The Artful EscapeTeszt

SZIKLÁRA KIÁLLÓS SZÓLÓ

Képzeljük el, hogy van egy játék, ami többek között a zenélés, a rock, az őszinte gitárzene szeretetéről szól, és mindjárt azzal indít, hogy a hős egy sziklára kiállva szólózik. Ez a tinirokker fantázia ultimatív beteljesülése, a The Artful Escape pedig egy véglettel indítja az utazásának elejét. A túra aztán tényleg az űrben, féreglyukakon át Roger Dean bolygóinak felszínén folytatódik, és a világmindenség orgazmikus origójában ér célba. A The Artful Escape egy platformer, pontosabban egy narratív platformer, ami kihívást nem, de pár órán át tartó zenei utazást és kalandozást hoz majd. Valahogy úgy, mintha az Alto hegyoldalon lesuhanós részeit kevernéd a Night in the Woods dumálós szekcióival, és mindezt egy bármikor gitárszólóra fogható hősön keresztül vezényelnéd le. Őrület!

GOMBNYOMÁSRA VIRTUÓZ

Persze a platformozás tét nélküli, és az olykor felbukkanó, Guitar Hero-ra emlékeztető ritmusszekciók is rém egyszerűek. Így simán elhiszem, hogy van akinek nem jön be egy ilyesfajta, kihívás nélküli ugrabugra játék. Érdemes tehát elfogadni, hogy az Artful Escape inkább történetet akar elmesélni, és audiovizuális élményekkel bombázni a szenzoraidat, mintsem klasszikus értelemben vett videojátékos kihívások elé állítani. De ez így is van rendben, onnantól hogy te irányítod a figurát, te választod ki a galaktikus rocksztárság felé vezető úton bukdácsoló hősöd reakcióit... nos, nem kérdés, hogy ez filmben, vagy más formában egész egyszerűen nem működne. Az átéléshez kell az interakció és a videojátékos háttér.

AZ EADGBE HÚRELMÉLET

A sztoriban amúgy egy Francis Vendetti nevezetű fiatal figurát irányítunk, aki családi örökséget cipel magán - de nem akar folk-rocker ősei nyomában járni, inkább egyfajta szabadelvű, geek muzsikusként kamatoztatná penge gitártudását. A tehetség hangja messzire száll, a galaxis mélyéből érkezik hozzá Lightman (Carl Weathers szinkronhangján), aki megnyitja előtte a széles spektrumú fantázia és a végtelenbe nyúló rocksztárság intézményének ajtaját. Francis persze tele van kétségekkel, de szerencsére az önbizalma és a tökei is a helyén vannak, pláne a gitárjátéka. A nagy kaland során tehát bizonyítani kell űrkicsiknek, galaktikus nagyoknak és önmagának is. Mi pedig ezalatt tátott szájjal lessük majd, ahogyan a húrelmélet egyszerre lesz értelmezhető az EADGBE tengelyen és a kozmikus terek bejárásánál is.

HABLÉZER

Bár az Artful Escape háromdés háttereket használ, a karakterek és a tereptárgyak amolyan papírmaséból kivágott formák. De Johnny Galvatron rendező játékának nem is kell több ahhoz, hogy feledhetetlen képekkel ionbombázza szét az agyunkat. És mialatt suhanunk a meseszépen összerakott tájon, Francis szólója életre kelti a háttérben megbúvó lámpásokat, dombokat, hegyeket, csillagokat, vagy épp a gargantuális méretű űrbogarakat és csáplényeket. A szinesztézia tényleg jó kifejezés az érzékelés leírására. A pszichedélia pedig a sűrű látképek ellenére sem taszító. Nem élek tudatmódosítókkal, de ha egyszer valaki rákényszerít egy spanglira, esküszöm az Artful Escape végigjátszást fogom követelni, rögvest utána.

ESZKÉPIZMUS

A játék végtelen alázattal nyúl amúgy a forrásokhoz. Zenei téren megidézi Dylant, Bowie-t, a Queen-t, a Muse-t, de említhetem a Beatlest is. Filmek terén ott van Bill és Ted örök optimizmusa, a Wayne Világa mozik negyedik falat döntögető meta-humora, vagy Wes Anderson hol erőltetetten visszafogott, máshol pedig rendezetten harsány művészete. A készítők pontosan tudták, hogy milyen egyszerű halandóként elmenekülni a rockzene világába ilyen, vagy amolyan formában. Ezt az élményt pedig még talán semmi nem adta vissza ennyire személyesen, ennyire érzékenyen és ütősen, mint a The Artful Escape.

Van aki számára a mentális menekülés egy lehetetlen küldetés. Johnny Galvatron és a fejlesztőcsapatának viszont ez egy természetes formátum - az Artful Escape elrepít pár órára, hogy magad mögöd hagyd a világot, és bemutatja, hogy milyen lehet egy zsongó fejű tini-tehetség szemével látni, torzított gitárjával hallatni a világegyetem Nagy Dolgait.