Fatal Frame 2: Crimson Butterfly RemakeTeszt

A második remake az azonnal szembeötlő grafikai tuningon túl belenyúlt az eredeti játék mai szemmel már borzasztóan komótos játékmenetébe is. A rögzített kameranézeteket egy Miót hátulról követő kamera váltotta, amely szerintem sokat elvesz a rettegésből, de – szigorúan Fatal Frames mércével – legalább a lány rettenetes csigatempója is értelmezhető kocogásra gyorsult. A további változtatások java a szellemeket megörökítő fényképezőgépünk használatához kapcsolódik, amely kapott mindenféle eltérő funkciókat betöltő lencsét, aggathatunk rá charmot, sokféleképpen fejleszthetjük, és így tovább. A fényképezős harcok során a kísértetek is bevetnek új trükköket, például jumpscare jelleggel közvetlen közelről belebámulnak a lencsébe, ezzel lenullázva hősnőnk akaraterejét – mert most már van ilyenje is. Az akaraterő lényegében egy idővel magától regenerálódó stamina csík, amely csökken, ha Mio megijed, megsebzik, vagy harc közben sokat szaladgálunk, esetleg kitérünk vele, mert most már kitérni is tud.

A dinamikusabb harc papíron jól hangzik, a gyakorlatban azonban sokszor tud frusztráló lenni. Az egy dolog, hogy a remake a játék második felében megtartotta a véletlenszerű encountereket és sokszor fél percig sem tudunk anélkül nézelődni, hogy ugyanaz a szellem ne támadna be, akit előtte fotóztunk halálra, de most már komolyan be is tudnak pöccenni. A csata közben bedühödő holtak még agresszívabban támadnak, sokkal több HP-jük lesz, és egészen addig minimálisan sebződnek, amíg be nem viszünk nekik egy ún. fatal framet, amitől visszatérnek az alapállapotukhoz. Ez némelyik harcot rettentően elnyújtja, pedig enélkül is épp elég zsibbasztó ugyanazt a vasvillás, vagy fáklyadobáló parasztot hatvanadjára is a másvilágra küldeni. Ennek ellenére mintha a nehézséget sem sikerült volna megfelelően belőni, mert közepes fokozaton mindig dúskáltam a fotózáshoz szükséges filmben és a többi tárgyban, és a véletlenszerű harcok zöme is inkább fölösleges időhúzásnak érződött, mint kihívásnak.

Lehetne még szájhúzni az igényes ráncfelvarrással együtt is erősen nosztalgikus látvány ellenére legfeljebb 30 FPS-t megütő hullámzó teljesítmény miatt, de engem személy szerint jobban zavart, hogy a modernizálási törekvések a rettegés kárára váltak. A váll fölötti kamera miatt olykor komikus, ahogy meglátjuk a távolban sután ácsorgó rémeket, ahogy az előlük bújkálás lehetősége is elvett a túlvilági jellegükből. Kicsit rajzfilmesen hat, hogy egy függöny mögött guggolva megvárom, amíg az engem kísértő lélek odébbáll. A mentéskor mindig csippanó-felugró Playstation ablak is kissé illúzióromboló, de hogy ne csak kötekedjek, vannak a remake-nek erényei is. Az egyik kedvenc új mechanikám Mayu kézen fogásának a lehetősége, ami gyógyítja Miót és egyben jó játékmenetbe épített hangsúlyozása a két főszereplő közötti szoros köteléknek. A falu viharvert helyszínei elképesztően nyomasztóak, ahogy némelyik új kísértet is egészen hátborzongatóra sikerült, az ő történetük mellékküldetésekké alakítása pedig szintén remek ötlet.

Manapság elég drága mulatság jó állapotú PS2-es változatot szerezni a játékból, de ha esetleg nálad is lapul egy lemez, akkor gyorsan vadássz egy ISO-t, PCSX2-n ugyanis tökéletesen fut a játék, ráadásul működik a szélesvászon, és állítgatni sem nagyon kell az emulátort. Én Steam Decken próbáltam rá, hogy milyen 2026-ban az eredeti cím. Egyrészt kifejezetten jól fut a hordozható masinán az emuláció... gond nélkül túlmintavételeztem a felbontást, és így is stabil 60 FPS körüli értékekkel lehetett játszani. Másrészről a program a lassúságát leszámítva NAGYON jól gurul még most is. Egy bő órás összecsiszolódás után ráérzel a dolgok ízére, a japános haladásra, térkép-felépítésre, na meg a camera obscura használatára. Persze az eredeti élmény szelleme mégiscsak egy PS2-n, CRT televízió mellett idézhető meg a leghitelesebben...

Ami viszont talán a legfontosabb, hogy a jelenlegi kiadás nem csak hű adaptációja a 2003-as eredetinek, de történet és háttérvilág szempontjából még ki is bővíti azt, ami régi rajongóként a kissé felemás érzéseket kiváltó újítások mellett is megdobogtatta a szívem. Az új szinkronhangok is remekelnek, bár ilyen téren korábban sem volt gond, a feljavított látványra és karaktermodellekre pedig tényleg nem lehet panasz. Inkább tényleg csak a játék tempójához ugyan passzoló, mégis indokolatlanul lomha teljesítmény bosszantó. Egyéni szocproblémám, hogy a mai szemmel még mindig meglepően jól muzsikáló, de azért nyilvánvalóan csúnyább eredeti játék éppen a korlátoltabb látási lehetőségek, maszatosabb textúrák és a kevésbé kivehető vonások miatt valahogy félelmetesebb számomra, de azért a jelen kiadás egy-egy aljas ijesztegetésétől is majd’ összecsináltam magam.

Aki sosem játszott a sorozattal, annak remek belépőt kínál a közönségkedvenc második rész újrakiadása, a Fatal Frame 2: Crimson Butterfly Remake nyugodni képtelen szellemei és japán folklórból táplálkozó témái ugyanis a mai napig egészen felkavaróak. Nekem visszatérőként is kellemesen-nosztalgikusan hátborzongató volt újra az elveszett falu utcáit róni, mert a lassú tempóhoz szokva vagyok, a kísértetjárta hely hangulatát pedig a hullámzó teljesítmény és a néha fölöslegesen sokáig tartó szellemirtás sem tudták aláásni. Nem tökéletes, de alapos újrakiadás, amely hibáival együtt is magával ragadott, legfeljebb két szívroham közt néha morogtam magamban.

PLATFORM PC, PS5 (tesztelt), XSX, Switch 2 | KIADÓ KOEI TECMO GAMES CO., LTD. FEJLESZTŐ Team NINJA |MEGJELENÉS 2026. március 12. | ÁR 50 EUR