The Berlin ApartmentTeszt

A keretet adó történet mindenképp hétköznapi: Dilara egy kisiskolás lány, a szünetben édesapjával, Malikkal tart, aki egy lakás felújításán dolgozik. Ismerős szituáció, nincs hova tenni a gyereket. Ha már ott van, igyekszik segíteni neki, leszedni a régi tapétát, lekalapálni az öreg csempéket. (Ne menjünk bele, hogy ez a mai világban mennyire számít biztonságosnak.) Így talál rá elrejtett, rég elfeledett apróságokra, mint egy levél, egy fotó, vagy egy szalma-dísz. Apukája pedig elmeséli ezeknek a tárgyaknak a történetét - többnyire reális, emiatt kicsit szomorkás foszlányokat, ahogyan haladunk a múlt felé (az évszámok jelentős korszakokba helyez egyszerű embereket, 1989, 1945, 1933 miliőjébe, hogy végül előre ugorjon 1967-be, egy regényíró dilemmáját bemutatva, készülő scifi-jét egybemosva a valósággal). Hangulat-teremtésben jól működik a játék és a sztori íve is rendben van, habár az utolsó epizód kilóg. Ezt ugyanis Dilara gyermeki fantáziája kelti életre, nem Malik emlékeiben járunk.

Említettem, hogy a látvány mesés. A képeken is látszik, hogy a stílus remekül illik hozzá, egyszerű, de hatékony. Erős kontúrok, lágy, harmónikus színek jellemzik, noha az események egyre borúsabbak a cirka négy órás játékidő folyamán, tökéletesen átadja mindig az adott korszak hangulatát. De mit sem ér a külcsín, ha a kezelés nem tud felérni hozzá, a the Berlin Apartment pedig botladozik ezen a téren.

Belső nézetű szerkezet, szűkös, akadályokkal terhelt helyszíneken, ahol a kurzor mérete tovább nehezíti a dolgunk. Teszem azt, a csempéket egyenként tudjuk lekalapálni, és ez egész körülményes. Ha nem a megfelelő helyen tesszük, hosszú perceket fogunk fölöslegesen eltölteni vele. A papírrepülős szekvencia is inkább időhúzás (remélem átjön, mennyire türelmetlen vagyok), és bár pár próbálkozás után megadja a lehetőséget, hogy hagyjuk a csudába, az egóm ezt nem engedte. A karácsonyi díszítés pedig konkrétan butaság, hiszen minden díszt oda teszünk, ahova akarunk, és addig nem állhatunk neki a fa ékítésének, amíg meg nem találtuk az összes lehetséges helyet, ahová tehetünk valamit.

Persze, a hangulat-teremtés kiemelkedő, kivéve talán az űrhajós részt, ahol inkább a káosz uralkodott. De sebaj, a többi epizód egészen jóféle - bár, ahogy említettem egyre komorabb, így a vizualitással némileg kontrasztban áll. Igazából itt fogom elővenni a fő problámámat, a játék végéhez közeledve egyre kevésbé láttam érdekesnek az egyes sztorikat, és a játékelemek is fokozottan alibinek tűntek. Újrajátszhatóságról sem beszélhetünk (ez a pusztán narratív játékok egyik rákfenéje), a logika hangsúlyossága is gyenge kezdés után erős visszaesést produkált. Mint egy-délutános kikapcsolódás, talán elmegy, és hiába relatíve szép, ha a sztori egyre komorabb, az irányítás pedig csak „elmegy“ szintű. Nem tudom, ki szeretne ezerszer látott sablonokból felépített élményt átélni.