Csupasz Pisztoly (2025) - letolt gatyával előre!Mozi365

A film körülbelül első öt percében szánkba rágják a készítők, hogy az új Csupasz Pisztoly egyszerre tiszteleg a régi dolgok előtt, és ezzel együtt szeretne megújulást is hozni. Nos, idáig rendben is vannak a dolgok, érthető, hogy egy bő harminc évvel ezelőtti sorozat esszenciáját lehetetlen a mai korba modernizálás nélkül átemelni. Az eredeti Naked Gun trilógia Leslie Nielsennel a főszerepben egy időkapszula, amely a kor filmjeinek kifigurázására, politikai történéseire, és abszolút nempolkorrekt paródia-humorára van felfűzve. Az eredeti Police Squad még ennél is távolabbinak tűnik, de a sorozat és a filmek között legalább érezhető volt a természetes átmenet. A Schaffer/MacFarlane-féle újragondolás viszont nagyon is a mai nap (na meg az elmúlt évtized) szellemét idézi látványban, hangulatban, ritmusban és történetmesélésben.

Nem is meglepetés, hogy ezek lettek a film szinte legrosszabb elemei. A Csupasz Pisztoly plasztik képi világa (neonfényes villanyautója) és fényképezése belesimul a mai streaming olcsó vizualitásába. A film maga sem tudja milyen hangulati elemekkel operáljon, mert egyszerre vagyunk a múltban, egyszerre akarunk a jövőbe is tekinteni, a vicces dolgok közé meg bezuhan pár komolyabb téma is, amelyek borzasztóan lapos tempóval és dinamikával ékelődnek a slapstick komédia jelenetei közé. A viccek sem feltétlenül érkeznek a megfelelő időben és módon - a Csupasz Pisztoly poénjai akkor működnek a legjobban, amikor a régi ötletekhez és azok ismerős kémiájához nyúlnak a készítők.

Épp ezért a film nem tud a közepestől jobb szintre feljönni, hiába próbálta elhitetni velem jó pár írás, hogy ez lesz életem (na jó, az elmúlt 10 év) legjobb vicc-filmje. Egy dologban viszont igaza van a nagyotmondóknak. Sajnos az elmúlt évtizedben tényleg nem érkezett ilyen komolyan vett blődli az amerikai filmes oldalról. A szándék valóban megvolt a készítőkben, hogy koncentráltan, a klasszikus szabályok szerint lövöldözzék el a humorpetárdákat, és ha nem a Zucker-Abrahams-Zucker tengelyen akartam a filmet elhelyezni, akkor a végén még jól is tudtam magam érezni a szűk másfél órája alatt. A visszatérő gegek, a fizikalitásból táplálkozó humor és a gyorsan, zagyvaságokkal pingpongozó párbeszédeken azért kénytelen-kelletlen beröhög az ember. És van pár valóban zseniális poén, amit lehet idézni, ami később tud majd mémesedni.

És Pamela Anderson. Nem tudom kinek az ötlete volt előhúzni a nyuszit a kalapból, de talán a film legnagyobb ötlete őnagysága szerepeltetése. A mai napig leng egy méregerős báj a hölgy körül, és jól is áll neki a komikus szerep. Liam Neeson sem rossz, csak egyszerűen nem Drebin Jr., hanem Mr. Mills paródiája a Takenből (bizonyítja ezt az összes badass-jelenet, amit az akciójelenetekhez komponáltak). Kettejük között is működik a kohézió, és a rosszfiúk is karakteres marhák lettek. Külön öröm, hogy a viccekben nem a "nagypapi beveszi a viagrát", vagy a "béna hatvanasok rágyújtanak egy füves cigire" kringéskedéseken van a hangsúly. Mernek beleállni a szexizmusba, na meg rég volt már olyan az ezüst vászon, hogy gyerekeknek szolgáljon fel sört egy rendőr.