Rajongói próbatétel: The Last of Us: az első évad

A nemsokára kereken tíz éve megjelent The Last of Us című videojátékot ezen a honlapon szerintem senkinek sem kell bemutatni: a Naughty Dog stúdió (Crash Bandicoot, Jak & Daxter, Uncharted) boszorkánykonyhájában kifőtt alkotás 2013-ban egy pillanat alatt meghódította az egész világot. Tette mindezt úgy, hogy egy jól ismert téma parafrázisaiból építkezve, ám annak hagyományos szabályrendszerétől némiképp elrugaszkodva (ezúttal nem zombik idézik elő a világvégét, hanem egy valóban létező, a gazdatest feletti irányítást átvevő gombafajta, a Cordyceps) mesélt el egy lebilincselő, mélységesen emberi történetet, zseniális forgatókönyvvel, nem kevésbé remek szinkronmunkával (Troy Bakert és Ashley Johnsont azóta gyakorlatilag szentté avatta a gamer-közösség), nagy műgonddal megírt párbeszédekkel, olajozott játékmenettel és nagy költségvetésű hollywoodi filmeket megszégyenítő rendezéssel és látványvilággal. A The Last of Us teljesen megérdemelten vonult be a videojáték-történelem bőrkötéses nagykönyvébe, mi több, ilyenformán hatalmas, meghatározó kulturális jelenséggé nőtte ki magát – és mint ahogy a hasonló népszerűséget elért címeknél, úgy Joel és Ellie kalandjánál is hamar szóba került egy lehetséges élőszereplős adaptáció kérdése.

Először mozifilmként képzelték el a projektet, ám az sokáig a tervezési pokolban perzselődött, mígnem a tévésorozatok megnövekedett népszerűsége, valamint a streaming-szolgáltatók grandiózus térnyerése miatt végül egy kilenc epizódos széria formájában öltött testet Neil Druckmann és Bruce Straley poszt-apokaliptikus víziója. Sok minden múlt ezen a sorozaton: több mint harminc éve készítenek videojáték-adaptációkat, és az összességében elmondható, hogy egyik rosszabb, mint a másik. Az utóbbi időben viszont lassacskán repedezni kezdett a jég, és az eredeti alapanyag magas színvonalának okán pont a The Last of Us-tól várták, hogy majd megtöri azt. Mert ha ebből az alapanyagból sem képesek igazán jó feldolgozást készíteni, főleg az eredeti játék alkotóival, akkor ott már tényleg nincs semmi remény.

Nos, ha bizonyos szemszögből nézzük, végülis sikerült a dolog: a széria kellőképp tiszteli a forrásművet, jelenetről jelenetre köszönnek vissza a jól ismert karakterek és történések, sokszor konkrét pillanatokat vesznek át a játékból, a kulcsfontosságú momentumok megtartásával. Mindenki a rá kiszabott szerepet játssza, nagyjából minden úgy történik benne, mint az eredetiben, szóval tulajdonképpen újra elmesélik a játék sztoriját, de közben alakítgatják, bővítik is azt. Egyfelől szolgai adaptáció, másfelől kihasználja az élőszereplős, sorozatos formátum által nyújtott lehetőségeket, plusz értékeket ad hozzá, és mélyebben beleszövi azoknak a mellékkaraktereknek a drámáját és útját, akik a játékban csak rövid epizódszereket kaptak, de az sem ritka, hogy teljesen új, korábban nem látott figurákat vonultat fel a palettára.

És a gyakori hibákat leszámítva ez tényleg jól működik, már ha képesek vagyunk túltenni magunkat az enyhén szólva is fura castingon (erre és az egyéb modern hollywoodi fejlövésekre majd még visszatérünk), és amennyiben ez sikerül, könnyen észrevehetjük, hogy a készítők beváltották az ígéreteiket, leginkább azt, hogy hűen követik a játék cselekményét. Különösen igaz ez a két főszereplőre, Joelre és Ellie-re: a játék legnagyobb nívója kétségkívül az ő kapcsolatuk volt, a köztük lévő dinamika és a dialógusok, amelyek a történetmesélés magasiskoláját jelentik. Pedro Pascal és Bella Ramsey felnőtt a feladathoz: remekül testesítik meg az eredeti karaktereket az összes ismert vonásaikkal együtt, drámájuk a minden egyes apró mozdulataiknak és beszélgetéseiknek köszönhetően maximálisan átérezhető. A sorozat a játék klisémentes viszonyát is híven tükrözi, megpendítve olyan, már az alapanyagban is kardinális kérdéseket, miszerint egy ilyen világban vajon maradt-e még olyan cél, amiért érdemes harcolni, hogy meddig képes az ember ember maradni olyan körülmények között, amelyekben az erkölcsösség és a jóság már az utolsókat rúgja, és persze mind közül a legfontosabb: vajon az egyén vagy a többség érdeke a fontosabb?

Ennek megfelelően a fináléban már az egyén, egy „apa” feszül neki a nagyobb jónak, ami ugyan az emberiség jövőjét szolgálná, csakhogy az előbbi kárára, viszont a másik oldalról nézve az ő döntése meg pont, hogy a többség számításait húzza keresztbe. A mérleg egyik nyelvén a fajunk fennmaradása, a jövőnk kulcsa, ami legalább valamennyire hasonlítana a világvége előtt állapotokhoz, a másikon pedig a „szülő”, akinek elsődleges feladata, hogy minden áron megvédje a „gyermekét”. Ettől olyan zseniális a játék, és ettől jó a sorozat is, nem véletlen, hogy az adaptációnak azok a legjobban működő pillanatai, melyek szorosabban kötődnek az eredeti alapanyaghoz. Hozzá kell tenni, a The Last of Us még ezekkel együtt is sokkal inkább dráma, mint akciósorozat, már-már túlságosan is – és ez magával hozza azt a problémát, hogy a veszély aránya a játékhoz képest valami borzalmasan rossz.

Ez a kevés akcióban, a kevés fertőzöttben és az ezekből adódó horrorhangulat hiányában nyilvánul meg. Pedig ha van olyan történet, ami zokszó nélkül megköveteli a feszültséget, a kegyetlenséget, a vért, a mocskot, hogy tényleg elhiggyük, hogy ennek a világnak annyi, bármelyik sarkon eljöhet a vég, az általunk ismert civilizáció megszűnt létezni, és már csakis a túlélés számít, az pont a The Last of Us. Ehhez képest nemigen lehet átérezni a félelmetes, halálos fenyegetettséget: az ötödik részben ugyan van egy durva és hatásos hordás jelenet, de nagyjából ennyi. Közben olyan ominózus szekvenciákat hagynak ki, mint a Bill-lel való találkozás előtti menekülés, vagy az egyetemen lezajlott csihi-puhi – utóbbira kifejezetten kemény és brutális jeleneteket lehetett volna építeni. Mintha a sorozat szándékosan, már-már betegesen kerülné a durvább szegmenseket, ami nem igazán kedvez a koncepciónak, hát még amikor a karakterek arról beszélnek, hogy ennek a világnak nincs jövője, egy gyerek (pl. Ellie) számára meg egyenesen szörnyűséges – miközben a látottak alapján tulajdonképpen egész élhetőnek tűnik.

De mégsem ez a legnagyobb probléma, ugyanis a The Last of Us igazi pechje az, hogy 2023-ban készült el. Egy olyan berendezkedésben, amikor Hollywoodnak az sem elég, ha egy produkciót csak simán jól csinálnak meg, egyszerűen kell a hírverés, kellenek a közönséget megosztó elemek, kellenek a kattintások, és az, hogy az emberek beszéljenek róla (gyk. hogy a közösségi oldalakon gyilkolják szét egymást), mert ez manapság mindennél többet ér. A The Last of Us ezen a téren piszkosul keményen megdolgozik azért, hogy eltaszítsa magától a játék rajongóit. Bár nekem különösebb bajom nem volt a sorozatbeli Ellie-vel (igaz, én a megtekintés előtt a hallottak és olvasottak alapján tényleg mindenre felkészültem), rohadt nehéz elhinni, hogy Bella Ramsey castingolása a színésznő tehetsége miatt történt, és nem azért, hogy ezzel még nagyobb figyelmet generáljanak a szériának.

Szintén ugyanez a helyzet Melanie Linskey Kathleenjével is, aki minden idők egyik legrosszabb negatív karkatere lett. Semmiféle érzelmet nem sikerül átadnia, amikor cincogó hangon utasítja az embereit, azt egyszerűen lehetetlen nem konstans röhögőgörccsel lereagálni, okos döntést egyáltalán nem hoz, vezetőnek pedig abszolút alkalmatlan, főleg egy poszt-apokaliptikus berendezkedésben (értem én, hogy férfiakat manapság már nem lehet ilyen szerepekre castingolni, de nem egy olyan nőt találhattak volna, akinek elhiszem, hogy van elég karizmája ehhez a feladathoz). És persze ott van Bill: igen, ezt nyilván egyik kritikából sem lehet kihagyni, az internet népe rég cafatokra szedte egymást miatta, szóval végülis a készítők taktikája bevált. Nem azzal van a probléma, hogy van ilyen a sorozatban, hanem hogy amíg az eredeti alapanyagban ez a szál remekül illett a sztori borongós, depresszív stílusához (nem utolsó sorban Joelt és Ellie-t is még jobban összekovácsolták az események), addig az adaptációban egy csomó mindent megváltoztatnak, hogy a szükséges üzenet biztosan kommunikálva legyen a nagyérdemű felé.

Tehát ami a játékban egy kiégett, kiüresedett, nárcisztikus meleg férfi tragédiája volt, akit a szerelme cserben hagyott, majd miután főhőseink továbbálltak, ismét egyedül maradt, az a sorozatban egy fő-száltól teljesen független, hetven percre elnyújtott epizód lett, ami semmilyen hatással nincs a főszereplőkre és semmilyen szempontból nem releváns a szériában. Bill és kedvese csak és kizárólag abban az egy részben szerepel, sem előtte, sem pedig utána nem tűnik fel, ráadásul a történetszálból egy giccses ömlengést faragtak, ami jó modern hollywoodi szokásokhoz híven gyakorlatilag azt próbálja bemutatni, hogy a melegek micsoda harmóniában élnek, mennyire jó nekik, míg a heterokat kiégett, abuzív bigottoknak festik le. Teljesen felesleges az egész – bár ha azt nézzük, hogy mekkora armageddont indított el már csak ez az egy epizód, és hogy mekkora figyelmet generált a sorozatnak, akkor viszont egyáltalán nem volt hiábavaló.

De a The Last of Us még ezek fényében sem rossz, sőt, teljesen rendben van. Nem emelkedik ki annyira a felhozatalból, mint azt az eredetije tette anno, ám ettől függetlenül is minden idők legjobb videojáték-adaptációja – igaz, nem volt magasan a léc, viszont önmagában véve is megáll a saját lábán, és bőven okoz emlékezetes, kellemes pillanatokat. Kicsit felvizezett, kicsit visszafogottabb, kicsit sterilebb, de ezen körülmények között is sikerült szépen elmesélni Joel és Ellie történetét. Mindenesetre a folytatáshoz ennyi már korántsem lesz elég.