradtam volna az átgondoltan felépített, változatos környezetet, csodálatos tájakat, rengeteg felfedeznivalót, emlékezetes karaktereket, fantasztikus zenei anyagot és megunhatatlan harcrendszert kínáló világban. Egyedül a történetet éreztem némileg visszalépésnek az elődhöz képest.

Backlogban rekedtek, pedig talán lenne itt helyük: Kingdom Come: Deliverance II, Hades II, The First Berserker: Khazan, The Alters, Eriksholm: The Stolen Dream, Wuchang: Fallen Feathers, Shinobi: Art of Vengeance, Hell is Us, Cronos: The New Dawn

A Clair Obscur: Expedition 33 majdnem elment mellettem, de micsoda hiba lett volna! Az év végén aztán ráfordultam a Sandfall francia csapatának egészen különleges és egyedi JRPG-jére. Amit kaptam, azt pedig még mindig csak emésztem. Az egészről valahogy a Xenogears jutott az eszembe, nehéz egy pár mondatban összefoglalni, amit átéltem. A játékot körüllengi egy egészen különleges, soha nem látott hangulat, ami magában egyesíti a 19. század végi boldog békeidőket idéző – elsősorban az 1870-es, 80-as évekre jellemző – francia stílus varázst, de itt nem álltak meg a fejlesztők, mert az egészet megfejelték a chiaroscurót (amire a játék címe is utal) tudatosan és okosan használó art dizájnnal. Az értelmezési mezőben ezzel megjelent a festészet, annak technikája, ami teljesen páratlan egy videojáték esetében. És ami még ennél is jobb, hogy mindezt mesterien összefűzték a melankolikus sztorival, valamint az egyedi szimbólumrendszerrel – recto-verso, csakhogy a karakterek kapcsán csupán egyetlen muzeológiai és művészeti szakkifejezésre utaljak. Mindez olyan értelemzési egységet és elsősorban mélységet alkot, amiről még hosszasan fogunk beszélni a következő években. Jellemző kép, hogy a videójátékkal egyébként nem játszó ismerőseim csodálkozva álltak meg a tévé előtt, hogy mi ez a festői szépség a képernyőn, a zenére pedig néma csend lesz, valahányszor elindítottam. És még játszani is jó vele, a parry és dodge által megbolondított harci rendszer kiváló és addiktív, a "csak még egy harcot" életérzés tökéletesen működik. Egy új JRPG-klasszikus született, 2025, de talán az elmúlt évtized legjobbja.

Tovább is van...

• Dragon Quest I & II HD-2D Remake - Az idei év sem maradhatott Dragon Quest nélkül. Folytatva a sort, a harmadik rész után annak két előzménye is megjelent immár 2D-HD formában. A kiadás tökéletesen beváltotta hozzá fűzött reményeimet, egy nagyszerű modern kiadása két klasszikus JRPG-nek. A DQ-sorozat mindig az állandóságot és a nyugalmat jelentette számomra, amit ez a válogatás tökéletesen hozott, ellenpontozva a világ és az élet állandó zaklatotságát.
• Suikoden I & II HD Remaster - A Konami felébredt évtizedes csipkerózsika álmából, és az év elején végre újra kiadta a valaha volt legjobb történetű JRPG, a Suikoden első két részét. A játék világa, karakterei, emberi története közel 25-30 év távlatából is a legjobb élményeim közé tartoztak, és a remaster bebizonyította, nem csupán az emlékeim által szépítette nosztalgiáról van szó. A Suikoden még mindig az egyik legszebb és legemberibb történet, amit videojátékokban láttunk. Bízom benne, hogy a remaster kinyit egy ajtót a franchise reneszánsza előtt.
• Final Fantasy Tactics: The Ivalice Chronicles - A FFT-t az FFVII után minden idők legjobb Final Fantasy-játékának tartom, nem mellesleg az egyik legjobb és leghangulatosabb SRPG-nek is. Éppen ideje volt már leporolni és a mai nagyközönség elé tárni ezt a csodát. Nem kellett fél óra, és ismét karaktereket fejlesztettem, csatákat csináltam és azt mérlegeltem, hogyan fogom el a Chocobókat, és milyen taktikával fogom legyűrni a következő reménytelennek szituációt.
• Split Fiction - Az It Takes Two sikere után alig vártam ezt a címet, nagyon ki voltam már éhezve egy hasonló kooperatív kalandra. Nem csalódtam, azt kaptam, amit vártam. Leültem a gyerekekkel, vagy csak egyszerűen néztem, ahogy ők játszanak. Az élmény mindkét esetben egyedi volt. Annyi ötlet, zsenialitás, kreativitás van ebben a játékban, ami méltán teszi az idei év egyik legjobbjává. Ilynkor, amikor együtt a család, van idő egy kicsit megállni és egymással játszani, egy tökéletes és pihentető kaland, méltó a nagy elődhöz.

„Savanyú A Szőlő” Citromdíj
Hideo Kojima arca a The Game Awards-on

„Mint a régi szép időkben” Szomorkás Nosztalgia Plecsni
a Microsoft gyakorlatilag befejezte az Xbox hazai forgalmazását

„Megyünk lopni” Szégyenérem
a Bungie vizuális elemeket / dizájnt lopkodott a Marathonhoz

„Olvadó Pénzérme” Inflációs Oklevél
GamePass Ultimate

„A Legjobb Bajusz” Különdíj A Belga Borbélyok Egyesületének támogatásával
Agatha Christie: Death on the Nile

„Kim Kardashian” Aranyérem Az Év Comeback-jéért
Battlefield 6

„Minimális Erőfeszítés” Plakett a Pofátlan Újrahasznosításért
Call of Duty Black Ops 7

„A Végtelenbe, És Tovább!” Szánkómakett Az Év Csúszásáért
Grand Theft Auto VI

„Lopott Bicaj” Vándordíj
Aphrodite (Hades 2)