Godzilla Minus ZeroMozi

Tanítani lehetne, ahogyan a Godzilla Minus One visszahozta az eredeti Kaiju monsztát a köztudatba. A parádésan rendezett, jó tempóban, értelmes mondanivalóval és bődületes látvánnyal rendelkező mozifilm a második világháború utáni közegbe tette át a városromboló lény elleni hadakozást. Nem csak a sci-fi elemeivel és a vizuális trükkjeivel, de a társadalmi magyarázatával és a realista módon események közepébe helyezett nézőpontjával is értéket tudott teremteni Takashi Yamazaki filmje. A folytatás közvetlenül folytatja az elődöt, és régi ellenfelet dob be az öreg atomgyíkkal (sic!) szemben.

A 39-ik Godzilla film két évvel a Minus Zero után veszi fel a fonalat. Az előző rész legfontosabb hősei továbbra is főszerepet visznek; az ex-pilóta Shikishima és a családdá formálódott túlélő közössége azonban nem tud nyugodni: Noriko megmenekült végül a Godzillával való találkozás után, ám emiatt testén furcsa tünetek jelentkeztek. Akikot már saját gyermekükként szeretik, ám ekkor újra riadót fúj az elhárítás - egy sárkány jelent meg a hegyekben, ami Matsumoto városát porig rombolta. Noda (az elhárítási osztag őszülő-kócos vezetője) ellenhadműveletet tervez a Gidorah-nak nevezett, űrből érkezett lény ellen. Innentől pedig kitalálhatjátok a történet további elemeit, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nagyjából minden predikciótokat beváltja majd a film a további játékidejében. Rövid tartalmi összefoglalóval folytatva: a hidralény elleni hadjárat hiába csúcsosodik az elmúlt évek leglátványosabb akciójelenetében, a Kaiju megerősödve jön ki a forgatagból. Nincs más megoldás, az idő közben a perszehogy újra felbukkant Godzillát kell a másik fenyegetés ellen fordítani. Az egyik mellékszálban aztán USA elleni tervet szövöget egy Hirosima-túlélő tudós, a másikban pedig a férc-család drámáját követhetjük nyomon, ahogy rángatja őket a történet. Minden adott hát egy klasszikus Godzilla-történethez.

A film első fele szerintem parádés - a Gidorah elleni hadművelet mesteri rendezéssel, dinamikával és harcászati fantáziával van felvértezve. A rendező és a trükkcsapat láthatóan jól érezték magukat a repülős/sárkányos jelenetek forgatagában; régi fantáziák elevenednek meg a korszaknak megfelelő gépészeti megoldásokkal. Sőt, ha kell, a film két kézzel húzza bele Longinus lándzsáját a sárkány hátába, hogy aztán végül animés fordulatokon át érjünk el egy még magasabb riadószintet. A készítők különben sem fogják vissza magukat; a Minus Zero egy fokkal durvábban részletezi a pusztítást, legyen szó egy atomvillanás emberi arcokra gyakorolt hatásáról, vagy egymás húsát tépő-harapó kaijuk szenvedéséről. Mindezt roppant feszültséget szító muzsika tetézi; Naoki Sato arpeggio-i, fenyegető taktusai és szélesen suhogó orgonái a film egyik művészeti csúcsértékét jelentik.

Ám sajnos a Minus Zero mégsem tud akkora erővel üvölteni, mint az első epizód. A filmben csendes motívumként csorgatott amerikai segíség ugyanis pont úgy csapódik magára az alkotásra, ahogyan az USA végül sarokba szorítja a tudományt a forgatókönyvben. Másképpen: a halivúdi elvárások ráültek arra az egyéniségre és realitásérzékre, amivel a Godzilla Minus One megnyerő tudott lenni. Az új forgatókönyvet már nem érdekli saját szörnyeinek eredete, azok támadási mintáinak elemzése, sőt a lényekkel kapcsolatos megoldások értelmes magyarázata sem. A Minus Zero tudományos-fantasztikus elemeinek jelentős részét sem kell már magyarázgatni, utalásokkal kerekre hajlítani, mert minek. A Godzilla univerzum pokoli antagonistái (a Kaiju-k, akik legalább annyira főszereplői ennek a történetnek, mint az emberi oldal hősei) a magyarázatok sekélyes vízén a háttérbe sodródnak, és a lore, mint olyan, is elsilányul.

Az előző részben látott alkotói egyéniséget a szerializáció jegyében az átlag popcornmozik szintje felé terelik. Mindeközben pedig látszik, hogy innentől nincs megállás, kell majd a harmadik rész, hogy a cselekmény főbb kérőjeleire válaszokat találjunk. A Godzilla Minus Zero emellett a forgatókönyv közepe tájékán átmegy elnyújtott teleregénybe, amit sem a színészi játék, sem a rendezés nem tud igazán tempóban és hangnemben tartani.