Az utóbbi években már-már hagyományszerű, hogy egy-egy kimaradt, de az adott évben valamiért a karácsony hangulatához passzoló címet bemutatunk. Két éve a Grist, tavaly a Short Hike-ot, most a No Straight Roads-ot vettük elő!
Végy két tapasztalt fejlesztőt, akik összegründölnek egy csapatot, hogy saját álmaikat kergessék. Malajziában telepednek meg, ahol egy zenei projekten kezdenek el dolgozni - a No Straight Roads azonban nem csak egy egyszerű ritmusjáték lesz, hanem egy akció-rpg-platformer hibrid, ami a nap végén boss-rush játékmenetre fűzi fel az érdemi mondanivalóját, a történetét pedig egy rajzfilm minőségében prezentálja.
Nem csoda, hogy karácsonyi játékként pont ezt választottam. A No Straight Roads ugyanis igazi különlegesség, ráadásul a sztorija különösen passzol a zenei őrültségeimhez ("Rockzenével az EDM birodalom ellen, hurrá!"). Gondolhatjátok a képek alapján, a játék vizuális stílusa is már az első trailernél megragadott. A teljes történethez hozzátartozik, hogy ez volt az egyik játék idén, amit a tesztekért felelős szerkesztőként a legtöbbet hajtottam, sikertelenül. Így a karácsonyi ingyenes tartalmi update előtt ebayeztem egy dobozos verziót, szinte fillérekért. Na, ennyit a körítésről, tegyük fel azt a bizonyos sercegő fekete lemezt, és irány a város!
Mayday és Zuke egy kétfős indie rockbanda, az ő "ellenállásukat" játszhatjuk végig a gonosz zenei konglomerátum ellen, ahol az űr-DJ-től a Hatsune Miku kópiáig mindenféle zeneipari torzulással összehoz minket a sors. Vinyl város lakói mára érzéketlenné váltak a rockzenére, de ahogy haladunk előre a városnegyedek főnökein, úgy bővül a rajongótáborunk és szabadul fel a kereskedelmi muzsika szemlélete alól a város zenei világa.
Ehhez természetesen a főnököket le kell győzni, ami nem kis feladat. Mindegyik koma egy durva egyéniség, akik több fázisos harcban mutatják meg a foguk fehérjét. Ehhez egy akció-platformer alapot kapunk, ahol Mayday (a csajszi) a gitárjával püföl, Zuke a dobos pedig kombózásra épít dobverőivel, de kisebbeket sebez. Mindketten képesek speckókra, távoli hangjegy-kilövésekre, és ráadásul hangszereikkel a pályákon elszórt passzív segítségeket is aktiválhatják. A főnökökig gyakran több szintű arénaharcokon keresztül vezet az út, ahol sajna gyér ellenfélválasztékban, de legalább pályadesign tekintetében eltérő leosztásokon kell keresztülvergődni. Van parry, és az ellenfelektől kezdve a bossok támadásain át minden a zene ritmusára pörög. A harcok fázisai jól elkülönülnek, és az mindenképp fontos elem, hogy a mozgásunk viszont nincs ritmushoz, vagy ritmizált gridhez kötve - ezt nekünk kell megtenni valós időben.
Vinylváros utcáin rajongókat toborozhatunk, vagy az elektromossághoz hasonló úgy nevezett Qwasa energia gyűjtésével és terepen való felhasználásával további fanokat szerezhetünk magunknak. Hogy ez mire jó? A Bunk Bed Junction nevezetű zenekarunk főhadiszállásán, a város alatti csatornákban koncerteket rendezve bővíthetjük a skill-fát. Itt aggathatjuk amúgy magunkra a különböző perk-matricákat is, de a csőrendszerben csövelő krokót is etethetjük, vagy rádióinterjúkat adhatunk.
Ugye érzitek, hogy mennyire egyedi keverék az, amit a Metronomik letett az asztalra? Ehhez képzeljétek el a fantasztikus átvezetőket, ahol a főnökök meg a hőseink tényleg egy jobb CG mese szintjén elevenednek meg. A designerek pedig olyan keveréket tesznek le az asztalra, ami azonnal megismerhetővé teszi a vizuális stílust, annak ellenére is, hogy a Double Fine, a Cartoon Network, de még az Atlus bizarr dolgai is felsejlenek a hivatkozások között. Az OST is kiváló - és bár a játék alapvetően kultiválja a rock műfajt, fura ellentmondásban a főnökök zenéi elektronikus muzsikán alapszanak. Magyarul többségében elektronikus zenére bólogatunk majd, hogy flowba kerüljünk. (Ezt később rock-trackekkel és egyéb remixekkel variálhatjuk is.) Amúgy a játék okosan foglal állást a zenei stílusok szeretetével kapcsolatban, és ahogy haladunk előre a történetben a nagy zenei összeborulás is megtörténik.
Hogy mégis miért nem lett instant klasszikus a No Straight Roads-ból? Mert sajnos mint az akciót ritmizálással összekötő mechanika-újító, nem szerepel túl jól. A harc sajnos eléggé súlytalan, és a knockback, azaz a sebzésnél való visszahőkölés totál kirángatja az embert a jó pontokért kőkemény erőfeszítést kívánó főnökharcokban. Ez egyes fázisokban majdnem meg is töri a játékot, de egy korábbi patch óta legalább nem kell a teljes boss-harcot újrakezdeni halálozás esetén. (Cserébe bukjuk a jó értékelést és a masszív rajongói bővülést.) A No Straight Roads-ot nem szabad tehát precíz akciójátékként kezelni, mert ez esetben elhasal a cucc. A sztori, a látvány, a zene, az egyedi élmény az, ami a kihívás és a pontatlanság problémáit felülírják, és egy figyelmünkre érdemes címmé avanzsálják a játékot.
A No Straight Roads egy tipikus egy A-s játék lett. Indie vonalról érkezik, nem túl tartalmas, nem is tökéletes, de javarészt úgy össze van azért rakva, hogy kiemelkedjen a független fejlesztések közül. A program emeléett totális unikum: messziről megismered bármely képkockáját, és még csak hasonló darab sem dereng a korábbi évekből. Sajnos nem tudok teljesen elégedett hangnemben zárni a fenti problémák miatt. De ha a karácsonyra jellemző egészséges vidámsághoz, kényelmes, hívogató hangulathoz nem is vezet egyenes út, a No Straight Roads azért megérdemli, hogy a radarunkra felkerüljön.