Tales of Arise - Beyond the Dawn EditionTeszt

A Bandai Namco Entertainment sem akart kimaradni a sorból, így most megérkezett a Tales of Arise - Beyond the Dawn Edition is, amely az alapjáték mellett a Beyond the Dawn kiegészítőt is tartalmazza. A kérdés már csak az, hogy a Switch 2 vajon elbírja-e ezt a látványos anime JRPG-t kompromisszumok nélkül, vagy ismét egy olyan porttal van dolgunk, ahol a hordozhatóságért cserébe komoly technikai árat kell fizetni.

A széria ezzel a címmel a 17. fő epizódjánál jár, vagyis a Tales of franchise gyakorlatilag gyorsabban termelte ki a részeit, mint a Square Enix Final Fantasy játékai. Én még egy Super Nintendo emulátorral és egy rajongói fordításos ROM-mal, a Tales of Phantasia-val ismertem meg a sorozatot. (Én is, csak épp PSP-n.) Kedvencem a GameCube-os Tales of Symphonia, ami az egyik legkedveltebb JRPG játékom. Utoljára nálam az eredetileg Xbox 360-as Tales of Vesperia talált be, de utána véleményem szerint eléggé hanyatlásnak indult a sorozat, és futószalagon szállították a közepes címeket. Öt éve PS4 Pro-n próbálkoztam az Arise demójával, ami eléggé meggyőző volt, valamint Veres mester is áradozott róla, de valahogy a teljes játék elkerült. Most olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy a Switch 2-es porttal bepótolhattam az elmaradásomat.

Az alapjáték egy több mint háromszáz éve elnyomás alatt tartott nép történetét mutatja be. A dahnaiak élete a túlélésről szól, míg a technológiailag fejlettebb renaiak kifosztják a bolygót, kizsigerelik a lakosságot, és emberként sem tekintenek rájuk. A fejlesztők nem féltek olyan témákhoz nyúlni, mint a rabszolgaság, az identitás elvesztése vagy az elnyomás pszichológiája, és ez elég jó alapot ad a játék kissé nyomasztó hangulatához.

Persze, hiába a komoly alaptéma, az Arise hamar átvált az ezerszer látott anime klisékbe. A folyamatos, túlzó sikongatások és az elnagyolt jelenetek kicsit aláássák a játék komolyabb mondanivalóját, a történet pedig a játék felétől elborul, és a szabadságharc meséje átvált egy Kingdom Hearts-szerű kozmikus, bolygóközi filozofálásba, „fogalmam sincs, mi történik” típusú kavalkádba.

A karakterek viszont fantasztikusak! A főszereplő Alphen, a korábban maszkos rabszolga kifejezetten szimpatikus, valamint az én személyes kedvencem Kisara, a hatalmas pajzsot cipelő harcos nő. Alphen és Dohalim is üdítő figurák, akik nem puszta háttérdíszek, hanem valódi fejlődési ívet kapnak a több mint harmincórás kaland során. A csapat tényleg jól működik együtt, és mindenkinek megvan a maga oka arra, hogy a játékos szurkoljon neki. Azt picit sajnálom, hogy a játék vége felé a karakterépítés helyét átveszi a végtelen ütközet és belefulladunk a labirintusokba is.

Szerencsére maga a harcrendszer annyira jó, hogy szinte végig képes elvinni a hátán az egészet. Alphen gyors, agresszív kardforgató, de a valódi mélységet az adja, hogy a társaink speciális képességeit folyamatosan kombinálhatjuk a saját támadásainkkal. A játék nem hagyja, hogy csak vakon gombot püföljünk, ugyanis figyelni kell az ellenfelek mozdulatait, időzíteni kell a kitéréseket, és ki kell találni, melyik társ milyen szituációban a leghasznosabb.

Kisara pajzsos rohama például képes megállítani a pályán végigszáguldó ellenfeleket, hogy aztán az egész csapat rájuk vesse magát. Nem feltétlenül az ellenfél HP-jának ledarálása a cél, hanem a speciális mérő feltöltése, hogy aztán egy brutális kivégző támadással idő előtt lezárhassuk a csatát. Mindezt egy kaotikus, akcióorgiává gyúrták össze. Folyamatosan azt figyeljük, melyik társ képessége elérhető, hogyan tudjuk fenntartani a speciális állapotot, miközben Alphen újratölti a legerősebb támadásait.

A Tales of Arise összességében tehát egy korrektül összerakott japán szerepjáték. A harcrendszer kiváló, a karakterek szerethetők, a történet pedig időnként tényleg képes érzelmileg bevonni a játékost. Ugyanakkor a második felére túl nagyot akar mutatni, és belefullad a saját grandiózus filozófiájába, valamint játékmenetében is ellaposodik sajnos. Mindenesetre a széria ezzel a résszel magához talált és tényleg remek kikapcsolódást nyújt.

A Beyond the Dawn kiegészítő az alapjáték eseményei után játszódik. Erről is írt Veres Miki anno, így a cikkét szintén ajánlom. A történet körülbelül egy évvel az Arise lezárása után veszi fel a fonalat, amikor a csapat Viscent városában készül újra találkozni. Útközben azonban Alphen és Shionne összefut egy menekülő lánnyal, Nazamillal. Nazamil egy renai nemes lánya, ami önmagában sem könnyű helyzet egy olyan világban, ahol a dahnaiak évszázadokon át szenvedtek a renaiak uralma alatt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy félig dahnai is. A Beyond the Dawn egyik központi témája az újonnan egyesült világ problémája, hogy hogyan élhet együtt két nép, akik évszázadokon át gyűlölték egymást? Papíron ez remek alapanyag, viszont a gyakorlatban a DLC túlságosan a mellékküldetésekre épül. Közel 50 sidequest vár ránk, és a játékidő jelentős részét ezek teszik ki. A struktúra pontosan ugyanaz, mint az alapjátékban. Beszélünk egy NPC-kkel, megoldunk valamilyen apró problémát, majd visszamegyünk a jutalomért. Ráadásul a küldetések nagy része ugyanazokon a helyszíneken játszódik, amelyeket az alapjátékban már százszor bejártunk. A harcrendszer is gyakorlatilag változatlan maradt és a DLC semmilyen új mechanikát nem vezet be.

Ha valaki nem bír betelni az alapjáték karaktereivel és harcrendszerével, az valószínűleg örülni fog a 15 órányi plusz kalandnak. Sajnos azonban a DLC egész túlságosan a biztonsági játékot játszik, és anno a PlayStation, illetve Xbox tulajoktól kicsit merész húzás volt ezért 30 eurót elkérni. A Nintendósok számára viszont ez a csomag része, így inkább tekintsük egy kellemes extrának.