Pókember: KékComix

A szuperhősképregények egyik legfontosabb örök és megkerülhetetlen alaptétele, hogy a tragédiák legalább annyira meghatározzák a héroszokat (ha nem jobban), mint sikereik. A legemberibb hősöket a veszteségeik és a kudarcaik teszik hőssé, azok hatására kerülnek válaszút elé, ekkor derül ki, hogy kik is ők valójában, ekkor dől el, hogy vajon képesek-e lesznek önmaguk maradni, miután lenéztek a sötétségbe, vagy a feneketlen mélység elnyeli őket, és onnantól kezdve már nem lesz visszaút számukra. A személyiségformáló tragédiák és egyéb sorscsapások talán a legátélhetőbb pontjai ezeknek a füzeteknek, hiszen ezek a dolgok a való életre is nagyon könnyen rávetíthető problémák, így az olvasó nemcsak, hogy játszi könnyedséggel azonosulhat az adott karakterrel, de ezáltal még meg is kedvelheti őt. Erre az esetre számos példát lehetne hozni, de a fent említett procedúra különösen igaz Pókemberre, akinek sikere valahol tényleg abban rejlik, hogy miközben generációk olvassák, képesek együtt érezni és osztozni minden fájdalmával, viszontagságával, küzdelmével, szomorúságával és örömével – majdhogynem hatvan év alatt rajongók milliói sírtak és nevettek vele. Persze ehhez kellettek remek sztorik is: a rengeteg érzelmes, megható és erősen emocionális töltetű Pókember-képregény között bőven akad ilyen, de még ettől függetlenül is létezik néhány olyan alkotás, amely grátiszként emelkedik ki még a legjobb füzetek közül is.

Márpedig képregényes körökben Jeph Loeb és Tim Sale (akiknek nevéhez számos más klasszikus is köthető) közös Pókember-minisorozata, a Kék vitathatatlanul ebbe a kategóriába tartozik. Sokan, sokszor, sokféleképpen írtak már Peter Parker magánéletéről, barátairól, szerelmeiről és veszteségeiről, de csak nagyon ritka esetben (vagy szinte soha sem) sikerült olyan igazán egyedi, saját maga lábán tökéletesen megálló klasszikust alkotni, mint a Kék. Kis túlzással élve van a rengeteg zseniális, szívhez szóló, megindító, érzelmes Pókember-sztori, és van a Kék, ami még a remek darabok közt is páratlan egyedülállósággal ragyog a képregényműfaj halhatatlan panteonjában. Pedig a Loeb-Sale páros nem csinált mást, mint újra elővette az egyébként kissé már elkoptatott és agyonhasznált, de mégis elnyűhetetlen, az egész képregényes társadalmat megrengető eseményt, azaz Gwen Stacy halálát, és ennek segítségével egy múltba révedő, melankolikus történetet tett le az asztalra. Mindezt úgy, hogy nem elsősorban Gwen halálával foglalkoztak (sőt, ez csupán a sztori keretét szolgáltatta, úgy-ahogy), hanem ehelyett Peter és Gwen kapcsolatának kezdetét emelték ki. A történet a képregény megjelenésének idejében (2002-2003 körül) játszódik, hősünk Valentin Napja alkalmából visszaemlékszik az elhunyt szerelmével töltött időre (így a Kék lényegében az Amazing Spider-Man sorozat 40-48 és 68. számát „meséli el újra”), ámde az alkotópárosnak sikerült a grabancánál megragadnia a kulcsfontosságú sztori időtlen mivoltát, és egyszerre bemutatni a karaktereket retro és modern felfogásban is.

Gwen halála azért is maradt meg ennyire a köztudatban, mert akkoriban egy ilyen fordulat elképzelhetetlen volt. Ma már persze százával halnak (majd pedig támadnak fel) a szuperhősök és hozzátartozóik, de ez a ’70-es években totálisan meglepő volt, rengeteg olvasónál is szakmabelinél (köztük Stan Lee-nél is) kiverte a biztosítékot. Hogy egy hős szerelme tragikus hirtelenséggel életét veszítse? Lehetetlen! Ugyanakkor ez a lépés igazi mérföldkő lett, jobban átgondolva pedig az egész dolog iróniája, szomorú és keserű végkövetkeztetése, hogy Peter és Gwen kapcsolata már-már túl szép és tökéletes volt ahhoz, hogy épségben maradjon. A Kék igazi esszenciája azonban a melankolikus érzelmek verbális és képi kifejeződése, a gondtalanabb, boldogabb, derűsebb múlt találkozása a rengeteg veszteséggel, tragédiával, véget ért barátságokkal teli, jóval komolyabb és szomorúbb jelennel. Ez a „találkozás” adja voltaképp a Kék sava-borsát: abban a szellemben az olvasó tisztában van vele, hogy mi is lesz később a karakterek sorsa, a múltbéli eseményeket egészen más hangulat uralja. Minden egyes monumentumnak jelentése van, a fontosabb pillanatokra remekül rávetíthető a figurák jövőbeli rendeltetése – még a mellékszereplők manírjai is számítanak, miközben azért persze a lényeg Peter, Gwen és Mary Jane szerelmi háromszöge és Peter-Gwen nagyon intim, érzékeny, mélypontokkal és csúcspontokkal teli kapcsolata.

Azáltal, hogy a múltat beárnyékolja a jelen, a karakterek lelki világába való beilleszkedés tökéletesen gördülékenyen működik, már-már tényleg mi is magunkénak érezzük a szereplők minden mozzanatát, olyan mértékű áthatósággal, ami még a szuperhősképregények legjobban megszerkesztett darabjainak javarészénél is sokkal többet ad. Ehhez jönnek még Tim Sale teljesen egyedi, semmi és senki mással össze nem téveszthető rajzai, amelyek tökéletesen idomulnak a történet hangulatához és felfogásához. A pop art stílusú oldalaknak, a megfakultnak tűnő paneleknek köszönhetően (amikben természetesen a kék szín az uralkodó), mintha tényleg egy régi emlék képi kivetülései lennének. Azon persze lehet vitatkozni, hogy Sale rajzai mennyire tekinthetőek szépnek a szó hagyományos értelmében. Általában két nagy csoportra oszlanak a vélemények: egyik oldalon azok, akik méltatják és kiemelik pl. a női figurákat („Mary Janet és Gwen Stacyt még sosem ábrázolták ennyire gyönyörűen”), a másik oldalon pedig azok, akik csak simán ráfogják az egészre, hogy ronda, és kész. Való igaz, Sale stílusa eléggé megosztó és enyhén szólva sem tetszhet mindenkinek, ugyanakkor, aki kicsit is fogékony rá, azt könnyen el tudja varázsolni – és igazából a rajz annyira összenő a történettel, hogy nemhogy szentségtörés, de egyenesen lehetetlen másik szakembert elképzelni a feladatra.

Azonban a Kéknek a legnagyobb, legemberibb és legszívhezszólóbb pozitívuma a metaforikus, de ennek ellenére közérthető, könnyen felismerhető üzenete a halál, az elmúlás megértése, az elhunyt szerettünk elengedése, és a továbblépés. Az, ha megemlékszünk egy hozzánk közel álló személyről, akkor elsősorban nem arra kell emlékezni, hogyan halt meg, hanem arra, hogyan élt. A Kék legfőképpen ezt szeretné velünk közölni: a továbblépés és az elengedés záloga nem a felejtés, vagy az állandó gyász, csupán az, hogy ezek helyett legyünk inkább hálásak, köszönjük meg azt az időt, amit elhunyt szeretteink velünk tölthetett addig, amíg ezen a világon voltak.