Ecstatica I + IITeszt

Mindjárt vallomással folytatom: az Ecstaticát gyerekként SOHA nem tudtam megérteni. Amíg Edward Carnby kalandjait rettegve, izgalommal, de óvatosan haladva játszogattam, addig a tojásfejek középkori csetlését-botlását képtelen voltam befogadni.

Az Ecstatica ugyanis más szempontból közelíti meg az Alone 1-2-3 által lefektetett (Később a Resident Evil által tökéletesített) fix kamerás survivalt.

Hősünk egy középkori falucskába érkezik, ahol rögtön látszik, hogy baj van. A pap húzza a harangot, odalent furcsa szörnyek kóricálnak, és egy vérmes vérfarkas rója az utcákat parádézó goblinok, sárkánylények és egyéb famulusok társaságában. Nos, az ellipszoidokból felépített világ és az amúgy zseniális kameranézetek ÖNMAGUKBAN elviszik a show egy jelentős részét - ilyen látványvilágot azóta sem igen láttunk, akkoriban ez mámorítóan izgalmasnak hatott.

Emellett a főhős is igazi pojáca. Csetlik-botlik, elesik a saját árnyékában, és a többi szörny sem igazán félelmetes. A játék ugyanis nagy kanállal adagolja a slapstick humort és az angol fanyarulatot, amitől inkább paródia jellege lesz az egésznek. Miért volt mégis lehetséges, hogy parázó kiskölyökként a hideg vert a játéktól?

Mert random érkeznek a különböző szkriptelt jelenetek, ennélfogva nincs két azonos végigjátszás. Az első pár nekifutásra kiszámíthatatlanul szakadnak ránk a különböző balfogások és nyafogások - igazából a hőst MINDEN SARKON VEGZÁLJA valaki vagy valami. Vagy goblinok akasztanak be nekünk és visznek el földalatti rejtekükbe, vagy az asztal éled fel, hogy a rajta található fegyver ígéretét ördögi támadásra fordítsa (a From Software is vadul jegyzetelt ezen a ponton). Máshol Süsü távoli rokonai esnek nekünk, vagy minótauruszok vegzálnak minket az erdőben. És ott van a kérlelhetetlen Werewolf, az első videojátékos "STALKER" szörnyeteg, aki legyőzhetetlen, és egy óvatlan sarokba is be tud minket szorítani, ha úgy jön ki a lépés, végérvényesen. Mindez random hullik a nyakunkba (persze megadott helyeken), így eléggé kiszámíthatatlan a survival aspektus.

Nos, ez kilencszázkilencvennégyben valami borzasztó nyomasztó dolognak tűnhetett, és lehet a készítők is tudták, ezért keveredik a nyomasztó gameplay és a mindenfelé szétcincált tetemek közé Tex Avery és Monty Python humorának furcsa egyvelege. A játék rengeteg rajzfilmes geggel lazít a fenti pontokon, és ma már kicsit érthetetlen is, hogy a megnyúzott, felkarózott falulakosok hogy kerülnek a kocsmában együtt söröző és röhögcsélő Big Bad Werewolf jelenetei közé.

Fontos észrevétel viszont, hogy 2026-ban a fenti túlélős-elemek már közel sem ütnek akkorát, az "ütés" szó rossz értelmében. Láttunk már sztalkereket, az új kontrolleres irányítás és a relatíve dinamikusan mozgó főhős miatt a tank-kontroll sem tűnik vészesnek, és a kaland mechanizmusok, na meg a röhejes jelenetek izgalmai mára nálam egy kifejezetten érdekes, önmagát játszató akció-kalandjátékká formálták az Ecstatica élményt. Fain ötlet, hogy egyik kezünkben kardot fogunk, másikban akció-tárgyakat szorongatunk. Így a relatíve kicsi helyszínen is értelmet nyer a jövés-menés, a terepismeret. Az ellenfeleket egyszerű legyőzni, a HUD nélkül a hős posztúráján látható fáradságunk/sebesült állapotunk is megengedő, a farkas elől pedig szimplán csak el kell szaladni pár képernyőnyit, és sok helyütt akár meg is kerülhetjük a bundás gonosztevőt.

Még egy iszonytatóan érdekes eleme van a mostani kiadásnak. A renderek között a DOS, Windows 95 változatok mellett bekapcsolhatunk egy real-time lehetőséget is, ahol a háttereket valós időben számolja ki az engine, ha jól értettem. Ezzel oversample-módba is tolhatjuk is a képet (nagyobb felbontású megjelenítéssel, mint a monitorunk képernyője), és hát olyan részletek jönnek elő, amire szerintem az eredeti készítők sem gondoltak, hogy valaha előkerülhetnek. A program alig-terheléssel fut Steam Decken is, egyszóval a technikai megoldás és kidolgozottság lenyűgöző, és túlmutat a korábbi SNEG-igényességi szinteken is.

ECSTATICA 2

A KASTÉLYT IS ELLEPTÉK A RÉMSÉGEK