Life is Strange: True ColorsTeszt

Jó két év eltelt azóta, hogy a Life is Strange második része megjelent. A sorozat fölött addig bábáskodó Dontnod Entertainment azóta elkészítette a Tell Me Why-t és a Twin Mirrort (mindkettő jóval kisebbet szólt, mint korábbi sikercímük, de a Tencent idei bevásárlásának köszönhetően aligha kerülnek a közeljövőben olyan csődközeli helyzetbe, mint a Remember Me után). A Square Enix pedig, mint a sikeres IP tulajdonosa, a sorozat következő epizódjához régi/új fejlesztőt keresett, amit végül a Before the Storm készítése mellett a főleg portjairól ismert Deck Nine személyében talált meg. Bevallom, ezek után a Life is Strange: True Colors sikeréért egy lyukas garast nem adtam volna, és annak rendje és módja szerint jól pofára is estem. A True Colors ugyanis hiába lett teljesen más, mint az eddigi részek, mégis képes volt a Life is Strange formulát újraértelmezni és közben számtalan új értékkel is felruházni. Jó eséllyel nem ez lesz a sorozat rajongóinak kedvenc része, de abban már nem vagyok biztos, hogy nem ez a legszínvonalasabb több szempontból is.

Az előzményekhez szervesen nem kapcsolódó új epizód helyszíne egy aprócska bányászváros, Haven Springs. Ha kisvárosi helyszínről van szó, több évtizede minden második játék Twin Peakst próbálja utánozni, ahol mindenki egy kicsit kattant, szörnyű titkokkal terhelt és csak a felszínen látszik minden tökéletesnek. No Haven Springs nem áll be ebbe a sorba. Ez a település valóban elbűvölő minden szempontból, és bár természetesen mindenkinek megvan a maga problémája itt is, nem telepszik rá a tettetés és a képmutatás az emberek mindennapi életére. Mindenki ismer mindenkit, a település lakói büszkék lakóhelyük történelmére, a kollektív terek - na jó, elsősorban a kocsma - pedig tényleg arról árulkodnak, hogy az ott élők számára fontos a közösség. Ennek a környezetnek a mindennapjaiba csöppen bele az addig árvaházban élő Alex Chen, akit hasonlóan hányattatott sorsú bátyja vesz a szárnyai alá, aki már évekkel ezelőtt sikeresen beilleszkedett. Alex - a sorozat hagyományaihoz hűen - mentális szuperképességekkel rendelkezik, egyrészt képes mások gondolatait olvasni, de néha ennél is tovább merészkedve megpróbálja befolyásolni beszélgetőtársai hangulatát, érzéseit, lelkiállapotát. Apró probléma, hogy néha a legerősebb érzelmi állapotok őt is maguk alá temetik, ha agresszív emberekkel találkozik, ő is verekedni kezd, ha pedig mély fájdalommal szembesül, empátiája visszafelé sül el, és ő maga is nehezen birkózik meg a helyzettel.

Haven Springs városa tele van olyan teljesen hétköznapi figurákkal, akiknek a legtöbbször az az egyetlen különlegességük, hogy nagyon is emberiek. Élik az életüket, küzdenek a családjuk összetartásáért, a munkahelyi sikerekért; élvezik a barátaikkal közösen eltöltött időt, és szenvednek attól, ha valami fájdalom éri őket. És mindezt akarva-akaratlanul megosztják Alexszel, rétegről rétegre tárva fel előtte (és előttünk) a személyiségüket. A legmeglepőbb, amire talán a játék felénél döbbenünk rá, hogy ellentétben sok más történettel, a legtöbb szereplő milyen gazdagon van felépítve, motivációik és cselekedeteik nem csak lógnak a levegőben, hanem logikailag is függenek egymástól. És hiába hétköznapi a legtöbb a maga módján, a játék mégis elkerüli azokat a buktatókat, amik közhelyessé tehetnék a beszélgetéseket, szappanoperássá a bemutatott kapcsolatokat és egydimenzióssá az ábrázolt személyeket. Ehhez egyébként kell az is, hogy végig magas színvonalon megírt és prezentált párbeszédekkel operáljon a True Colors, valamit többségében jó színészi játékkal, megfelelő arcmimikával és szinkronhangokkal legyen átadva a történet. Amiről egyébként semmi konkrétumot nem vagyok hajlandó elárulni, próbálja meg elkerülni mindenki még a játék leírását is, mert az első másfél órát záró fordulatot sajnos belefoglalták ebbe is. Persze, valamilyen alapkonfliktussal érdekessé kellett tenni a hátteret, de nem szép dolog a játék negyedét előre elspoilerezni.

Ha valamiért mégsem lesz sokak kedvence az aktuális epizód, az pont maga a történet. Arról van szó ugyanis, hogy annyira erősre sikeredett a karakterek közti kémia megalapozása, hogy közben a sztori minden szempontból háttérbe szorul. Az alapkonfliktus nem cselekvéseket indukál, sokkal inkább érzelmeket mozgat meg, és bár az utolsó fejezetre megérkezik a háttérben munkálkodó "rejtély", és persze kiesik egy-két évtizedek óta halottnak hitt csontváz a szekrényből, ennek is csupán annyi a célja, hogy az addigi kapcsolatainkat és beszélgetéseinket egy irányba terelje, hogy aztán egy közös jelenetben fusson össze minden szál. A True Colors sokkal inkább érzésekről és értékekről szól. Nem sok olyan filmmel, könyvvel vagy játékkal találkozni manapság, amely egyszerre tesz hitet hagyományosan konzervatív (a család, a kisközösségek és a közös történelem fontossága), és az általában liberálisokhoz kötött értékek (az empátia és a másik elfogadásának fontossága) mellett. Alex története tulajdonképpen erről szól, az első húsz évét valódi otthon nélkül leélő lány megtalálja-e azt a családot és közösséget, ahová tiszta szívéből tartozni tud, elfogadja-e a körülötte élők tökéletlenségét, és azok elfogadják-e őt. A játék végi utolsó választás pont erre a nyolc órás előkészítésre teszi fel a koronát azzal, hogy rákérdez a játékosnál, hogy ő milyen jövőt képzelne el az előzmények után a főhősnek. Én napokig őrlődtem utána, hogy jól döntöttem-e (spoiler: még mindig úgy érzem, hogy nem), és nyilván nekifuthatnék másodszor is, hogy megnézzek más lehetséges kimeneteket, de azt vettem észre, hogy a saját hülyeségeimet legalább annyira beletettem az összes fontos döntésbe, mint amennyire Alexet próbáltam az általam gondolt jó irányba terelgetni. Így hát marad az első választás.

A Life is Strange: True Colors tehát az elődökkel szemben már csak nyomokban tartalmaz thriller-elemeket, és nem (csak) egy furán kitekert történet egy szuperképesség használatáról és annak következményeiről, hanem sokkal inkább egy dráma, ami kapcsolatokról, érdekes személyiségekről, fontosnak tartott értékekről és több évtizedes sorsokról szól. Emiatt a befogadása is sokkal nehezebb, mint a korábbi epizódoké, bevallom, egy kicsit még csodálkozom is azon, hogy a tökös lépéseiről mostanában nem annyira ismert Square Enix ezt ilyen formában be merte vállalni.

Kizárólag akkor érdemes nekiállni, ha megfelelő érzelmi állapotban van a befogadó, sok akciót és nyakatekert fordulatokat pedig nem vár. Alex Chen atmoszférikus zenékkel és kiváló vizuális körítéssel prezentált keserédes története - ne verjen át senkit a gondolatolvasásra (is) építő természetfeletti körítés - nagyon földhözragadt és emberi, épp ezért szolgáltat annyi agyalnivalót az erre fogékonyaknak még hetekkel a végigjátszás után is.