Mixtape - tétova tinik, shoegaze slágerekTeszt

Főszereplőnk Rockford. Átlagos tinicsaj lehetne, de nem az, fejében ugyanis a teljes pop-rock univerzum zsongása formál sokszínű galaxisokat. A zenei tudása arra ösztönzi, hogy tesójánál, New Yorkban próbáljon szerencsét, mégpedig zenei kurátorként, rendezőként, szórakoztatóipari tényezőként kipróbálva magát. Hogy a munkavállalási ambició mennyire megalapozott, azt hagyjuk is, nekünk elég annyit látni ebből, hogy Rockford az összes megélt pillanatot OST-dalokkal színezi ki a fejében, és mint minden fontos eseményre, úgy a mai estére is összeállt a kobakjában egy mixtape. A mai nap ugyanis bánatos búcsú is egyben. Rockford két legközelebbi barátja, Cass és Slater maradnak a kaliforniai kisvárosban, a power-trio pedig így kénytelen-kelletlen feloszlik. A nap mindegyik betervezett pillanatához előre be van készítve egy aranyat érő sláger, már csak az a dolgunk, hogy végigéljük és végighallgassuk a csapattal a búcsú és nosztalgia szirupos köptetőjével leöntött, kb. 4-5 órás játékidőt.

A felütés kiváló, mi több, személyes oldalról nézve a Mixtape alapkoncepciója szinte énekel hozzám. Ha neked is hasonlóan fontos volt a zene fiatal korodban, mint Rockfordnak, akkor érteni fogod a szereplő főbb motivációit, és a játékmenetnek, na meg a zenének a kapcsolódását a Mixtape elemi élményéhez. Mert a Mixtape ugyan narratív kaland (innentől nekem senki ne akarjon rajta játékmenetbéli deficitet számonkérni), de mindezt egy sűrű, pörgős, eszméletlenül változatos formába önti. Mintha csak 2-3 Life is Strange szezont akart volna Mr. Galvatron egy pár óra hosszú videoklipbe álmodni, és bár vannak lassabb, merengősebb, beszélgetősebb részek (például a három "hálószoba", amelyek a visszaemlékezések és mélyebb dialógusok helyszínei a játékban), a tempót az ezek közé ékelt, álomszerűen megélt minijátékok pörgetik fel. Ezek alatt célzottan szól a zene, legyen szó a Smashing Pumpkinsról, Stan Bushról, vagy Portishead-ről. Galvatron pedig a dalokra építve pontosan úgy komponálja meg a földhözragadt tinidrámák fejben jelátszódó emberi oldalát, ahogyan azt sokan mi is elképzeltük. (Vagy ahogyan azt egy videoklip rendezője elképzelte volna, mármint azt, hogy mi hogyan is képzeltük el... vagy valami ilyesmi, értitek!?)

Tehát amíg a fiatalok próbálnak dűlőre jutni érzelmeikkel, átéljük velük ezt a hullámvasutat. Így lesz az erdei rétek közötti futkározásból gravitációra fittyet hányó életigenlő ugrabugra. Így jön a veszekedés után egy olyan deszkás jelenet, ahol a fél város felrobban egy-egy mereven feltartott középső ujj következtében. Mindeközben az általános életigazságokat kereső shoegaze-mélázások is megjelennek. Szerelmek, bartáságok, az önbizalom kérdése... talán a mai napig foglalkoztat minket is ezek közül néhány pont. Rockford ámulva nézi például Slater karakterét az egyik pillanatban. Rajzol, zenél, és humora is van... Rockford maga sem érti, miért nem értékeli jobban a barátját. (Apró mellékzönge, hogy én sem értettem, hogy ezt a kombinációt miért nem értékelték a csajok annak idején...) Máskor már az is drámát okoz, ha a legjobb barátnő egy másik barinővel találkozik egy kávézóban... Nos, többet nem is árulnék el, mert épp ezekért a pillanatokért érdemes a Beethoven and Dinosaur kalandját végigpislogni, és szerintem pontosan ezek miatt az egyedi látásmódban megkomponált jelenetek és érzelmek miatt ámuldoznak mások is.

Na meg azért, mert a játék végtelenül dús, nem csak zeneileg, drámailag, de vizuális szempontokból is. A Spiderverse által divatba hozott, South of Midnight által videojátékos formába illesztett stop-motion/low-frame jellegű animáció sikkes, de illeszkedik is a képhez meg a szereplők nyegle stílusához. A forma és tartalom itt is harmóniában van. Mindezek mellett pedig annyi helyszín és látnivaló van a programban, ami engem kicsit (lehet furcsa párhuzam lesz, de vállalom), a Naughty Dog-féle maximalizmusra emlékezetetett. Már az első deszkás jelenetnél annyi asset van legyártva a környezethez, hogy a Life is Strange fejlesztők jegyzetelhetnek. És ilyen jelenetből huszonsok van, mind-mind maximalista kidolgozottsággal. A szinkron is remek, meg úgy alapvetően, nem nagyon lehet kifogást találni technikailag és tartalmilag a Mixtape küllemén.

De nem véletlenül említettem a cikk elején a "fél internetet". A The Artful Escape-hez hasonlóan a Mixtape is egy megosztó cím, amiben a gameplay háttérbe szorul, még akkor is, ha szerintem jócskán több "játékosság" van benne, mint akár az elődben, vagy akár egy Life is Strange epizódban, ahol ezt amúgy nem szokták a koncepció orrára dörgölni. A minijátékos részek sem feltétlenül árkádosak, vagy ügyességiek - végletesen rontani nem is lehet bennük, de ugye fentebb már említettem is, ez egy narratív cím, a kiadó pedig egy filmes világban is mozgolódó csapat, tehát ennek megfelelően érdemes várakozásainkat kihegyezni.

Engem sokkal jobban zavartak olyan dolgok, amelyek a nosztalgiát nem valódi kontextusra alapozzák, vagy egyenesen anakronisztikusan hatnak. Bár nincs egzakt idő, a pause menü lemeztokján található árcédula alapján 98-99 környékén járhatunk. Én sosem voltam kaliforniai tinédzser a millenium magasságában, de az ezredfordulón lettem középiskolás, szóval a popkultúra feeljéből kaptam az itthoni szűrőn keresztül eleget. A trió karakterei nekem inkább tűntek mai tükörképnek, korunk kajla-kivetülésének, egy olyan ábrázolásnak, ami a mai fiatalokhoz akar szólni. És itt most nem is az elembétékú színtérképről, vagy a biztonságos határként kezelt füvezés-mániáról van szó. Hanem a beszédstílusról, hozzáállásról, FOMO-ról, tétlenkedés és tétovaság ellenében megfogalmazott magas röptű elvárásokról. Ezek a pontok biztosan nem hozzám, vagy hozzád szólnak, pedig a nosztalgia többi rétegéből (zene, környezet, kütyük, popkulturális hivatkozások) arra következtetsz, hogy a Mixtape talán a te korosztályod fiatalságáról akar mesélni.

A Mixtape egy igen különleges keverék lett, amelynek szerintem is ott a helye az Annapurna, de akár az indie-szcéna nagyjai között. A narráció bámulatos, az interakció pedig létező vagy sosemvolt fiatalkori gondolatokat és érzéseket vetít elénk; ez teszi igazán értékessé és emlékezetessé Johnny Galvatron új játékát. Sajnos nem minden téren egyenletes az összkép, de egy ilyen nosztalgiát, tini-gondolatvilágot elemző vállalásnál óhatatlanul is lesznek olyan elemek, amelyek súrlódási pontként maradnak meg bennünk a végigjátszás után. Akárcsak egy barátod által készített válogatáskazi... Nem lehetsz minden nótával kompatibilis, de a dalokat hallgatva mindig ő és a barátságotok fog eszedbe jutni.

Mixtape | PLATFORM PC, Playstation 5, Switch 2, Xbox Series (Game Pass) - itt teszteltük a játékot | KIADÓ Annapurna | FEJLESZTŐ Beethoven and Dinosaur | MEGJELENÉS 2026. május 07. | ÁR 19 EUR