Dark AuctionTeszt

Hiába köszönhetünk nekik olyan kalandjátékokat, mint az Another Code, a Hotel Dusk vagy a Last Window, immáron több mint tizenöt éve, hogy a Cing csapata kénytelen volt lehúzni a rolót. Érdemi öröksége nincs sajnos a japán stúdiónak, így aztán kellemes meglepetés volt, hogy Rika Suzuki neve újból felbukkant – igaz, ezúttal nem dizájnerként, “csak” íróként, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy az ő nevével fémjelzett Dark Auction felkeltse az érdeklődésünket.

Mielőtt mélyebben belemennénk, egy dolgot érdemes tisztázni: korábban a játék neve mellett egy “Hitler’s Estate” alcímmel is lehetett találkozni. Ez mostanra eltűnt (az okokon alighanem felesleges csámcsogni), maga a tematika azonban változatlan: a helyszín egy gyanúsan német kastély, ami “Diktátor X”-hez volt köthető, és ahol különös aukcióra kerül sor. Hogy mitől fura? Egyrészt attól, hogy az említett diktátorhoz köthető emléktárgyak kerülnek kalapács alá. Másrészt pedig – és sokkal inkább – attól, hogy ezeken az árveréseken nem pénzzel, hanem emlékekkel kell fizetni, ha valaki meg szeretné kaparintani a páratlan kincseket. A Dark Auction főhőse Noah, aki gyanúsan titkolózó édesapja nyomába ered, miután a férfinak nyoma veszett az említett aukcióra tartva. Így köt ki a birtokon, ahol hamar a történések középpontjában találja magát, ha ugyanis meg szeretné tudni, hogy mi történt az apjával, és hogy egyáltalán mi áll a bizarr alkalom hátterében, akkor neki is be kell szállnia. A tét pedig nem kicsi: ha egy árverés sikertelen, akkor a kényszerű paktum értelmében Noah az életével kénytelen fizetni.

A történet kezdetén hamar öt idegennel találjuk szemben magukat: ők az aukció többi résztvevője, akik maguk sem értik, mi történhetett Noah apjával. Az árverések sora azonban nem állhat le, a mindent felügyelő papagájmaszkos figura, az Aukcióvezető pedig titokban azzal bízza meg Noah-t, hogy segítőként vegyen részt ő is az alkalmakon, és vezesse azokat sikerre. Joggal merül fel a kérdés: miért van szükség segítőre? Azért, mert – mint említettem – itt emlékeket kell előhúzni: a háttérben munkálkodó titokzatos társaság egy különös szerkezet, az EPO segítségével túr bele a résztvevők genetikus memóriájába, éppen a második világháború és “Diktátor X” idejébe visszatérve, legalábbis emlékképeken keresztül. Az emlékek azonban csalókák, megbízhatatlanok és hiányosak, és nekünk kell megtennünk mindent annak érdekében, hogy ezek a helyükre kerüljenek, és összeálljon a kép – minden lehetséges értelemben.

A Dark Auction felépítése meglehetősen szisztematikus, az egyes fejezetek ugyanis szinte mind ugyanúgy épülnek fel. Megkapjuk a megbízást a “papagájembertől”, vagyis hogy ki lesz az adott nap alanya, illetve hogy mi lesz a műtárgy (erről persze nem beszélhetünk, csupán a kutakodást könnyíti meg), majd a meglehetősen kötött és irányított mederben előrehaladva össze kell gyűjtenünk azokat az információkat, melyek aztán az este folyamán hasznunkra lehetnek. Ez volna a Dark Auction “kalandjáték” része, de az egész nem több egy picit interaktívabb vizuális novellánál: a játéktér pici, alig pár szoba, mindig meg van adva, hogy hova kell mennünk és mi a feladatunk, és elrontani sem tudunk semmit – ha az adott helyiségben beszéltünk mindenkivel vagy megvizsgáltunk mindent, amit kellett, akkor megyünk is tovább a történettel. Ettől persze még nem vagyunk híján az izgalmaknak: a karakterek szerencsére kellően érdekesek, és mindannyian rejtegetnek valamiféle titkot, amire rálelhetünk idővel. Aki azonban a bevezetőben említett játékok interaktív, gondolkodós elemeire vágyik, az csalódni fog: a Dark Auction a játékidő nagy részében tényleg nem több interaktív regénynél.

A fejezetvégi aukciók jelentik a kihívást, itt ugyanis már döntéseket kell hoznunk – és ha túl sokat hibázunk, akkor elbukunk. Ezek összesen négy eltérő szakaszból állnak. Az elsőben hiányos emlékképeket kell kiegészítenünk, három-három válaszlehetőségből kiválasztanunk az odaillőt. Ha ez sikerült, akkor a második lépésben ezeket az emlékképeket kell helyes sorrendben behelyeznünk egy tíz “képkockából” álló idővonalba. A harmadik szakaszban a hibákat kell megtalálnunk az így képzett történetben, vagyis azokat a részleteket, amikre valamilyen okból rosszul emlékszik az alany, és behelyettesíteni a helyükre a megfelelő tárgyat, személyt vagy fogalmat – egyértelműen ez a legnehezebb rész, hiszen itt van magasan a legtöbb kombinációs lehetőség. A zárófeladat pedig, hogy a frissen megnyitott három-négy emléktárgyat el kell helyeznünk egy film hiányos pontjain, hogy összeálljon a nagy igazság, ami rendre más megvilágításba helyezi mindazt, amit az aktuális alany, illetve a kapcsolódó felmenő viszonyáról ezidáig mindenki gondolt. Vannak tehát könnyebb és nehezebb részek, de ha kellően figyelünk a nyomozás során felbukkanó tárgyakra és egyéb részletekre (egy naplószerű fogalomtár is segíti a dolgunkat), akkor nagy gondunk nem lesz, a legtöbb megoldás teljesen logikus…

…még azzal együtt is, hogy a cselekménynek vannak jócskán elnagyolt vagy éppen elrugaszkodott elemei. De ez inkább már műfaji sajátosság: a Phoenix Wright-széria bűntényeiről sem lehet elhinni egy pillanatig sem, hogy élethűek, a karaktermotivációk és a részeletek elsősorban a drámai hatást szolgálják, mintsem az életszerűséget. Ezzel nagy bajom nem is volt, a történetmesélési eszközökkel már inkább – számomra legalábbis nagyon zavaró volt a rengeteg “head-hopping”, vagyis amikor a mesélő jeleneten belül akár többször is nézőpontot vált. A 3D-s megvalósítás sem sült el jól véleményem szerint: az egész koreográfiája, illetve animációs eszköztára a PS1-es időket juttatja az ember eszébe, ami lehetne nosztalgikus persze, de inkább csak feleslegesen vontatott és robotikus a tálalás, ami mindenképpen elvesz az élményből. Főleg úgy, hogy egyébként a zenék, de főleg az állóképes, rajzolt átvezetők kifejezetten minőségiek, és a Persona-hatású vizuális elemek is egészen fantasztikusak – kár, hogy ezek a pozitív villanások vannak kisebbségben.

Hogy mit érdemes várni akkor a Dark Auctiontől? Játékot nem sokat: az interaktív elemek minimálisak és önismétlőek, a logikai kihívás pedig nem különösebben nagy. Marad tehát a történet, amiben a karaktereket mindenképpen lehet dicsérni, az összeérő szálak és a fordulatok pedig pont annyira érdekesek, hogy viszonylag könnyedén elvonszoljanak bennünket a 15 óra alatt felgöngyölíthető történet végére. Az emlékezetestől azonban összességében messze van a végeredmény, a gyenge prezentáció pedig erre csak rátesz egy lapáttal, így a Dark Auction sajnos nem lett több egy középszerű vizuális novellánál, aminél szinte csak jobb játékokat találni Rika Suzuki életművében.

PLATFORM PC, PS5 (tesztelt), Switch
KIADÓ Good Smile Company FEJLESZTŐ IzanagiGames
MEGJELENÉS 2026. január 28. ÁR 11 290 Ft / €29,99