GrisTeszt

Egy törékeny női sziluett néz szembe a nálánál százszor nagyobb márványszoborral, amely egyszerre szimbolizálhatja a tartást, a testének szépségét, a kikezdhetetlenséget, és egyben törékenységet is. Aztán történik valami megmagyarázhatatlan, az emlékmű darabjaira reped, szétmállik, a tenyerében hordozott pici sziluett pedig magatehetetlen zuhanásnak indul. A földet érés utáni első lépések nehezek, lassúak, a lenti környezet pedig sivár, monokróm, csendes és fájdalmas.

Hát innen kell felállnia Grisnek, a Nomada Studio debütáló főszereplőjének, aki már nevében is hordoz egyfajta melankóliát. A "gris" ugyanis szürkét jelent spanyolul, és bár az AFI óta tudjuk, hogy a lány nem szürke, Grisnek óriási erőfeszítésbe telik visszahozni a színeket a világába. És ezzel újra felépítenie önbecsülésének, tartásának és női valójának addig kikezdhetetlennek, és innen nézve, hiúnak is látszó szobrát.

Nehéz úgy beszélni a Gris-ről, hogy ettől többet mondasz el a játék történetéről, a helyszínekről, a jelentésről… illetve arról, hogy mit gondolsz ezekről a pontokról, hogy rakod össze magadban a forgatókönyet. Ugyanis a Gris nem magyaráz, pusztán látható és hallható elemekkel, valamint a puzzle feladványok és kihívások felépítésével dobálja rád sorban a metaforákat, mindenféle ripacskodás nélkül. Ma már felesleges azon vergődni, hogy egy videojáték lehet-e művészeti alkotás. A Gris maga a poézis videojátékba öltött megtestesülése, sőt, kicsit erősebben is fogalmazhatunk. Talán egy játék sem volt még ennyire költői, ennyire gyönyörű, ennyire szépen éneklő, mint a Gris - ezzel pedig tökéletesen körbeér az összes olyan pont, amitől egy játék „művészi” lehetne. És tudjátok mit? Nomada-ék egy közel tökéletes játékot is le tudtak tenni a koncepciójuk mellé, amely gyakorlatilag egy igényes, flow-szerű puzzle platform-kihívásban ölt alakot.

Na nem úgy, mint az idei év másik nagy indie-durranása (Celeste), vagy valamelyik végletekig lecsupaszított pixelpontos szívatás-fesztivál. A Gris végig arra az élményre helyezi a hangsúlyt, hogy haladósan, a főhősnő köpeny-animációjához hasonló lágy áramlásban élvezhesd a puzzle feladványokat. Kicsit olyan ez, mint a Journey, vagy pl. az Abzu - de azoktól több a „játékelem” és a kihívás a programban, ráadásul az egész struktúra kétdimenziós. Már ami a játék síkját illeti, természetesen. A Grisben nincs halál, nincs game over. Helyette vannak tematikus pályák, amelyek közben Gris visszahozza életének színeit, új képességeket tanul, és a felfedezős platformerek rajongóinak segítségével titkos helyszíneket derít fel. A játékmenetet tekintve szó sincs metroidos haladásról, pedig vannak speciális, megszerezhető képességek, amelyeket kihasználva tudjuk majd a környezet akadályait leküzdeni. Gris eleinte csak ugrani tud, aztán később a köpenyét súlyos kőkockává alakítja (azaz stabilan meg tud állni akár a legnagyobb szélvihar közepén is), később jön a duplaugrás, és a többi hasonló skill. Nem is megyünk tovább, mert nem szeretnék minden poént lelőni. A lényeg az, hogy a környezeti akadályok jelentik majd a továbbjutás előtt tornyosuló gátakat, és ezeket kell az egyre dinamikusabban mozgó hősnőnkkel leküzdeni. A mechanika zsenialitása abban rejlik, hogy gyakorlatilag olyan gördülékenyen végig lehetne menni a játékon, mintha a szél hátán terelgetnénk a karakterünket; persze a kihívást jelentő részeken meg-megállunk majd gondolkodni, és lesz pár olyan pont, ahol alaposan el kell majd gondolkodnunk, hogy merre és hogyan vihet majd tovább az utunk. Bő négy órát kér az embertől a sztori végigjátszása, ez a négy óra pedig egy mesterien súlyozott ívre van felhúzva, csak nagyon ritkán érezzük azt, hogy a készítők túlzottan szerelmesek a saját ötleteikbe, és egy mechanikát tovább húznak a kelleténél.

Ahogy fentebb is említettük, a program látványa és hangjai szintén elképesztő minőségűek. A figurák és az animált NPC-k (ilyenek is lesznek), adott esetben a főellenségek is gyönyörű, kézzel rajzolt rajzfilmszerű formában elevenednek meg. A látványt pedig az Unity motor tökéletesen, döccenések nélkül szolgálja. A programot Switchen teszteltük, amely dokkolt állapotban egy 4K-s böszmén is hibátlanul formálta az animátorok és háttér-festők munkáit a méretes kijelzőre. Kézben tartva, mondjuk egy sötét szobában is hatásos az elmélyülés, bár a filmszemcse-effektus nem úgy jön át, mint a televízión. A hátterekről is érdemes még áradozni egy sort, amely az éles tusrajzok és az álomszerű vízfesték-illúziók érdekes kontrasztját képesek felvonultatni. A zenék pedig… Nos a Berlinist nevezetű csapat velőig hatoló módon játszik az elektronika, a zongora, a vonósok és a szintetikus nagyzenekari kíséretek lágy oldatával. Sokszor ráadásul a zene és a játékmenet is szimbiózisban lüktetnek vezérelt dinamikai megoldások nélkül. A játéknak tehát a muzikális része is telitalálat. Nem hiszed el? Csukd be a szemed és szánj a lenti anyagra 2 percet (majd jöhet a playlistben a teljes OST is).

2018 a videojátékos hősnők éve volt. Celeste, Feledvény Anne, és most Gris. Ők az igazi szuperhősök, a videojátékfejlesztés koncepcionálisan emelkedett színvonalának lenyomatai, valamint a korszellem intelligens árnyalatai. Az ünnepek közeledtével talán érzékenyebbek vagyunk az emberi üzenetekre, az érzelmi hatások összjátékára. Ültesd magad mellé azt, akit a legjobban szeretsz, bújjatok össze, és játsszátok végig a Grist. A libabőrös részeknél húzzátok feljebb a takarót, a szomorú vagy melengető pillanatokban nézzetek össze, töröljétek le egymás arcáról a könnyeket, végül pedig beszéljétek meg, amit láttatok, amit megéltetek. A Gris csodálatos befejezése az évnek, a fentieknek megfelelően pedig nem is lehet más az értékelés mint a lentebb látható pontszám.

10/10