AphelionTeszt

Ariane és Thomas játékstílusa különböző mechanikákkal operál. Előbbinél inkább az Uncharted-szerű mászás és ugrálás, míg utóbbinál inkább a szűk erőforrás-menedzsment (oxigénszint fenntartása) és különböző térbeli puzzle-ök megoldásán van a hangsúly. Mindkettejük játszós megoldásai között jelen van a lopakodás is, amelyet az előzetesben is látható rejtélyes szörnynél kell bevetnünk.

Sok helyen láttam, hogy a játékot a szűkös mechanikák és a slow-burner történetvezetése miatt sétaszimulátornak bélyegzik. Ebben az esetben azért ez a kategorizálás nem igaz. Azonban már mászószimulátornak sem lehet hívni, mivel más játékok ezt a mechanikás is mélyebb szintre vitték (pl. a házon belüli Jusant, vagy a Cairn). Úgyhogy a választ valahol a kettő között kell keresni. Az Aphelionban mászunk, ugrálunk, jégdarabokon kapaszkodunk fel és közben Ariane - Thomas tengelyen elmélkedünk kettejük dinamikáján, felfedezve Perszefoné tájait és rejtélyeit, egyre inkább elmélyülve a drámai rétegekben.

A platforming részek elején még jelen volt a jó öreg sárga “vakvezető” szín, azonban később a játék ezt teljesen elengedte és néha olyan helyekre ugrottam vagy próbáltam felkapaszkodni ahol szellem falakba ütköztem, vagy csak szimplán a mélybe zuhantam. A játék vége felé az Aphelion ezt egyre többször játssza el velünk és iszonyat frusztráló tud lenni, amikor mondjuk a lopakodás mechanikájával is találkozik. Kinézzük az utunkat, majd a felénél jövünk rá hogy igazából arra nem is mehetünk mert a készítők úgy gondolták arra nincs keresnivalónk. A játék során vannak gyűjthető audio fájlok és plusz támpontok is, viszont a botladozások miatt ezt a részét nagyon hamar elengedtem, inkább próbáltam a történetet lekerekíteni, pláne hogy a játék vége felé haladva egyre inkább háttérbe szorul a tudományos fantasztikum, és a belső konfliktusok, valamint az emberi oldal vonalán alakul a sztori.

Itt szeretnék kitérni a játék teljesítményére is. A mostani tesztünk PS5 Fat-en pörgött végig, ahol nem lehet a képkocka sebességet állítani, csak 30 FPS mód van. Ez egy érdekes választás, de alapból nem is bánnám. A probléma igazából ott kezdődik, hogy nagyon sok pop-in textúra van, ami teljesen kiragad az immerzióból és jobban felnagyítja a játék sutaságait. Az utolsó fejezetnél még akadások is előfordultak, ahogy néztem ez PC-n is előfordult másnál, lehet majd egy későbbi patchben kiküszöbölik.

A játék zenéjét elmondhatatlanul vártam, azonban ennél is úgy érzem pofára estem. Amine Bouhafa nyilatkozata anno kilóra megvett, azonban játék közben úgy éreztem hogy kb. csak egy lágy aláfestés, hanghatásra teljesen olyan volt érzésre, mintha kb. Frostpunkoznék. A trailerben felhangzó orgonaszóra nem is emlékszem hogy egyáltalán jelen lett volna a játékban, pedig a párizsi Saint-Eustache templomban elkészített zene hangzása biztos hogy többet adna annál, mint ami végül az Aphelionba belekerült, vagy ami hangsúlyt kapott a játékidő során.

Ezzel a csalódottságérzettel és eltávolodással sajnos nem csak Perszefoné bolygója fagyott meg, de a szívem is, amire a történet befejezése is rálapátolt még egy adag jégkását. Nagyon vártam az Apheliont, hogy valami mélyet, távolit és rejtélyeset tapasztaljak meg a Don’t Nod játékában, ám helyette inkább egy idegen és rideg dolgot kaptam a kézhez. Egy valami biztos: mindmáig azon gondolkozok hogy az Aphelion küldetés hol kaphatott gellert és a crashlandinget mivel lehetett volna megakadályozni.

Aphelion | FEJLESZTŐ: Don’t Nod| KIADÓ: Don’t Nod | PLATFORM: PC, PS5 (tesztelve), XBOX Series S/X , | MEGJELENÉS: 2026. 04. 28. | ÁR: 29,99 Euro | A játékot közvetlenül a kiadótól kaptuk tesztelésre, köszönjük a lehetőséget.