Life is Strange: Por - kritikaKépregény 365

Térjünk is a lényegre: a sztori szempontjából egy évvel járunk az LiS után. A hivatalos idővonal (már ha lehet ilyet egy Life is Strange sztoriban deklarálni) szerint Arcadia Bay-en végigszaladt a következmények hurrikánja, és mivel ez a város nem Hápbörg, ezért mindez katasztrofikus következményekkel járt. Emberi életekbe és egy romokban heverő városba került Max végső döntése. Maxine és Chloe természetesen megmaradtak egymásnak, és az új életükben egy friss társaságba is beilleszedtek. Minden jól megy, de Max számára nincs nyugalom - bizonyos helyzetekben a valóság fonala szétfeslik, hősünk pedig párhuzamos valóságokat kezd érzékelni és ... és elég is lesz ennyit elárulni a történetből. Ha tovább fejtegetném a dolgokat, akkor már a spoilerek mezejére lépnék. A fentiekből pedig már az is kiderül, hogy a Double Exposure-ben látott képesség előszele miként környékezi meg történetünk főhősét.

Furcsa amúgy a Dust/Por sztoriját összekötni bármivel, legyen az az első szezon utáni érzés, vagy a Double Exposure előtti ismeretlen időszak. Ugyanis az LiS játékokban pontosan a döntések sokfélesége jelentheti az értéket, és a személyesen átélt történeteinket. Egyfajta "puha-kánon" az, amit it láthatunk, mert a képregényfolyam akár meg is történhetett a Blackwellben játszódó kalandok előtt. De megfejtés lehet a párhuzamos síkok elmélete is, nem sértve a hivatalos videojátékos forgatókönyvet. A "multiverzum" koncepciójával én persze itt sem vagyok kibékülve. Már csak azért sem, mert a tét, a szereplők központi egyéniségének elágazásai, és a fókusz darabokra hullása, párhuzamos értelmezésekre való szeparációja gyakorlatilag súlytalanná teszi a sztorit. Ez eddig is megvolt az LiS címekben, és itt a képregénynél is érződik, hogy könnyen ebbe a csapdába futhatnak az írók.

Azért beszélek feltételes módban, mert a Por-ral gyakorlatilag csak elindul az utazás, és nem látom még, mire megy ki a játék. A mostani kiadványnak persze van eleje és vége, de mire belekeveredsz a cselekmények lassú medrébe, és mire valamilyen konklúzióféleséghez közelítesz majd, már vágyni fogsz arra, hogy a következő füzet tartalmával, az "egy lehetséges folytatással" megismerkedhess. Emma Vieceli írónő lavírozik a hihető univerzumépítés és a fandom mezsgyéi között, a hangulat viszont hiba nélkül közelíti a Dontnod vagy a Deck Nine által felvázoltakat. A karakterek nem sokat fejlődtek az egy év során. Max jóval éretlenebb a későbbi Blackwell-énjéhez képest, Chloe pedig ugyanolyan irritáló tud lenni, mint az eredeti játékban.

Látvány szempontjából Claudia Leonardi nagyon ügyesen elkapta az eredeti játéksorozat hangulatát. A karakterek, tónusok, dinamikus pillanatok jól fordítják le képregényes nyelvezetre azt, amit a játék során is átéltünk. Eskü, még a fenyőfák ágai is úgy néznek ki, mint a játékban található textúrák, amivel megformálták őket. Egy-két színárnyalással mondjuk nem voltam kibékülve, mert a "color grading" olykor túlságosan is egybemossa az adott oldalak látványát. Persze ezzel nyilván egy jelenetet, egy "síkot" definiálnak a készítők, de kicsit megszaladt a hatás. Apró lustaságokat is tapasztaltam a kockák között (copy-paste karakterekkel vagy arckifejezésekkel), a másik zavaró dolog pedig Chloe kockásingje volt, amit egy laza textúrázással oldottak meg, összefolyatva a karakter "színét" a vonalazással.

A hazai kiadványra amúgy nem lehet panaszunk. A fordítás igényes, elütések nincsenek, a beírás is jól tagolt. A flow ott törik csak meg, ahol ez a történetmesélés része, szóval ezt sikerült jól átültetni a fordító/szerkesztőpárosnak. A Multiverzum kiadásában megjelent kötet fényes papíron, puhatáblás kiadásban 112 oldalon várja az olvasókat.