Anthem#9Teszt

És ki is sül. Az Anthem#9 játékmenete három hős körül forog. Az egyik a bögyös-késes infiltrátor (Rubit), a másik a laza csávó pisztoléró (Phannie), és akad egy szerzetes-harcos jellegű csajszika (Beni) is az ügynökcsapatban. A kampány során "célpontok", azaz nevezetes ellenfelek ellen indulnak harcba a hősök (ezek a fejezetek), a pályák pedig amolyan elágazós térképen követik egymást, véletlenszerű leosztásban. A szintek végén előrelépnek a karakterek (választhatunk amolyan Outrun-osan, hogy három irányból merre megyünk tovább), ott pedig általában japánosan bizarr pofák ellen harcolunk, boltolunk, gyógyulunk, vagy mikro-eseményeken veszünk részt, mint ahogy azt a roguelike sablon megkívánja.

A harc a játék sava-borsa. Ennek során egy, vagy akár több paklit húzunk elő a zsebünkből. Három akciólapot tartalmaznak a paklik, amelyek kijátszása az alsó sorban random érkező, tetszőlegesen választható piros-zöld-kék gyémántokkal történik. Minden támadásnak saját gem-igénye van, az egymás után felsorakozó támadás-lapok pedig ha színre-színt követnek, akkor láncolhatóak, így brutális kombókat lehet bevinni az ellenfeleknek. A harcok után kapunk kijátszható buff/debuff lapokat is, amelyet minden kör elején elhasználhatunk, és kaphatunk támadás kártyákat is, amelyekkel a paklit variálhatjuk, vagy meglévő támadásainkat szintezhetjük, amolyan egész számú szorzók szerint. A cél, hogy ügyesen tudjunk láncolni, a lehető legkevesebb gyémánt felhasználásával a lehatékonyabb támadássorozatokat tudjuk bevinni. Van cancel, vannak az ellenfelek tarsolyában is különleges ellencsapások, szóval olyan színes az egész, mint maga a prezentáció.

Ezt a sokszinűséget variálják a mindenféle karakterhez köthető lehetőségek. Rubit csereberélheti a drágaköveket, Phannie dupla köveket hasít, Beni pedig három random opcióban erősítheti magát a drágakövekért cserébe. Később/nagyobb nehézségeken paklit variálhatunk, megjelennek a virágmagvak, szélesednek a buffok-támadási lehetőségek, a kártyákon található drágakő-számok növekednek és az endgame-ben egyre durvábban nehezedő pályák érkeznek egymás után.

A játék nehézsége érdekes kérdés, engem normálon szétszívatott a játék, easy módban pedig (legalábbis a játék elején) mentem előre, mint a gép. Az easy mód is nehezedik a középtájra érve, szóval olyan noobok, mint én is megfelelő nehézségi íven tudnak majd járni, de elképzelni nem tudom, hogy a hard mód szívatását ki meri bevállalni. Ehhez már mazochistának kell lenni...

A felhasználói interfész tekintetében a Persona játékok ugranak be az Anthem#9 felületét nézegetve, de a hommázs ellenére is kiváló az összkép. Minden passzol mindenhez, a képfrissítés pedig Steam Decken is stabil hatvanas. Ha belejövünk a játékmenetbe, akkor szikrázik a képernyő, és hasítunk, mint a villám, ezt a hangulatot pedig a zene és a menő pózok is fokozzák.