PearlKritika

Ti West az X című filmjében a horror és a pornó műfajának hasonlóságaira, egyben különbségeire mutatott rá, ennél fogva jóval okosabb, intelligensebb és komplexebb volt egy átlagos tucat-slashernél. Brutális és vérbő szórakozást prezentált ugyan, de emellett sokkal mélyebb, lelombozóan örökérvényű témákat feszegetett, legyen szó az öregedésről vagy a szexualitásról – így több lett annál, mint amit a nézők elvárnak egy ilyen filmtől. Sokaknak pont ezért nem tetszett: a horror ugyanis még mindig egy lenézett zsáner, amelynek rajongótábora nem akar társadalmi allegóriákat, aktualitásokra való reflektálást, vagy épp erőteljes drámai vonalat, csupán naturalisztikus gyilokot, ínycsiklandó belezést, gore-t és jump scare-eket. Szóval színtiszta, olcsó rémületet, és ennek köszönhetően a különböző alkotók pontosan eme igények szerint lövik be a filmjeik színvonalát – az már egy másik dolog, hogy a zsáner pont emiatt vegetál.

Holott a horror legnagyobbjai épp az előbb felsorolt, mélyebb témák miatt váltak halhatatlan klasszikusokká. Az X is ezért csúszott jobban a körültekintőbb fogyasztóknál – és ha Ti West trilógiájának első részére azt mondtam, hogy többen nem tudtak vele mit kezdeni, akkor ez a második felvonásra, a szintén 2022-ben bemutatott Pearlre ugyanez minimum triplán igaz. A film nem folytatás, hanem egy előzmény, ami az X-ben látható, fiatalságát sirató kegyelten gyilkos öregasszony fiatalkorát mutatja be, akit csakúgy, mint az első részben, ismét Mia Goth kelt életre – méghozzá olyan elemi erővel, hogy az generációjának egyik, ha nem a legnagyobb színésznőjévé emeli. De erről majd később.

Amíg West az X-ben a slasher aranykorát mutatta be, miközben alaposan össze is kutyulta azt a ’70-es évek dögszagtól bűzlő texasi miliőjébe helyezve a cselekményt, addig a Pearlben Hollywood fénykorának összetevőit és manírjait vágja szét apró darabokra – baltával, vasvillával és puszta kézzel, szó szerinti és átvitt értelemben is. 1918-ban járunk, a Nagy Háború a végéhez közeledik, de a csatatéren még mindig tömegesen hullanak el a hadat viselő nemzetek, így Amerika fiai is, mialatt a hátországokban maradt emberek számára sem fenékig tejfel az élet a járványok, a szegénység és a nélkülözés miatt. Pearl ebben a világban első látásra egy normális, vidám, dolgos tinédzser lánynak tűnik – ám a valóság nem is állhatna távolabb ettől a képtől. Pearl ugyanis nem boldog, és a legkevésbé sem normális: elege van a szűkölködésből, az elszigeteltségből, a névtelenségből, és a szeretethiányból.

Elege van abból, hogy férje a fronton harcol, elege van édesanyja ridegségből, aki elnyomja és csak egy senkiházi koloncként tekint rá, elege van a nap 24 órájában ápolásra szoruló félholt apjából, és a reggeltől estig tartó robotból a családi farmon. Úgy érzi, hogy ő többre hivatott, ezért csak egyetlen kiút létezik a számára: sztár akar lenni, az a szent meggyőződése, hogy a világ rá vár, pusztán vannak akadályok a szürke hétköznapi élet és a csillaggá válás között, amiket le kell küzdeni. Legbelül tudja, hogy valami nincs rendben vele, ám ő rendületlenül tör előre, nem foglalkozva semmivel, mintha csak a rivaldafény minden rossztól megszabadíthatná. Azonban ezt sosem lesz alkalma megtapasztalni: mivel beüt a kőkemény valóság. Csakhogy az elutasítás nála kicsit máshogy csapódik le – a pszichózis két lábon járó megtestesítőjének dühe elszabadul, és ez alól senki sem menekülhet el, aki ő baltája elé kerül.

West erre a végpontra, illetve a briliáns zárójelenetre futtatja ki az egész történetet, így kis adagokban önti az olajat arra a bizonyos tűzre. Jelen esetben ez a tűz Pearl zavart és beteg elméje, ami ráadásul elérhetetlen vágyálmokkal, illetve már-már emberfeletti ambícióval párosul. Bukása a legelső perctől kezdve kétségtelen (és nem csak azért, mert az X-ből más ismerjük a sorsát), nagyjából mindenki látja ezt, kivéve ő. West a főhősnőn keresztül rajzolja meg a film hamiskásnak ható audiovizuális stílusát, a realitást agyon csapó csábító glamourt, ami mind a mai napig Hollywood sajátja, és ami ilyenformán csak a mozivásznon létezik, mégis legalább annyira könnyű elhinni, mint amennyire fals az egész. Mintha a látványvilág egyenesen Pearl elméjének kivetülése lenne: olyan, akár egy könnyed hangulatú, bohókás Disney-film, de közben nagyon nem az, és West ezt már a nyitójelenetben tudatosítja bennünk.

Nem csak kifigurázza, hanem egyenesen szegecses bakanccsal tapossa az álomgyár régmúlt korszakát, annak összes fontosabb sztárjával együtt. Pearl megerőszakolja az Oz, a nagy varázsló Madárijesztőjét (egy ponton a fiatal lány egy szalmabábúval kefél a kukoricás közepén, cilinderrel a fején – méghogy a horror nem művészet…), agyhalott húsdarabbá égeti Ginger Rogerst, egy vasvillával nyakon szúrja Clarke Gable-t, és természetesen Judy Garland sem ússza meg, ő feldarabolva végzi egy aligátor gyomrában. Az, hogy konkrétan miért, az éveken át tartó meg nem értés, szeretethiány, vagy a Hollywoodot és a sztárrá válást ígérő suttogó szavak, vagy mert a siker kapuját jelentő táncos meghallgatáson nem őt választották ki, hanem egy tradicionális amerikai szépséget, az mindegy. Pearl dühének és pszichéjének lángjai olyan magasra csapnak fel, hogy a tűz mindenkit felperzsel, aki a közelében van.

Mindennek pedig az a 8 perces vágatlan monológ az abszolút csúcspontja, amelyben Pearl abba a világba kiabálja bele élete összes bánatát, fájdalmát, csalódottságát, gyászát és haragját, ami elutasította és használt rongyként dobta félre. Végül nem sztár lesz belőle, hanem gyilkos, és bármennyire nem méltó az együttérzésre, mégis szinte már megsajnáljuk őt. Ahogy suttogva, hadarva, akadozva, majd ordítva beszéli ki érzéseit és az angyali értetlenségből eljut a gyilkos ösztön felismeréséig, Mia Goth minden mozdulata, hanglejtése, minden egyes apró arcrándulása visszatükrözi a karakter fejében dúló embertelen káoszt. És afelől senkinek se legyenek kétségei, hogy ha egy olyan világban élnénk, amiben az Amerikai Filmakadémia kicsit komolyabban venné a horror műfajt, ezért az alakításért Goth csont nélkül bezsebelné az Oscar-díjat. Mindenesetre bőven adtak már át magasan jegyzett elismeréseket ennél jóval gyengébb teljesítményekért is.

Aztán persze ott van a stáblista alatt villantott egyszerre őrült, kényelmetlen és groteszk vigyor, ami – nincs rá jobb szó – tökéletes. Egy jobb, boldogabb, szebb életbe vetett remény széthullása, a rivaldafény ígéretének szétzúzott romjai peregnek le Pearl arcáról a könnycseppekbe rejtve, a vérfagyasztó grimasza mögött segítségért kiált, műmosolyán keresztül könyörög a megértését és az empátiáért, amiben sosem volt és sosem lehet része. A cselekmény elejétől a végéig remekül dolgozik a karakter alá: minden jelenet róla szól, mindig ő van a középpontban, minden kis mozzanat a gyilkos megszületését hivatott elősegíteni, a diszfunkcionális családtól kezdve a mozigépész által elhúzott mézesmadzagon át egészen az utolsó lökésig, azaz a táncos meghallgatásig bezárólag (ahol horrorból hirtelen átmegyünk a zenés műfajba, ami egyébként tökéletesen passzol Pearl figurájához), ilyenformán a karaktert nyugodtan oda lehet tenni a zsáner legnagyobbjai közé – olyan örökérvényű alakok mellé, mint Annie Wilkes, Carrie White és Norma Desmond.

Már az X sem volt egy mindennapi film, de Ti West a Pearllel olyan magasra tette a lécet, amit azóta is csak nagyon kevés vonatkozó alkotás tudott megközelíteni. Kevesebb, mint egy slasher, ám jóval több, mint egy horror, ami nem kizárólag mély témákat boncolgat (és istenigazából nem is egy történetet akar elmesélni, hanem egy komplett esettanulmányt mutat be egy szellemileg megbomlott gyilkosról), de emellett önállóan is nagyszerűen megáll a lábán, már csak azért is, mert lényegében teljesen újraértelmezi annak a Pearlnek a jellemét, akit az előző felvonásban megismerhettünk. Enyhén szólva sem a hentelős tucathorrorok rajongóinak készült – ellenben azok, akik valamivel színvonalasabb szórakozásra vágynak a műfajon belül, vagy teszem fel, alapesetben undorodnak a horrortól, azok könnyen meghálálhatják benne a számításaikat.