Life is Strange: Por - kritikaKépregény 365

Térjünk is a lényegre: a sztori szempontjából egy évvel járunk az LiS után. A hivatalos idővonal (már ha lehet ilyet egy Life is Strange sztoriban deklarálni) szerint Arcadia Bay-en végigszaladt a következmények hurrikánja, és mivel ez a város nem Hápbörg, ezért mindez katasztrofikus következményekkel járt. Emberi életekbe és egy romokban heverő városba került a végső döntés. Max és Chloe természetesen megmaradtak egymásnak, és az új életükben egy friss társaságba is beilleszedtek. Minden jól megy, de Max számára nincs nyugalom - bizonyos helyzetekben a valóság fonala szétfeslik, Max párhuzamos valóságokat kezd érzékelni és ... és elég is lesz ennyit elárulni a történetből. Ha tovább fejtegetném a dolgokat, akkor már a spoilerek mezejére lépnék. A fentiekből pedig már az is kiderül, hogy a Double Exposure-ben látott képesség előszele miként környékezi meg Maxine barátunkat.

Furcsa amúgy a Dust/Por sztoriját összekötni bármivel is, történjen az az első szezon után, vagy a Double Exposure előtt. Ugyanis az LiS játékokban pontosan a döntések sokfélesége jelentheti az értéket, és a személyesen átélt történeteinket. Egyfajta "puha-kánon" az, amit it láthatunk, mert a képregényfolyam akár meg is történhetett a Blackwellben játszódó kalandok előtt. De megfejtés lehet a párhuzamos síkok elmélete is, nem sértve a hivatalos videojátékos forgatókönyvet. A "multiverzum" koncepciójával én persze itt sem vagyok kibékülve. Már csak azért sem, mert a tét, a szereplők központi egyéniségének elágazásai, és a fókusz darabokra hullása gyakorlatilag súlytalanná teszi a sztorit. Ez eddig is megvolt az LiS címekben, és itt a képregénynél is érződik, hogy könnyen ebbe a csapdába futhatnak az írók. Azért beszélek feltételes módban, mert a Por-ral gyakorlatilag csak elindul az utazás, és nem látom még, mire megy ki a játék. A mostani kiadványnak persze van eleje és vége, de mire belekeveredsz a cselekmények lassú medrébe, és mire valamilyen konklúzióféleséghez közelítesz majd, már vágyni fogsz arra, hogy a következő füzet tartalmával, az "egy lehetséges folytatással" megismerkedhess. Emma Vieceli írónő lavírozik a hihető univerzumépítés és a fandom mezsgyéi között, a hangulat viszont hiba nélkül közelíti a Dontnod vagy a Deck Nine által felvázoltakat. A karakterek nem sokat fejlődtek az egy év során. Max jóval éretlenebb a Blackwell-i énjéhez képest, Chloe pedig ugyanolyan irritáló tud lenni, mint az eredeti játékban. Akárcsak az első szezonban.

Látvány szempontjából Claudia Leonardi nagyon ügyesen elkapta az eredeti játéksorozat hangulatát. A karakterek, tónusok, dinamikus pillanatok jól fordítják le képregényes nyelvezetre azt, amit a játék során is átéltünk. Eskü, még a fenyőfák ágai is úgy néznek ki, mint a játékban található textúrák, amivel megformálták őket. Egy-két színárnyalással mondjuk nem voltam kibékülve, mert a "color grading" olykor túlságosan is egybemossa az adott oldalak látványát. Persze ezzel nyilván egy jelenetet, egy "síkot" definiálnak a készítők, de kicsit megszaladt a hatás. Apró lustaságokat is tapasztaltam a kockák között (copy-paste karakterekkel vagy arckifejezésekkel), a másik zavaró dolog pedig Chloe kockásingje volt, amit egy laza textúrázással oldottak meg, összefolyatva a karakter "színét" a vonalazással.

A hazai kiadványra nem lehet panaszunk. A fordítás igényes, elütések nincsenek, a beírás is jól tagolt. A flow ott törik csak meg, ahol ez a történetmesélés része, szóval ezt sikerült jól átültetni a fordító/szerkesztőpárosnak. A Multiverzum kiadásában megjelent kötet fényes papíron, puhatáblás kiadásban 112 oldalon várja az olvasókat.