Final Fantasy ResonanceTeszt

A Final Fantasy nem pusztán a videojáték-történelem egyik legfontosabb címe. Egy igazi legenda. Sokunk gamer identitásának megrendíthetetlen alapját jelentő sorozat. Gondoljunk csak bele, micsoda élmények, kalandok, érzések manifesztálódnak ebben a két szóban! Generációm minden JRPG-rajongójának van egy története a Final Fantasy-vel. Az érettebb korosztály számára ilyen emlék a sorozat felívelésének követése NES-en és SNES-en, amely végül a szinte tökéletes FFV-ben csúcsosodott ki – micsoda tökéletes kasztrendszer volt benne! Aztán ott volt a SNES-es JRPG-k egyik csúcsa, az FFVI. Kefka és Terra, apokalipszis most, Celes megkínzása, szellemvonat – soroljam még? Vagy említsem az FFVII-et, amely olyan belépőt jelentett a PS1 világába, amit azóta sem felejtettünk el? A világépítése, narratívája, története, szereplői… Sokan azt mondtuk, és mondjuk azóta is: ez a világ legjobb játéka. A VIII. rész szerelmi történetét nehéz feledni, a IX. pedig bátran visszanyúlt a VI. előtti fantasy-settinghez, hogy aztán a X. első perceiben az intró leszakítsa a fejünket, majd megkönnyezzük a melankolikus befejezést. Mit tudott egykor a sorozat? Miért volt ünnep egy új Final Fantasy megjelenése minden gamer számára? És mi az, ami miatt ez ma már nincs így?

„Valahol utat vesztettünk” – mondja a híres költő, majd harminc évvel később a neves történész is. Az állítás tökéletesen igaz a Final Fantasy világra is. A sorozat valamikor letért saját útjáról. A kérdést több oldalról is körüljárhatjuk, felhozhatunk különböző megközelítésű pro és kontra érveket, hosszasan kommentálhatjuk a dolgot ízlésünk, értékítéletünk és igényeink mentén. Jómagam egyetlen dolgot vetnék fel ezzel kapcsolatban. A Final Fantasy volt az a sorozat, amelynek megadatott a képessége, hogy megteremtse a saját közönségét. Az irodalomból, de akár a filmek világából is ismert jelenségről van szó. Arra gondolok, amikor egy alkotó – legtöbbször nem is tudatosan – a művével közönséget teremt saját magának. Ilyenkor mondjuk azt, hogy az adott alkotás olyan befogadókat is magához vonz, akik egyébként idegenkednének az adott témától vagy zsánertől. A közelmúltból, a JRPG-k világából erre kiváló példa az Expedition 33, amely a – sokszor leírt – körökre osztott harcrendszerével lett világsiker, miközben tömegével varázsolta rajongóvá az egyébként a stílustól idegenkedő játékosokat. Na, pontosan ezt tudta a Final Fantasy-sorozat nagyjából a X. részig, és ez az, ami megváltozott. Ma már az FF trendteremtő JRPG-sorozatból trendkövető akciójátékká vált, némi JRPG-elemmel kiegészítve. Hol vannak már azok a beszélgetések, amikor egy számozott FF-részre úgy hivatkoztunk, hogy megszületett az új műfaji mérce, amihez mérjük a JRPG-ket? Merre tovább, Final Fantasy? – kérdezhette maga a Square is, és erre született meg a Resonance, egyfajta biztonsági játékként felfogható, tapogatózó válaszként.

Az utóbbi években a 2D-HD stílus berobbanásával, a sikeres remake-ekkel és sorozatokkal a JRPG-zsáner újra virágkorát éli. A SquareEnix pedig érzékelte ezt. Talán újra pénzügyi siker lehet egy klasszikus FF? Vissza a gyökerekhez? Nem voltak annyira tökösek, hogy egy számozott részt áldozzanak a 2D-HD-s, körökre osztott JRPG-k oltárán. Ráadásul sok időbe és pénzbe kerül egy teljes értékű 2D-HD Final Fantasy-epizód nulláról történő fejlesztése. A cég tehát elővette a mobilokra kiadott Final Fantasy Brave Exviust, leporolta, átalakította, majd Resonance címen kiadta konzolokra.

Tudom, mit gondolsz! Mobilos port, akkor nincs itt semmi látnivaló. A dolgot beáraztuk, és feltettük a polcra, amit bottal sem piszkálnánk meg, és talán jobb lett volna ezzel kezdeni a cikket. Én azonban arra kérlek, olvass tovább! Már csak azért is, mert szó sincs arról, hogy a Resonance egyszerű mobilos port lenne. Valóban a FF:BE jelenti az alapot, vannak ismerős szereplők, és a történet annak első szezonját dolgozza fel, de a Square egy teljes értékű JRPG-vé gyúrta át az egykori, mobilra készült játékot. Nincs gacha-rendszer, mikrotranzakció, és a harcrendszeren is sokat csiszoltak. Őszintén szólva, ha nem olvasok utána, talán fel sem tűnt volna, hogy a játék genetikai elődje mobilokon futott. A Resonance ugyanis egy teljes értékű Final Fantasy-játék. Mitöbb: Egy új remény!

A játéknak piszkosul jól áll a 2D-HD-s külső. Gyönyörű, és már nagyon vártunk egy ilyen FF-epizódot, amely ezt a grafikai vonalat képviseli. Egyszerre kelt nosztalgiát és nyújt modern élményt. A másik kiváló húzás a klasszikus Final Fantasy-formátum újjáélesztése. Ez a legfontosabb összetevőkre, a világépítésre, a történetre és a harcrendszerre egyaránt vonatkozik. A sztori visszanyúl az első öt rész motívumkincséhez. Újra központi szerepbe kerülnek a titokzatos kristályok, amelyek körül a történet bonyolódik. A setting ennek megfelelően a klasszikus, FFVI előtti középkori dizájnt idézi.

A történet Rain és jó barátja kalandjait meséli el, akik ki akarnak szabadítani egy leányzót. A megszokott Final Fantasy-fordulatokból nincs hiány, és a világépítés is jól működik. A készítők a nosztalgiavonatról sem feledkeztek meg. A történet a manapság divatos multiverzum-elméletet terjeszti ki a Final Fantasy világára. A kristályok segítségével egyes számozott részek világai létező valóságokká válnak a Resonance univerzumában, a klasszikus epizódok karakterei pedig megidézhető víziók formájában térhetnek vissza.

A multiverzum ötlete ma már kicsit elcsépelt, és nekem nem tetszett, hogy egy-egy ilyen CGI-hatású giccsparádéba megy át, ahelyett, hogy maradtak volna a 2D-s grafikai megoldásoknál. Az összképet nézve azonban a helyzet kiváló. Az egyes szereplők és összecsapások megidézik a FF-sorozat legszebb pillanatait. Nem akarom lelőni a poént, de a régi, X. rész előtti epizódok rajongói sokszor fognak elégedetten csettinteni. A hangulat a helyén van, és mindez a zenéknek is köszönhető. A klasszikus, nosztalgikus dallamok dominálnak. Sakaguchi zsenialitása és egyedisége persze hiányzik, de ügyesen utalnak a legfontosabb motívumokra. Vessétek csak össze a harci indulót az FFIV vagy az FFVI zenéivel, és rögtön hallani fogjátok, mire gondoltam.

A pozitív összképhez nagyban hozzájárul a remek harci és fejlesztési rendszer. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt volt egy interjú – sokat kerestem, de nem találom, tegyétek a kommentmezőbe, ha megvan –, amelyben valamelyik Square-fejes azt ecsetelte, miért nem tartotta meg az FFVII Remake a klasszikus harcrendszert. A válasz az volt, hogy milyen hülyén nézne ki, ha a gyönyörűen animált karakterek csak állnának egymás mellett, és parancsra mozognának. Ez a gondolat elég rosszul öregedett az E33 fényében, de ezt most hagyjuk is. A Resonance él azzal a lehetőséggel, hogy megmutassa: lehet jó FF-játékot készíteni körökre osztott harcrendszerrel, és még csak Bravely Defaultnak sem kell keresztelni érte a franchise-t. Az alap, mint mondtam, körökre osztott, amit modernizálták és élvezetesen felpörgettek. És még mélység is van benne. A Break-rendszer használata egészen jól megbolondítja az alapfelállást. Az életerő mellett minden ellenfélnek van egyfajta „páncélja”, ezt megtörve az ellenfél sebezhetőbb lesz, és bevihetsz extrém erős kombókat.

Kiválóan működik a Visions-rendszer is. Az egész kicsit olyan, mint az FFVIII GF-mechanikája, csak itt nem summonokat – vannak ők is! –, hanem a sorozat egykori főszereplőit lehet az embereidhez csatolni. Nem nagy spoiler, de például megszerezheted a hetedik részből Cloud-ot. A Vision karakterek különböző képességekkel, varázslatokkal, támadásokkal ruházzák fel embereidet. A küzdelmek végeztével külön tapasztalati pontokat kapnak, ők is fejlődnek, és cserélhetők.

Ezzel a Resonance az FFV előtt is tiszteleg, hiszen a Visionök úgy is felfoghatók, mint egyfajta kasztok. Egy adott Vision gyógyítót, varázslót vagy támadót csinál az emberedből, vagy legalábbis ebbe az irányba tereli a képességeit. Mindez igazán egyedi karakterépítési lehetőségeket tesz lehetővé. Sajnos a harc ezzel együtt is néha monotonná válik, amikor csak nyomkodjuk mechanikusan a gombokat. Ez főleg akkor történik meg, amikor megismerjük a rendszer minden elemét. A másik kritikám, hogy a harcok véletlenszerűek, ez 2026-ban nem a legszerencsésebb választás, még jó, hogy ezt a pontot a játék előre jelzi.