Marvel’s WolverineTeszt

Rozsomák, a gyerekkorom része

A 90-es években felnőni szerintem – így, egy 12 éves gyerek apjaként – rendkívül király dolog volt. Tudom, tudom, engedjük már el ezt a „régen minden jobb volt” dumát, csak hát nehéz, ha az ellenkezőjét még nehezebb bebizonyítani. Ez a párhuzam azért is fontos, mert kishazánkban a képregényőrület igazán akkor indult be. A „vasfüggöny” eltűnése után végre hozzánk is beszivároghattak annak a „mocskos, imperialista, kapitalista, ‘pista” világnak az elítélendő termékei.

Három olyan figura volt, aki mindenképpen meghatározta a gyerekkoromat (gyanítom, nem csak az enyémet): Pókember, Batman és Rozsomák.

Mindegyiket más miatt szerettem, és mindegyikük – ha lehet így hivatkozni fiktív karakterekre – valamilyen szinten befolyásolta azt, hogyan tekintek a világra. Logan elszántsága és a gyakran súlyos döntései, amelyekért sosem félt megfizetni az árat, mindig is egy kicsit a többiek fölé emelték nálam.

44 éves fejjel, amikor először felvehettem a számomra annyira ikonikus barna ruhát a játékban, egyszerre öntött el az öröm, a nosztalgia és mindazoknak az emléke, amiket együtt éltünk át.

Azért tartottam fontosnak ezt kiemelni, mert bár rengeteg kritikával egyetértek, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy ennél a játéknál különösen sokat számít a karakterhez fűződő emocionális kötődés. Ez ugyanis nem más, mint egy digitális szerelmes levél minden idők legmogorvább szuperhőséhez.

Karmok, folyosók és technikai bravúrok

Kezdjük is azzal, amit általában a végére szoktunk hagyni: a negatívumokkal. Ha van játék 2026-ban, amely rengeteg kritikát és „sarat” kapott, akkor az a Wolverine. A legtöbb támadás a felépítését érte, hiszen az Insomniac Pókember-sorozata után valamiért alapnak vették a játékosok, hogy Rozsi kalandjai sem lesznek túlzottan limitálva, és majd bejárhatunk vele egy egész világot. Nos, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez nem így lett.

Marcus Smith, a játék kreatív igazgatója szerint valóban felmerült az elején a nyitott világ ötlete, de végül úgy érezték, ezzel elvennék a fókuszt arról, amit ebben a stílusban igazán nehéz jól megcsinálni: a sztoriközpontúságról. Logan jellemfejlődése, a harcok és a történet fontosabbak voltak annál, mint hogy a fejlesztők azon aggódjanak, a játékos mikor és milyen sorrendben indít el egy küldetést.

Így született meg a fejezetekre épülő, lineáris akciójáték, amelyről nem nehéz felismerni a 2018-as God of War hatását. Le sem lehetne tagadni a hasonlóságokat, hiszen itt a „The Boy” helyett szinte végig van mellettünk valaki más, aki segít az előrejutásban. Tény, hogy a God of War a pályaépítést és a „fake” nyitott világot sokkal jobban oldotta meg, de Kratost azért nem is akarták többször átutaztatni a fél földgolyón.

A helyszínek ugyanis, bár sokszor ugyanarra a kaptafára épülnek, kellően változatosak. Kanada mellett Madripoorba és Tokióba is eljutunk, ráadásul ezeken belül is több területet bejárhatunk. A gond inkább az, hogy a pályák felépítése nem mindig tudja levetkőzni a lineáris akciójátékokra jellemző korlátokat.

A látvány viszont összességében sokkal jobb annál, mint ahogy azt a „csúnya a 300 milliós Wolverine” reel-ekkel operáló tartalomgyártók szeretnék elhitetni velünk. Vannak jelenetek, amelyeknél letettem a hajamat a földre. Az animációk, az arcok kidolgozottsága és néhány helyszín bevilágítása egészen parádés lett. PS5 Prón, Performance módban pedig stabilan tartotta a 60 FPS-t, mindenféle bekapcsolt nyalánksággal egyetemben.

A pusztíthatóság korlátozottsága amúgy szintén fájó pont, hiszen Logan karaktere adná magát ahhoz, hogy az utolsó kukát is darabokra szeleteljük. Emellett akadnak egymáshoz túlságosan hasonló, kevésbé impresszív területek is. Főleg a gyártelepek és az üresebb, nyitottabb részek okoznak csalódást, ahol alig akad vizuális inger, a feladatunk pedig kimerül az ellenfelek lekaszabolásában. Ettől függetlenül csak az nem tartja technikailag és vizuálisan jóféle címnek a játékot, aki csukott szemmel játszik.

Apropó, kaszabolás! A harcrendszer szintén sok kritikát kapott, elsősorban a repetitivitása és az ellenfelek szűkös felhozatala miatt. Az elsővel simán vitatkoznék, a második viszont teljesen jogos észrevétel. A történet viszonylag rövid időszakot ölel fel, a helyszínek és az idővonal pedig nyilván behatárolják, milyen ellenfeleket lehet hitelesen felvonultatni. Ettől még a nagyjából négy főbb ellenféltípus egy idő után kiismerhetővé válik, és ezen bizony lehetett volna még csiszolni.

Maga a harc viszont valami brutálisan király!

Elsőre egyszerűnek tűnik, de a különböző képességeknek és a később feloldható fejlesztéseknek köszönhetően egy hatékony kő-papír-olló rendszerre épül. A játék vége felé már egészen látványos haláltáncot járhatunk a ránk rontó ellenfelek között. Az egész a gyors, agilis mozgásra épít: egyik ellenfélről ugrunk a másikra, miközben az alaptámadásokkal feltöltjük a Rage-et, és a speciális képességeinket, hogy a megfelelő pillanatban süssük el őket.

A harc alapját egy egyszerűbb kombórendszer adja, amely mellé parry- és dodge-mozdulatokat kapunk. Később hat speciális támadást oldhatunk fel, amelyekből négyet használhatunk aktívan, az élményt pedig további fejlesztésekkel és a mutációink erősítésével szabhatjuk a saját ízlésünkre. Persze lehetett volna még brutálisabb is a játék. Amikor három, közel megállíthatatlan adamantiumpenge áthatol valamin, főleg olyan elementáris erővel, mint amilyennel Logan rendelkezik, kevés dolog ússza meg épen. Vannak kivégzések és csonkolások, de részemről jöhetett volna még egy adag gore. Tudom, sokaknak ez is bőven elég, én viszont szívesen láttam volna még több igazán durva megoldást.

A Healing Factort ugyanakkor remekül ültették át a játékmenetbe. Nem érezzük magunkat halhatatlannak, hiába elképesztően nehéz megölni Logant. Ha földre kerülnénk, megfelelő mennyiségű Rage birtokában aktiválhatjuk a gyors gyógyulást, ami még egy esélyt ad a folytatásra, miközben harc közben az életerőnk is automatikusan visszatöltődik. Az Insomniac ráadásul a hagyományaihoz hűen rengeteg kisegítő lehetőséget kínál, így az élményt mindenki a saját szájíze szerint alakíthatja.

Emberek, mutánsok és egy újabb Logan születése

A történet az Insomniac saját Marvel-univerzumában, a Föld-1048-on játszódik, vagyis Rozsomák ugyanabban a világban létezik, mint Peter és Miles. Az X-Men klasszikus formájában még nem létezik, a cselekmény pedig jóval Pókiék kalandjai előtt játszódik.

Csapatunk azért így is akad: a Team X tagjaként többek között Sabretooth-tal és Mystique-kel küzdünk vállvetve. A társaság dinamikája végig fontos szerepet kap, és szerencsére kellő időt szánnak arra is, hogy megismerjük a többiek motivációit és személyiségét.

A játék elején egy komoly múlttal rendelkező team mindennapjaiba csöppenünk bele. Logan éppen visszatér, amikor elrabolják a csapat vezetőjét, Nathaniel Essexet (Angol hangja: Troy Baker!), méghozzá egy, a képregényeket ismerők számára szintén ismerős gonosztevő, Bolivar Trask közreműködésével. Akit érdekel, hogyan jutottunk el idáig, egy hivatalos előzményképregényt is beszerezhet. A történetet Walt Williams, a játék narratív rendezője írta, Luke Ross pedig a rajzaival keltette életre. Nekem a végigjátszás után mindenképpen felkerült a listámra, mert annyira érdekes volt a felütés, hogy kíváncsi lettem az előzményekre is.

A cselekmény az emberek és a mutánsok közötti konfliktusra épül, számos mellékszállal és fordulattal. Néhány helyen ugyan kiszámítható, de egy pillanatig sem éreztem unalmasnak. Végig érdekelt, mi fog történni, amiben Liam McIntyre alakításának is komoly szerepe van.

Nem akarok túlzásokba esni, hiszen évtizedek óta Jackman papa a definitív Rozsomák, és az érdemei vitathatatlanok. Liam azonban olyan természetességgel kelti életre Logant, hogy egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy ő nem az igazi. Olyan volt, mintha a képregény elevenedett volna meg a szemeim előtt.

A készítők munkáját dicséri, hogy mennyire jól ültették át a színész játékát a digitális karakterbe. Az animációknál is fontos szempont volt Rozsomák állatiassága, Liam pedig tökéletesen hozza azt a kettősséget, amit annyian szeretünk benne. Az egyik pillanatban pusztító fenevad, a másikban a lelkiismeretével hadakozó, érzékeny ember, aki saját tetteinek súlya alatt is képes megroppanni, hiába szinte elpusztíthatatlan fizikailag.

Ebben a kettősségben remekül működik a játék másik fontos szereplője, Jean Grey is. Itt még fiatal, a saját erejét és határait sem igazán ismerő mutáns, akinek hányattatott gyerekkorára a folyamatos mutánsellenesség és üldözöttség is rátesz egy lapáttal.

Kettejük kapcsolata már-már legendás, hiszen bármelyik univerzumban is találkoznak, a beteljesületlen szerelem rendre meghatározó eleme a történetüknek. A párbeszédeik, a cukkolódásaik, a személyiségük fejlődése és a kapcsolatuk változása a játék előrehaladtával szinte tökéletesen működik. Hús-vér embereknek tűnnek, akiknek extrém körülmények között kell helytállniuk, annak ellenére, hogy egyikük sem mondható hétköznapinak.

És ez szinte az összes fontosabb szereplőre igaz. Soha nem éreztem azt, hogy valakit csak azért tuszkoltak bele a történetbe, mert a képregényekben is ott a helye. Ráadásul semmi sem fekete-fehér, ahogyan a való életben sem. A döntések mögött komoly következmények, a tettek mögött érthető motivációk húzódnak. Még az ellenfelek félelmei és céljai is felfoghatók, a társaink viselkedését pedig ugyanúgy meg lehet érteni, mint bárki másét. Hiába rendelkeznek szuperképességekkel és hiába üldözik őket a származásuk miatt, ugyanúgy félnek, aggódnak, szeretnek és gyűlölnek, mint bárki más. A karakterek hűek maradnak önmagukhoz: Sabretooth pont annyira gyerekes és egyben félelmetes gyilkológép, amilyennek elképzelnénk, Essex pedig… nos, régen találkoztam ennyire összetett és több rétegű vezetővel. Róla akár egy teljes bekezdést is írhatnék, de nem szeretnék spoilerezni, és elvenni senki örömét a felfedezéstől.

Hangok, karmok és dallamok

Fontos még megemlíteni a zenét és a hangeffekteket is, mert ezek szintén kiemelkedően jól sikerültek. A játék hivatalos soundtrackjét David Fleming jegyzi, a Logan album pedig már a legtöbb streamingplatformon elérhető. David munkásságát olyan produkciók fémjelzik, mint a Superman, a Dűne: Prófécia és a The Last of Us, amelyeknél közreműködőként dolgozott.

Őszinte leszek, a zenék pont olyanok, amilyeneknek lenniük kell: mindig ott vannak, ahol szükség van rájuk, sosem válnak zavaróvá, és nem akarnak mindenáron a figyelem középpontjába kerülni. Ügyesen támogatják a feszült összecsapásokat és az érzelmesebb pillanatokat, de nem biztos, hogy hónapokkal később is fel tudunk majd idézni belőlük egy-egy dallamot. A hangeffektek viszont már egészen más kategóriát képviselnek. A karmok fémes csattanása, a találatok nyers, roppanó hangjai és a robbanások ereje rengeteget hozzátesznek az élményhez. Pláne a zseniális DualSense-funkciókkal kiegészítve, hiszen a haptikus visszajelzések és az adaptív ravaszok tovább erősítik a beleélést. A 3D Audio és a testreszabható hangjelzések pedig nemcsak a hangulatért felelnek, hanem a tájékozódásban is segítenek. A hangdizájn tehát nem pusztán kiszolgálja a látványt, hanem aktívan hozzájárul ahhoz, hogy még inkább a játék részének érezzük magunkat.

Logan nem annyira hosszú útja

A másik gyakori kritika a játék viszonylag rövid játékidejét érte. Nincs is mit szépíteni rajta: nagyjából 20 óra alatt ki lehet maxolni az egészet. Ettől függetlenül van New Game+ mód, Logan legendás kabinjához kötődő Nightmare Door-kihívások, illetve arra is lehetőségünk van, hogy szinte bármikor újrajátsszuk a küldetéseket, ha valamit kihagytunk volna.

Itt vissza kell térnem egy pillanatra a nyílt világ elvetésére, mert ez nemcsak játékmechanikai szempontból volt fontos döntés, hanem a fogyaszthatóságot is nagyban befolyásolta. Nekem, megmondom őszintén, a Spider-Man 2 is sok volt már ebből a szempontból. A rengeteg ismétlődő mellékküldetés ugyanis a legkevésbé sem motivált arra, hogy újra és újra bejárjam az egész térképet. Itt viszont minden egyértelmű, kényelmes és megnyugtatóan lineáris volt, ami igazi felüdülés a manapság túltolt, masszív játékok dömpingjében.

Az sem zavart, ami szerintem szintén egy elképesztően felfújt kritika volt: Logan extrém szaglásának és érzékeinek köszönhetően a küldetések során gyakran szagnyomok vezetnek minket a következő cél felé. Közben ruhásládákat keresünk, hogy újabb szereléseket oldjunk fel, és whiskysüvegeket gyűjtünk, hogy erősítsük a mutációinkat. Egyszerű, kiszámítható rendszer ez, ami tökéletesen illik a játék felépítéséhez.

Ráadásul nem is kell vért izzadnunk minden egyes összecsapásnál. Aki viszont erre vágyik, nyugodtan állítsa a nehézséget a legmagasabb fokozatra, és élvezze az orális "kényeztetést"! Én személy szerint örülök, hogy az Insomniac nem akarta mindenáron megnehezíteni az életünket, és hagyta, hogy egyszerűen csak élvezzük a kalandot.