Swan SongTeszt

A Hasselt városában található, mindössze párfős brigád az évek során olyan egyszerű, de nagyszerű játékokat tett le az asztalra, mint a Sizeable, ahol az egyes pályaelemek méretét növelve vagy csökkentve kutathatunk át tetszetős diorámákat rejtett tárgyak után, vagy a 30 Birds, ami festett papírlámpások oldalain adja elő a történetét. És bár ezek a címek enyhén szólva sem valók mindenkinek – avagy aki a nagyobb, összetettebb alkotásokat kedveli, az elkerülhetetlenül csalódni fog bennük – a maguk ötletes minimalizmusával könnyen belophatják magukat az erre fogékony emberek szívébe. És nincs ez másként a Swan Song esetében sem.

A Swan Song főhőse Edith, a fiatal énekes és szövegíró, aki egy nap rejtélyes csomagot kap frissen elhunyt apjától, Tristantól. Edith igencsak elhidegült az öregtől az évek folyamán, most mégis felbontja a küldeményt, amiben egy zenedoboz lapul, valamint egy levél, amit Tristan írt, és ami nem kevesebbet ígér, mint hogy a doboz tartalma tiszta vizet önt majd a pohárba, és segít megmagyarázni a férfi múltbéli viselkedését. Természetesen főhősünknek sem kell több, azonnal nekiül megfejteni a szerkezet titkait, ezzel pedig vándorútra indul a saját emlékei között is, felidézve a múltja legboldogabb pillanatait, és a családját sújtó legnagyobb tragédiákat egyaránt.

Azt már az elején érdemes leszögezni, hogy a Swan Song sztorija olyan túl sok csavart nem tartalmaz. A cselekmény java lényegében már a játék indítása előtt felvillanó tartalmi figyelmeztetésből is kitalálható, ám ez nem olyan nagy baj. A történet ugyanis minden kiszámíthatósága ellenére is ki tud osztani pár érzelmi gyomrost nekünk a könnyen átérezhető és végtelenül emberi témáinak hála, ezzel remekül kompenzálva a váratlan fordulatok hiányát. A szomorkás atmoszférára ráadásul a szinkron is rátesz egy jó nagy lapáttal, ami egy indie projekthez képest kimondottan erősre sikeredett.

Narratív szempontból egyedül azért kár, hogy Edith a lehető legritkább esetekben reagál csak a felmerült emlékekre, vagy épp apja, netán anyja leveleire, amik sorra kerülnek elő a zenedobozból. Még a játékot lezáró utolsó üzenet is teljesen hidegen hagyja, arra sem mond semmit, így pedig az egész érzelmi ív lezáratlannak érződik, és akaratlanul is felveti az emberben a klasszikus kérdést, miszerint ennyi volt az egész? Itt a vége? Ez a fajta semmiben lebegő befejezés önmagában nem elég ahhoz, hogy teljes mértékben hazavágja a Swan Song kínálta élményt, de azért egy kicsit belerondít egy amúgy nagyon összeszedett és nagyon átérezhető történetbe.

Mechanikák terén a Swan Song a Business Goose Studios korábbi alkotásaihoz hasonlóan a minimalista, de ötletes irányvonalat követi. A játék során egy fából faragott hattyút kell eljuttatnunk a pálya egyik végéből a másikba, méghozzá úgy, hogy hangjegyeket helyezünk a zenedoboz alján található kottára, és ezekkel platformokat mozgatunk, jó esetben megakadályozva, hogy a bábunk a mélybe zuhanjon.

Egyszerű, könnyen átlátható koncepció ez, azonban a fejlesztők szerencsére nem féltek újabb és újabb csavarokkal előállni hozzá, így bonyolítva az egymás után érkező feladványokat. Nem kell sokat várnunk, és megjelennek például a dupla hangjegyek, vagy az olyanok, amik a megszólalásukkor egy körig „elkábítják” a hattyúnkat, de a platformok között is felbukkannak trükkösebb darabok, amik hajlamosak eltörni, vagy netán füstté válnak adott ideig.

Ami azt illeti, kicsit talán túlságosan is széles a felhozatal a különböző speciális hangjegyek, panelek és egyéb akadályok terén. Ez a kijelentés elsőre furcsának hathat, de a Swan Song készítői tényleg annyiszor csavarnak az alapötletükön, annyi új variációt emelnek be a mechanikák közé, hogy azok nem tudnak igazán kiteljesedni. Tekintve, hogy a játék még roppant kényelmes tempóban is négy óra alatt végigvihető, a sok friss ötlet nagyon összezsúfolódik és elnyomja egymást, ami azt eredményezi, hogy még a legutolsó fejezet feladványainak a fele is amolyan tutorial, ami a rugós platformok működését mutatja be nekünk, ahelyett, hogy úgy istenigazából próbára tenné az eddigiek során megszerzett tudásunkat. Persze sose legyen ennél nagyobb problémánk, de ezen a fronton azért érezni lehet, mégis mekkora igazság lapul abban a mondásban, miszerint a kevesebb néha több.