Code Vein 2 - Egyik csata a másik utánTeszt

2019-ben kifejezetten meglepett, mikor a Bandai Namco Studios műhelyéből előkerült a Code Vein, mert hiába szeretem nagyon a FromSoftware alkotásait, a klónokkal nem minden esetben jó a viszonyom. Ráadásul a manga és az anime túltolt stílusáért sem rajongok, a vérszívós, vadászos DS-klón azonban a kezdetektől érdekelt és megfogott. Akkoriban a tesztelése közben újra és újra rácsodálkoztam, mennyire jól működik a már ismert recept egy teljesen másfajta univerzumban, amit tovább ízesítettek az egyedi összetevők. Ráadásul a megbocsátó kezdést követően a DS-veterán rangjelzést tisztelettudóan levéve, lehajtott fejjel és figyelő tekintettel mentem tovább, hiszen itt-ott kimondottan bedurvult a játék, nekem pedig elment a kedvem attól, hogy ismét 20-30 alkalommal fűbe harapjak egy-egy hibás lépésem miatt.

A Code Vein végül számomra leginkább abban remekelt és érte szinte teljesen utol a mintául szolgáló franchise-t, hogy nemcsak lelke van (sőt, abból több is jutott, mint az Ashen One esetében) meg egy sajátos, érdekes elemeket is tartalmazó világa, de a fejlesztők utóbbit úgy rakták össze, hogy érdemes a pályákon minden egyes sarkot felfedezni, mert bizony előfordulhat, hogy csak azért nem jutsz valahol tovább, mert egy párkánynál vagy rejtett járatnál nem voltál elég figyelmes. A rövidítések, a titkos utak száma egy idő után egészen lenyűgöző, szóval a pályakialakításba egyáltalán nem tudtam belekötni, ahogy a hangulatba sem. Sőt, lényegében összességében elégedett lettem a megjelenéskor.

Az ráadásul már 7 esztendeje is nyilvánvaló volt, hogy a Code Veinre a lehetőségei és világa miatt komolyabban is lehet építeni, ráadásul az atmoszférája remek, zenéi is minőségi darabok, emellett karakterei is egyre szerethetőbbé válnak, ahogy többet tudunk meg a múltjukról – bezony, egy idő után közel Nier: Automata-mélységű sztori alakult ki, olyan drámai jelenetekkel, hogy azt még én is megkönnyeztem. Oké, a lányok mindenhova, így még a legnagyobb csatákba is harisnyában, combfixben, harisnyatartóban, mélyen dekoltált felsőben mennek, mellméretük pedig igazán figyelemreméltó, szóval kicsit túl lett tolva a szexiség, de engem speciel ez sem zavar, szóval ez legyen másnak a legnagyobb problémája. Mindezek ellenére mégis ennyi ideig kellett várni egy folytatásra. Az egyetlen eddigi folytatásra. Megérte? Nos, erre még visszatérünk.

Ugyanaz, csak pepitában?

A Code Vein 2 egészen más módon közelíti meg a revenantok, avagy a vámpírszerű lények történetét, mint az első rész. A posztapokaliptikus világ maradt, a játékos pedig ezúttal is egy olyan, különleges revenantot huntert, avagy vadászt alakít, aki képes mások emlékeit és képességeit (Blood Code) elnyerni, de lényegében ennyi a kapcsolódási pont. Ezúttal a jövőben csatlakozunk a sztoriba, ahol az emberek és a revenantok együtt élnek, de szokás szerint akadt némi komplikáció, amely a világ elkerülhetetlen összeomlását okozza. Revenant hunterként ebben az áldatlan állapotban kell helytállnunk Lavinia Voda kérésére, majd egy, az idő manipulálására képes lánnyal a múltba utazunk, hogy megváltoztassuk az egyre kíméletlenebb és kilátástalanabb jelent.

Nos, a sztori végülis klisés és nagy újdonságokat nem hoz, bár azért az jópofa, ahogy megismerjük a múlt hőseit és akár meg is küzdünk velük. Fontosabb azonban az a játékmenet, melyre az előző epizódnál kevés panasz esett. Amennyire utánaolvastam, a Bandai Namco Studios csapata a játékosok visszajelzései alapján döntött úgy, hogy megtartja az anime stílust, közben jelentősen kibővítve a testreszabási lehetőségeket. Ehhez valóban egy másik világot és szereplőgárdát kapunk, noha az alapok hasonlóak.

A külső nézetes kaland-akció legfontosabb eleme az a kapcsolat, amely segítőnkkel, állandóan jelenlévő társunkkal jön létre (Link Traits). Magát a személyt idővel és időnként lehet egyébként cserélni, így offenzívebb, új varázslatokat vagy fegyvereket alkalmazó, akár defenzívebb karaktert is választhatunk, ráadásul együtt harcolva magunkba is tudjuk olvasztani a csatlakozó szereplőket. Sőt, a halál sem biztos, amennyiben hősünk életereje lecsökken: segítőnk felgyógyít minket és bár egy darabig nélkülöznünk kell, de ha kellő ideig kitartunk, visszatér. A végtelenségig ezt sem lehet eljátszani, mert egyre kisebb mennyiségű élettel térünk vissza, de ezzel a megoldással kapunk néhány utolsó utáni esélyt.

Van egy szép motorunk is, amelyre felpattanva bármikor bejárhatjuk a nyílt terepet (épületekben és táborokban persze csak gyalog közlekedünk), de emellett számos, gyorsutazásra is alkalmas pontot (mistle) találni a hatalmas világban, ezeknél ráadásul fejlődhetünk és fegyvereinket is fejleszthetjük. De van még egy csomó minden. Árusok és gyűjthető kincsek, ajándékok a kiszemelt társaknak, randi vagy fürdőzés, főzés és a többi. És természetesen a bázison is megkapunk minden segítséget, méghozzá nem is akármilyen formában, mivel néhány másik szereplőhöz hasonlóan az egyik legfontosabb karakter olyan mellbőséggel rendelkezik, hogy elsőre igencsak nehéz lenne tartani a szemkontaktust. Mondhatni, itt a két dudás tényleg megfér a csárdában – és itt most bőven találni utalásokat és átvitt értelmezést.

Van miért szeretni

A Code Vein 2 az a fajta folytatás, amely ugyan sok szempontból követi elődjét, mégis kelthet olyan érzést a játékosokban, mintha egy teljesen különálló műről lenne szó. Alapjai hasonlóak, ahogy látványa és világa is, de az összkép minden egyezés ellenére mégis merőben eltér. Hogy ez igazából jó-e vagy sem, azt szerintem mindenki döntse el maga. Az biztos, hogy jómagam örültem minden visszatérő és ismerős elemnek. Éppen úgy régi barátként üdvözöltem az atmoszférát és világépítést, mint a rendszerint traumákkal és fájdalmakkal teli emlékek megnyitását, melyek alatt gyönyörű, szívszorító dallamok szólnak.

De a teljes játéknak van egy erősen traumatikus, melankólikus atmoszférája, amely szintén megörökölt elem. De hát mi más lehetne ebben az univerzumban? Nyilván nem fognak mosolygós egyszarvúak pukizva szivárvány-pályán csúszva kuncogni egy olyan világban, ahol minden romokban áll, mindent az elmúlás jeges szele fúj át, vagy az eső mos el a szürkeségben. Életnek többnyire nincs nyoma, ha pedig mégis, abban senkinek sincs köszönete. Groteszk alakok, eltorzult szörnyetegek járnak-kelnek vagy éppen mint egy lecsúszott drogos, fetrengnek itt-ott, várva az áldozatokra. És bár mindig akad egy társunk, a hiányérzet és a magány a legmaradandóbb barátunk.

A valódi játékosok ugyanis nagyon hiányoznak. Még a fekete fantomokat, betámadó ellenséges játékosokat is örömmel fogadom, ha akadnak emberi partnerek, akik kiszámíthatatlan cselekedetekkel, számos segítséggel (titkok megmutatása) és sok esetben végtelen bajtársiassággal bizonyítják, hogy az emberi jelenlétnek nincsen párja. A sokszor teszetosza MI ezt éppen úgy nem képes pótolni, mint a valódi művészi értékeket és stílust. Nem mellesleg a gépi társakra már az eredeti játéknál is bőven volt ok a panaszra, így különösen fájó pont a multiplayer teljes, direkt hiánya.

Hogy a Dark Souls után immáron az Elden Ring vált a legfontosabb, legjelentősebb hatássá, amely meghatározza a Code Vein második részét, az egyértelmű és nincs is benne semmi meglepő. A FromSoftware nyílt világú akció-RPG-je új szintre emelte a 2011 (vagy 2009) óta már jól ismert formulát, ezzel szinte végtelennek tűnő játszóteret biztosítva a kihívások szerelmeseinek. Más kérdés, hogy ennek kicsit a világépítés látta kárát. Nem mondom, hogy teljesen hiányzik a Demon’s Souls és a Dark Souls ősi, igényesen felépített architektúrája, melyet visszavett magának a természet, mégis akadthatott az embernek hiányérzete.

Legalábbis nekem akadt. És ez a Code Vein 2-re hatványozottan igaz. Avagy a kevesebb néha több alapján több alaposabban kidolgozott és izgalmas jegyekkel rendelkező település és épület úgy tette volna komfortosabbá a játékot, hogy közben mégis megmarad annak, ami valójában: a komfortzónából alaposan kitessékelő, állandó veszélyforrásokkal teli sötét kalandnak. A hatalmas, céltalanul nagyra nőtt terek és egyforma, üres helyiségek rövid időn belül unalmassá válnak, emiatt hiába a visszafogottan gyors tempóval rendelkező motor, hiába a felfedezés és gyűjtögetés, a Code Vein 2-ben kimondottan üdvözlendő a gyorsutazás, mivel előbb-utóbb szinte csak azt fogjuk használni, hacsak nem kényszerít másra a játék.

De elég a fanyalgásból és nyafogásból, hiszen összességében nincs szó gyenge folytatásról. A Code Vein 2 hangulat, történet és játékélmény szempontjából nem hozza ugyanazt a bravúros végeredményt, mint az előzmény, de egy stabil jó minőséget így is képvisel. Harcai élvezetesek, sztoriját élvezzük, a karaktereket pedig megkedveljük. A vadászunkat és aktív-passzív képességeit vagy fegyvereit érintő fejlesztések rengeteg lehetőséget biztosítanak, ahogy a vérhasználat és a társak választása is.

Mindenki megtapasztalja a saját útját és stílusát, amely ehhez a játékhoz illik, aztán pedig eldől, hogy ki mitől irtózik leginkább, melyik ellenféltől kap agybajt a legtöbbször, hol és melyik helyszínen törnek fel a legtraumatikusabb emlékek. Számomra például a Succubus volt az, aki a legtöbb nehézséget nyújtotta, így egy idő után volt olyan, hogy valami eszközt vagy kincset inkább nem is gyűjtöttem be, csak hagyjuk egymást békén. Ami azért beszédes. A szanatóriumot viszont kimondottan szerettem, nem csak Holly jelenléte miatt, és azért akad még más olyan helyszín és karakter bőven, amely és aki miatt szívesen gondolok vissza az elmúlt órákra.