Megtisztelő, bár nem egyszerű feladat a videojáték világ legmagasabbra értékelt alkotásának (ami mondjuk lehet épp most dől meg: szia, GTA VI) remake-elése. És most tekintsünk el attól, hogy ez már 28 éven belül másodszorra történik meg. 28 év ebben a műfajban hatalmas szelet - ha az kommersz videojátékok kezdőpontjaként a Pongot jelöljük meg, akkor több mint a teljes idővonalunk fele - és ennyi idő alatt történnek azért dolgok: alkotók, stúdiók, stílusok jönnek-mennek, játékdizájnok, mechanikák népszerűek lesznek-elavulnak. Egy ilyen, mondhatni legendás címhez 28 évvel később hozzányúlni kétélű fegyver, de valahol itt válik el a hurka a májtól és bizonyosodik be: az a bizonyos legenda annak a kornak szólt vagy képes megvédeni az "időtlen klasszikus" titulusát. Vajon az Ocarina of Time azért volt korszakalkotó, mert a maga korában tökéletesen használta a rendelkezésére álló technológiát, vagy mert olyan játékdizájn-alapokat fektetett le, amelyek ma is érvényesek?
K. Dampé-nak két hobbija van. A második az éjszakai kirándulás ásóval.
A The Legend of Zelda a Nintendo egyik legrégebbi és legmeghatározóbb sorozata: fantasy kaland, felfedezés, fejtörők, dungeonök és egy Link nevű hős, aki összeköt a világgal. Az Ocarina of Time 1998-ban jelent meg Nintendo 64-re, és a széria első teljes értékű 3D-s epizódjaként alapjaiban határozta meg, hogyan működik egy háromdimenziós akció-kalandjáték. Amikor (kissé szűkszavúan, de) bejelentették az a remake-jét, menten beindultak vezérhangyáim: miként fogják ezt 2026-os szintre hozni? Lecserélik a modelleket aztán jóétvágyat, vagy alaposabban belenyúlnak? Lesznek plusz tartalmak? Hogyan küzdik le azokat az eredeti platform technikai limitációjából származó kompromisszumokat, amik ott és akkor persze marvelnek számítottak és így vonultak be a történelemkönyvbe, de ma már szemöldökráncolásra adnak okot?
Röviden: a játék maradt nagyjából ugyanaz, plusz tartalmak nem kerültek bele (még a 64DD-re készült és a 3DS-es első remake-ben szereplő Master Quest sincs benne), de jelentős finomhangolásoknak köszönhetően elmondhatjuk, hogy az Ocarina a mai napig magabiztosan megáll a lábán. És hát persze tegyünk említést az állejtő kinézetről.
...hazudta a kis Diddy Kong képű emó kokiri, aki lófüttyöt se lát a hajától
Mert hogy a 2026-os OoT valami elképesztően jól néz ki. És ez nem csak a célplatform lehetőségeihez mérten jelenthető ki: az Idő Hőse története úgy fest, mint egy megelevenedett mese ami egyszerűen lemászik a képernyőről. A készítőknek sikerült úgy újraalkotniuk Hyrule világát, hogy közben az eredeti művészeti irányvonalat sem áldozták fel a modern grafikai megoldások oltárán. A környezetek részletgazdagabbak, a karaktermodellek és animációk élettel telibbek, a fények és az atmoszferikus effektek pedig olyan mélységet adnak a helyszíneknek, amilyet az N64-es változat idején el se tudtunk volna képzelni. Mindezt ráadásul úgy, hogy a játék egyetlen pillanatra sem veszti el a sajátos, mesekönyvszerű karakterét. Mind kézben, mind tévén kifogástalan a látvány, és tegyük hozzá: riccenésmentes, tükörsima 60 fps mellett. A fontosabb jelenetek párbeszédei pedig a neo-Zeldákhoz hasonlóan szinkronhangokat is kaptak. Tudom, ez manapság nem nagy szó, de a Zelda-játékok közismerten a kelleténél tovább, notorikusan ragaszkodtak a néma karakterek szerepeltetéséhez.
Nieder mit dem kampfrekord, freie bahn dem Master Sword
Amire kifejezetten kíváncsi voltam, hogy a központi hubként funkcionáló Hyrule Field (főleg a BotW és a TotK kontinensméretű térképe után) miként fogja egy naaagy világ benyomását kelteni annak ellenére, hogy valójában nem más, mint egy nagy szoba. Itt lett volna lehetőségük a fejlesztőknek picit szakítani az eredeti dizájnnal, de végül ez elmaradt, és maradtak az N64-es méreteknél. És mégis: a tereptárgyak, a növényzet és a hátterek újrarendezésével valahogy sikerült nagyobbnak, tágasabbnak és hitelesebbnek láttatni az egészet. Ez legfeljebb akkor ejt magán csorbát, ha a térkép szélén rohangálva elkezded keresni a világ határait. Gondolom, azért sem álltak neki átszabni a területeket, mert akkor azokat minőségi tartalommal is meg kellett volna tölteni, az pedig már nagyon elvitte volna a fókuszt az eredeti koncepciótól.
Korabeli peepshow. Most 5 perc csak 20 rupee (diszkont ár)
Ami persze most sem más, mint a komplex rejtvényfejtés. Mert ne legyenek illúzióid: a Zelda lényege a minőségi fejtörők megoldása, minden más köret, ízfokozó vagy a fogás lehető legélvezetesebb elfogyasztásához szükséges kohéziós anyag. A remake egyik legnagyobb erénye, hogy ezt a filozófiát nem próbálja meg átírni, csupán eltávolítja azokat a technikai és kényelmi akadályokat, amelyek az eredeti hardver és irányítás korlátaiból fakadtak. A dedikált ugrásgomb, a finomított irányítás, a különféle QoL-javítások – például a vascsizmával való közlekedés már nem érződik örökkévalóságnak –, valamint az apró, de annál fontosabb pályadizájn-módosítások mind azt szolgálják, hogy a játékos figyelmét ne a kezelőfelület és a mechanikai nyűgök, hanem maga a feladvány kösse le. És ez nem is olyan apróság: egy jó remake egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy különbséget tegyen a szándékosan megtervezett kihívás és az időközben idejétmúlttá vált kényelmetlenségek között.
Papa Hetfield magyar hangja Darunia, a goron falkavezér
És ha már fejtörők: az Ocarina egyik legnagyobb erőssége mindig is a dungeon design volt. Ezek nem holmi egymás után pakolt logikai feladványok, hanem komplett, önálló ökoszisztémák, amelyekben a térbeli tájékozódás, a megfigyelés és memorizálás, a megfelelő eszköz kiválasztása és annak kreatív használata egyetlen nagy, összefüggő rejtvénnyé áll össze. A játék folyamatosan tanít, de sosem rág mindent a szádba: előbb-utóbb neked kell rájönnöd, hogy az adott tárgy mire való, hogyan kapcsolódik a környezethez, és miként tudod a saját előnyödre fordítani a pálya adottságait. Ez a fajta pályadizájn ma is egészen elképesztően jól működik, és különösen érdekes a BotW és TotK után, amelyek a szabadságot és a rendszerszintű problémamegoldást helyezték előtérbe. Az Ocarina ezzel szemben sokkal szigorúbban megkomponált élményt kínál: a fejlesztők pontosan tudják, mit szeretnének, hogy megtanulj, mikor szeretnék, hogy rájöjj valamire, és milyen sorrendben vezessenek végig az egyes kihívásokon. És ez a fajta kontroll egyáltalán nem válik a játék hátrányára.
Lent a barlangban békésen legelészik egy... tehén? Remélem nem robbanik...
A harc pedig továbbra sem az, amiért az ember elsősorban Zeldázik. A küzdelmek inkább a kaland dramaturgiáját szolgálják, mintsem hogy komoly akciójátékként próbáljanak helytállni, így különösebben összetett vagy embert próbáló összecsapásokra ne számítsunk (Lásd: maguk a boss harcok is egyfajta rejtvényként funkcionálnak). Azért itt is történtek finomhangolások, amelyeknek köszönhetően a harcok gördülékenyebbek, pontosabbak és összességében élvezetesebbek lettek. Mondjuk a végigjátszás során egyszer sem sikerült elhaláloznom – de hát ha erre vágynék, lehet Lordran-ba mentem volna inkább és nem Hyrule-ba.
Alapvető kérdésünk, hogy akkor most az Ocarina of Time 2026-ban önmaga érvényén is értelmezhető vagy csupán (jó)néhány párás szemű nosztalgia-hős fényesebben csillogó mannája, lelke ifjúságának üzemanyaga. És bizony az sem mindegy, hogy miként játsszuk újra ezt a régi, öreg történetet. De bátran állíthatom, az Ocarina of Time maga az Idő Hőse: lecsupaszítva régi por és polygonhüvelyét majd pompás, fess és modern megjelenésbe öltöztetve is ugyanazt kínálja mint 28 éve: egy olyan nagyszerű utazás történetét, amit nem kell újraírni ahhoz, hogy újra és újra érdemes legyen elmesélni.
Egy 16 éves Keviny első találkozása az Ocarina of Time-al

Ezt így soron kívül elmesélem, mert vicces meg egyfajta kordoksi jellegű a dolog: 2000-ben találkoztam először az Ocarina-val (előtte megvolt a Link’s Awakening és a Link to the Past, az előbbit imádtam). Annak idején egy N64 meg egy játék egy havi magyar átlagbérbe került, szóval viszonylag kevesek kiváltsága volt eredeti vason játszani. Nadehát mégiscsak nagyon szerettem volna Zelda 64-ezni, így nem maradt más megoldás, mint a PC emuláció. Akkoriban egyféle N64 emulátor volt, az UltraHLE, ami kizárólag Voodoo kártyákkal volt hajlandó (egyébként meglepően hatékonyan) együttműködni. Nekem egy S3 Virge 3D lassítókártyám volt, szóval glide wrapper-rel “emuláltam” a Voodoo-t és úgy volt hajlandó csak elindulni az emulátor. És hát gondolhatjátok, ha 10 fps-t sikerült elérnem (ocsmány artifactokkal, random fagyásokkal úgy, hogy még a zenék is szaggattak) hát akkor már boldog voltam. És mégis: annyira tetszett a játék, hogy ez se tudta letörni a lelkesedésemet. Évekkel később amikor már keresőképes voltam persze vettem magamnak N64-et és meglepően tapasztaltam, hogy annyira veszélyesen durván ott sem volt jobb a performance. Persze, többnyire tudott 20 fps-t, (az NTSC verzió. Az európai 16-ot) nem artifactolt, nem fagyott, de a tükörsima Ocarinázásra egészen a 2011-es 3DS remake-ig várnom kellett. Ha a mostani 4K-s, 60 fps-es Zelda élmények után visszagondolok ezekre az időkre, azért elmorzsolok egy széles mosolyt.
The Legend of Zelda - Ocarina of Time | FEJLESZTŐ: Nintendo EDP Gr.3 ; Monolith Soft | KIADÓ: Nintendo | PLATFORM: Nintendo Switch 2| Megjelenés: 2026. 11. 05. | ÁR: kb. 22000 Ft (digitálisan) ; 26000 Ft (dobozosan)
Támogasd a Gamer365-öt!
Hogy a megszokott minőségben, kompromisszumok nélkül folytathassuk: lépj be a támogatói csapatba!Hogy a megszokott minőségben folytathassuk: csatlakozz a közösségünkhöz!
Patreon támogatásNe maradj le a hírekről!
Kattints, és állítsd be, hogy a Gamer365 cikkeit mindig az elsők között dobja fel a Google!Állítsd be, hogy cikkeinket mindig az elsők között lásd a Google keresőben!
Google beállítás