Fatekeeper (Early Access) - Sorsod BorsodTeszt

Kampfpreis

Egy olyan agresszív árképzési stratégia használata, amely rövidtávon a piaci erőviszonyok gyors, radikális megváltoztatását segíti elő, kiszorítva a versenytársakat, magára irányítva a figyelmet, elősegítve a rapid tempójú piaci részesedés szerzést. Amikor pedig egy olyan játék lélektani folytatásáról van szó, ami 20 évvel a megjelenése után is kevesebb lélektani követőre talált, mint ahányszor új kezek nyúltak bele a Call of Duty feneketlenül mély fejlesztői üstjébe, talán érthetetlen is, miért kínálják szinte szó szerint fillérekért.

Hiszen az új műfajt nem teremtő, de a folyamatosan dagadó RPG-tortából az ábrázolásával és hangvételével egy karakteres, markáns szeletet kiragadó Dark Messiah of Might & Magic leginkább csak rá nyomokban emlékeztető imitátor-szerűségekig jutott - mint a pszichedelikus világát kihangsúlyozó Zeno Clash, a roguelike irányba elmozduló City of Brass, vagy a méltatlanul aluértékelt sci-fi-cyberpunk hibrid, az Arx Fatalist is felidéző E.Y.E: Divine Cybermancy. 2026 viszont úgy tűnik, elhozza azt, amit az előző két évtized nem tudott, két olyan lélektani folytatás képében, melyek egy cél felé haladnak, csak épp külön úton.

A német Fatekeeper ugyanis elég nehezen tudná letagadni, hogy mi ihlette, hiszen pont olyan belső nézetes, komor világgal rendelkező, közelharcra hangolt, de azt opcionálisan mágiával is átitató, a fizika-alapú interakciókat az eszköztárba csúsztató akció-szerepjáték, mint amilyen az Arkane ikonja volt. Bár ebből a korai hozzáférés jelenlegi szakaszában meglehetősen keveset látni. Kézzel faragott világába gyakorlatilag felvezető nélkül dob be a program, így annyira nem világos, hogy ki is az irányítandó, hegyomlásnyi méretű melák, és az egyfajta narrátorként és vezetőként egyaránt funkcionáló, beszélő patkány, aki beterel egy minden ideget a tűréshatárának szélére taszító portálba, és egy olyan univerzumba, ahol minden és mindenki meg akar ölni. És amit átitatnak ősi próféciák, különböző fantasy fajok között zajló belviszályok, aprólékosan kidolgozott ősi romok, valamint egy kisebb világvége utáni állapot. Mindezt egy fókuszált, ebből fakadóan extrémen lineáris történetvezetés fogja közre, ahol a nagyobb, folyosószerű szakaszok végén érkezik egy újabb narratíva-löket, egy hangulatos mesélővel, egy statikus képpel, és a világépítés egyre szélesebbre szőtt pókhálójával.

Az odáig vezető út viszont esetenként kőkemény nehézséggel megáldott, könyörületet nem ismerő harcokkal van kikövezve, szűk folyosók és labirintusszerű járatokkal összekötött arénaszerű helyszíneken, ősi romok mélyén, esetenként több száz méteres szakadékok övezte hegyi ösvényeken, vagy épp hadurakként viselkedő, kisebb miniseregeket maguk körül terelgető bosstermek mélyén. A hőkövető rakétához hasonlatos módon támadó lények szinte mindig többszörös túlerőben vannak, és általában hullámokban érkeznek, megpróbálva nem csak körbekeríteni, de távolról is sorozni, hol kővel, hol nyílvesszővel, ami nem szimplán taktikus megközelítést követel meg, de a teljes rendelkezésre álló eszköztár használatát.

Ennek legfontosabb eleme természetesen maga a forgatott fegyver: a repertoár elsősorban kardból, baltából, fejszéből, tőrből áll, melyekből egy-egy szettet lehet összerakni páncél, sisak és gyűrűk társaságában. Közös jellemzőjük, hogy használatuk minden esetben staminát eszik, és nem is keveset - már maga a védekezés, a hárítás, a kitérés is, a legnagyobb kihívást így igazából nem az jeleneti, hogy mekkorát is sebez az aktuális ellenfél, hanem, hogy miként lehet életben maradni úgy, hogy az semmiképp se járjon totális staminavesztéssel és az ebből eredő maximális, több másodpercig is tartó kiszolgáltatottsággal.

A választ igazából a másik kéz adja meg, ahonnan - az aktuális mana erejéig - különféle varázslatok indíthatók. A tűzlabda önmagában is hasznos tud lenni, de egy kiömlött olajoshordó közelében egy kisebb csapatot is lángba tud borítani; a széllökés rövid ideig lélegzetvételnyi időhöz jut, de sokkal hasznosabb, ha egy szakadék vagy mélyedés előtt, esetleg egy szögekkel kivert falfelület előtt történik, az oda felszúrt ellenfelek ugyanis elég kis eséllyel támadnak fel. Ezek, azaz az alapvető támadások, a mágia és a környezet kombinálása pedig egyszerűen elengedhetetlen, különösen akkor, amikor akár négy-öt hullámnyi ellenfelet is túl kell érni valahogy - a Fatekeeper ugyanis nehéz, és a legtöbbször inkább mesterségesen, sem mint organikusan.

Ott van például az életerő visszatöltésének intézménye, amihez jelenleg erősen limitált mennyiségű lehetőség áll rendelkezésre. Elsősorban az alkímia rendszer próbálna ebben asszisztálni, ahol a helyszíneken felszedett növényekből, gombákból lehet különféle hatással bíró főzeteket készíteni, vagy épp olyan olajat, amivel be lehet kenni a fegyvert az extra sebzés, vagy más passzív hatás kiváltása érdekében. Ugyanakkor ez a mentéshez van kötve, a főzetfőző üstök ugyanis csak a tábortüzeknél találhatók meg, melyekből pályánként jó, ha kettő van, a kettő között eltöltött idő pedig pont úgy válik az enyészetté, mint az ember maga, ha elhullik a csatában. Ez pedig rengeteg frusztrációt eredményezhet, túl sok töltelékcsatát, felesleges ütközetet kell újra és újra letudni, a kettő közti esetleges szintlépésről nem is beszélve.

Ez a karakterfejlesztés pedig kifejezetten furcsán működik, annak ellenére, hogy a Path of Exile őrült tudóshoz hasonlító képességfáját sikerült átemelni, node-ok százaival, az azokon való haladás meglehetősen furcsa. Az első, kiválasztott képesség dönt az irányról, így lényegében a specializáción kívül szinte semmi sem érhető el, így ha valaki lecövekel az életerő és staminanövelés, vagy a mágia fejlesztése mellett, a közelharci buffokat már nemigen éri el. Ez remélhetőleg később, az 1.0-hoz közelítve drasztikusan változni fog, ez a rugalmatlan rendszer ugyanis elég kontraproduktív úgy, hogy közben semmilyen egyéb módon nem lehet kompenzálni az így orvosolatlanul maradt gyengeségeket.

Azokat pedig könyörtelenül kihasználja minden ellenfél, a túlerővel szemben, nyílt harcban boldogulni ugyanis kínzóan nehéz, és agyonnyom nem csak a stamina menedzselésre való fókuszálás, az önmagában szinte semmiféle sebzéssel nem rendelkező mágiahasználat, de a következetlen támadó animációk is, ahol nehéz érezni, meddig is ér el az ellenfél fegyvere, és mi az ideális pillanat a sikeres hárításhoz, ami a legjobban a kevésbe bossharcban csúcsosodik ki, ami receptre felírt alt+f4.