Cassette BoyTeszt

Az utóbbi időben azt vettem észre magamon, hogy egyre többször olyan dolgok után kapok, amit igazából csak a szemem kíván. Így történt, hogy az egész jó kedvcsináló trailer miatt ugrottam rá a Cassette Boy-ra, és persze nem teljesen azt kaptam, amit vártam. Az első két játék, ami eszembe jut a Link’s Awakening, valamint a játékmenet miatt egy csipetnyi FEZ. A promóciós videóanyagok készítése már-már külön tehetség, többnyire a termék legérdekesebb pillanatai ügyesen összevágva (sőt, emlékszem a Rogue One előzetesében például olyan jelenetre, ami nem került bele a végleges filmbe, de bárhogy is - „I rebel!“). Lássátok ti is:

Minden megvan tehát, az aranyos (bár egyszerűcske, ráadásul eléggé monokróm) pixelgrafika, fülbemászó dallamok és hanghatások, ígéretes játékmenet... Ezt egész egyszerűen nem lehet elszúrni! Pontosabban, nem kellett volna elszúrni. A fentebb említett két játék az, ami mindenkinek beugrik, mégis, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik felnőni ezekhez a címekhez. Nem is feltétlenül muszáj.

Történetünk főhőse kapásból érdekes jelenség: egy darab fehér tégla (majdnem). Bonyolítva a helyzetet, az ihletforráshoz rendkívül hasonló módon kezdünk, a kameranézet is megegyezik, sőt, az első fegyverünket az erdő közepén találjuk (honnan ismerős vajon?). Viszont! Mielőtt plágiumot kiáltunk, megszerezzük a mágikus zenedobozt a fejhallgatóval, egyben új mechanikát használhatunk: a kameranézetet nyolcadfordulatonként körbemozgathatjuk! Így a játéktér bizonyos elemei, mint különféle akadályok, sőt, ellenfelek kitakarhatóak, egyúttal eltüntethetőek. És ez valóban zseniális koncepció, ez az, ami megfogott az egészben. Hiszen 2d-s zelda-szerű szerepjáték már van dögivel a világon. A Cassette Boy valami új. Valami érdekes. Esetenként bitang kihívás. A célt még nem említettem: egy pillanatig nem néztünk oda, és eltűnt a HOLD.

Természetesen klasszikus, könnyed rpg zsánerről van szó, azaz a hold szétszóródott darabkáinak összegyűjtése lesz feladatunk. Sajnos nem progresszíven, inkább ad-hoc jellegűen nehezedő logikai feladványok állják utunkat - mindegyikük a fent említett gimmick-et alkalmazó „szobák“ végső kincsesládikáiban rejtőznek. Úgy képzeljük el ezeket, mint a Breath of the Wild / Tears of the Kingdom szentélyeit (shrine), mind tulajdonképpen egy jól elkülönített helyszín (konkrétan odateleportálunk, meg vissza), ahol rá kell jönnünk, miképp jutunk el a rajtból a végpontba.

Az alapvilág (pontosabban falu és környéke) relatív szabadságot kínál a felfedezésre: a helyiekkel beszélgethetünk, sokszor egyszerűbb feladatokban segíthetünk nekik (például az idős bácsi, aki kizárta magát a szobájából, vagy a kislány, aki elkolbászoló cicáját keresi), melyek teljesítéséért apróbb jutalmakat kapunk. Van kisbolt sok hasznos és haszontalan csecsebecsével, őrült feltaláló robottal és egész házat betöltő sejtelmes gépezettel, farmer egy darab tehénnel...

Őszintén, az egyetlen bajom a Cassette Boy-jal az, hogy gyakran összezavarja az embert. Kétféleképpen is. A perspektíva-váltás során sokszor összemosódik a terep, mert nem elég markáns és kontúros a grafika. Valamint azzal, hogy szinte alig ad kapaszkodót az előrehaladáshoz. Egyrészt pozitívum, hiszen kreatívabb gondolkodásra és odafigyelésre készteti a játékost, másrészt negatívum, hiszen mindennek van határa. Napjainkban elég nehéz bárki figyelmét huzamosabban lekötni, pláne, ha szándékosan iránymutatás nélkül elengedjük valaki kezét. (Miután csukott szemekkel párszor körbepörgettük.) Igazából a platforming elemek sem hiányoztak, de szerencsére ritkán találkozunk olyan helyzettel, ahol (persze takarásban) a megfelelő mértékben kell ugranunk vagy centire megállnunk a szakadék peremén.

A harcrendszer ugyanígy felemás kicsit számomra. Nagyon egyszerű, újfent a kétdimenziós, top-down kamerás zeldákból ismerős, de azoktól árnyalatnyival elmarad. Kevésbé pontos, a ritmus, a távolságok kicsit hézagosak - ahogy telik a játékkal töltött idő, persze belerázódunk és a karakterünket, felszerelésünket is fejlesztjük, egyre jobban belejövünk. A tanítvány ezúttal, noha megközelíti, elérni nem tudja mesterét.