Rayman: 30th Anniversary EditionTeszt

A múlt héten árnyékból fényre kiugró Rayman 30th Anniversary Edition a Digital Eclipse jómunkásainak gondozásában látott napvilágot. Ez a csomag járt már a rajongóknak, és a mindenkori retro-újrakiadás mércével nézve a dolgokat, jól is jártak a fanok. Az évfordulós kiadásban ott figyel az eredeti célplatformra fejlesztett Atari Jaguar verzió, benne van a csomagban a PC-s és a PSX-es kód, sőt, a GBC-re fejlesztett Rayman (ez egy új játék tulajdonképpen), és a GBA-ra áthurcolt port is. Meglepett, hogy a Rayman 60 Levels és a Rayman By His Fans pályacsomagokat is összekotorták ehhez a kiadványhoz. Na meg az első SNES-es koncepciós demót is, ami gyakorlatilag a karakter szabadon lógó kezét-lábát, és az ebből fakadó mozgási dinamika alapját demonstrálja. Sajnos a Saturn kiadás kimaradt a szórásból. De alapvetően technikailag is minden rendben találtatik: kiszélesíhető a vászon, van CRT shader, a GBA-nál egy a GBA-ra valóban jellemző LCD-réteg, és akad egy kissé akadozós visszatekerés ("rewind" funkció) is. Egyedül a zenét variálták meg a készítők, és ezért már kapott hideget-meleget a 30th Anniversary. Maradjunk annyiban, hogy mindegyik változat furán és dinamikusan loopolva kezeli a zenét (ezt emlékeim szerint az eredeti címek is így csinálták), meg maga a zene is ilyen érdekes, franciás euro-soundtrack, szerintem tökéletesen illeszkedik a mostani megoldás is az összképbe.

És hogy magáról a játékról is beszéljük, nekem továbbra is nagyon betalál a Rayman játékmenete - bár azt is elismerem, megosztó lehet. Ez nem a Nintendo-iskola, sokkal inkább az Amiga-korszak színes-szagos ugrabugra játékainak a természetes csúcs-kimenetele. Másképpen, a PSX-korszak színvonalához mért referenciája. A pályák rövidkéknek tűnhetnek, de a karaktered is lassú. A megfontolt mozgáshoz precíz hitbox társul (hősöd találati felülete következetes), amit tanulni és érezni kell, de a fejlesztők nem általlanak már az első világban is durván tanulandó akadálypályákat építeni. Rayman folyamatosan fejlődik, igaz a főbb tulajdonságait a játék első harmadában már megkapja. Ilyen például a csimpaszkodás, az ütés, az ököllel hookshotot formáló lengedezés, vagy a legendás helikopter haj. Itt a pályák első végigvitelekor esély sincs minden Electoon-ketrecet kinyitni (ezeket hajkurásszuk a 100%-os teljesíéshez) csak úgy tudunk, ha vissza-visszatérünk majd. Az új képességekkel a pályák is könnyebbnek tűnnek.

Vannak továbbá olyan nehezítések, mint a felvehető életek limitált száma. A pályán látsz egy 1-UP szobrocskát? Felveszed? Jól gondold meg, utána az már nem termelődik vissza, az egész játékra ellőtted az opciót. Aztán a tűpontos ugrások és időzítések szerepe sem elhanyagolható. És van "knockback is", tehát ha beleszaladsz valamibe, Rayman hátrahőköl, ezzel pedig sokszor a mélybe is zuhan. Ha nem szereted az ilyesmit, akkor érdemes két lépés távolságban maradni a játéktól. Megmondom őszintén, mai fejemmel "rewind" nélkül már játszhatatlan lenne a cucc. Azaz, lehetne játszani, de azt az elhivatottságot én már nem tudnám a játékra szánni, mint amit 1995-96 környékén a játékba tettem.

De ez a nehézség nem jelenti azt, hogy a játék rosszul lenne méretezve. Épp ellenkezőleg. Michael Ancelék precíz alapokat csináltak a Raymanhez, és épp ezért válhatott sikercím a programból, ezért lehetett szó folytatásról, és ezért lehet a címnek a mai napig masszív rajongótábora. Ha szeretsz platformerekkel szöszmötölni, akkor ez a játék tartalmában, titkok és gyűjtögetnivaló tekintetében egy aranybánya. A trükkösebb Electoon ládák megtalálása is rejtett/láthatatlan kapcsolók aktiválásán múlik. Mondok egy példát! Ha látsz egy lelógó indát, kilógó platformot, próbálj meg felmászni, odamenni, megnézni, hogy a csábító csücskön nincs-e elrejtve egy rejtett kapcsoló, ami a stabil talajra aztán odadob egy ketrecet. Sokszor ellenfeleket is teremt így a szkript, szóval a kihívás állandó, és a titkok-keresése egy külön réteg a Rayman "Collect-a-Thon" szempontjából.

Grafikailag is csodálatos, amit láthatunk, még az Atari változat is tetszetős. A hátterek a 32-bites korszak legjavát kínálják (pedig a korszak elején érkezett a cím), rengeteg, temérdek, tonnányi egyedi animáció van az egyes ellenfelek és karakterek megjelenítésére szánva, és az egész gyönyörűen klappol, amolyan frankofón tündérmese jelleggel. A vadőröket amúgy elneveztem magamban Joe-nak és Averellnek (majd meglátjátok, tényleg olyanok, mint a két Dalton), a szúrós paradicsomok most is harapnivalóak, a hangszerek, a tücskök, a tüskés kristályhalak, a kődobok... Áh, ilyet úgyis csak francia mesékben szoktál látni. Azt is érdemes megfigyelni, hogy a Rayman 2-höz (és annak folytatásaihoz) képest egy kicsit egyszerűbb, szimplább keretek között működő mesevilágban vagyunk, és ez is ad egyfajta bájt a játéknak, szépen ellenpontozva a brutálisan fokozódó nehézséget.

Az egyes verziók közötti különbségről is érdemes beszélgetnünk. A DOS változatot preferálom, annak ellenére, hogy a csomag a PSX-kiadványt tartja a "definitív" verziónak. A DOS kiadás közelebb hozza a nézőpontot picikét, de valahogy több a furfangos apróság benne, mintha az Electoon-ketrecek is másképp, trükkösebben lennének elrendezve, de lehet, hogy csak a szubjektív nosztalgia húz ehhez a változathoz. Az Atari-kiadásban kevesebb az effekt, a zene. A PlayStation verzió meg egy jó kis stramm, komplett változat, talán a legjobban játszható nézőponttal, de mintha egy iciri-picirit több lagot is hozna az irányításba. A GBA-verziót csak érdekességképpen kell megnézni, mert sajnos kicsi a belátási tér (a kamerát mondjuk jól mozgatja a kód). De emlékszem arra, amikor anno először láttam GBA-n a játékot: a szájtátós hatást most is kiváltotta belőlem a port minősége.