Superman halálaComix

Ha a ’80-as években a képregényipar egy új, felnőttesebb és földhözragadtabb korszakról szólt, akkor a ’90-es évek a majdnem totális érdektelenségbe fulladó sorozatok, emiatt pedig a súlyos anyagi csőd közelébe jutó nagy kiadók kálváriája miatt volt emlékezetes. Mivel a képregényfilmek még relatíve kevesen voltak (ráadásul egy-két ritka kivételtől eltekintve az anyagi sikerek is elmaradoztak), mind a Marvel, mind a DC komoly lépésekre szánta el magát, a megoldást pedig a szuperhősök „emberibbé tételén” keresztül látták. Nemcsak, hogy sokkal sebezhetőbbé tették őket, de olyan történeteket írtak köréjük, melyek felforgatták és nagyjából örökre meg is változtatták az életüket – persze utóbbi azért erős túlzás, figyelembe véve a rengeteg reboot-ot, újragondolást és módosítást, amit azóta megértek ezeknek a kiadóknak az univerzumai.

Akárhogy is, ezek miatt a drasztikus lépések miatt történhetett meg az, hogy Pókembernek előkerült a rég halottnak hitt klónja, aki – néhány sorstársával együtt – rendesen megkavarta az állóvizet, így gerjesztve hatalmas felfordulást, nem csak a karakter életében, hanem saját képregényeiben is, amit a rajongók tömeges értetlenkedése követett. De említhetném azt is, amikor Bane eltörte Batman gerincét, így egy időre tolószékbe kényszerítve Sötét Lovagot. Helyét más hősök vették át, de legyen szó akár a Falmászóról, akár a Bőregérről, utóbb kiderült, ezeknek a fordulatoknak nem sok hatása volt a jövőre nézve, legalábbis nem annyi, mint amennyire az akkori olvasók számítottak – hiába, akkoriban még viszonylag újszerűnek számítottak ezek a dolgok, ma meg már gyakorlatilag nincs olyan neves szuperhős, akivel kapcsolatban még ne húztak volna elő egy ilyen kártyát.

Így van ez a nagy elhalálozásokkal is: annak idején ritkaságszámba ment, viszont azóta lassan már mindennapossá válik, hogy a karakterek (és itt most nem csak a Batman, Pókember kaliberű hősökre kell gondolni) minimum szökőévente megjárják egyszer oda-vissza a túlvilágot. Súlya nincs, izgalma sem nagyon, hiszen úgyis tudjuk, hogy előbb-utóbb visszatér az adott szereplő – időközben konkrétan üzletpolitikává nemesedett a nagy kiadóknál az, hogy beharangozzák a hatalmas, drámai véget, végleg azonban sosem temetik el szeretett hőseiket. Mondjuk ezt az olvasók tetemesebb része tudta Superman elhalálozásánál is (nyilván nem fognak visszafordíthatatlanul kinyírni egy ekkora nemzeti ikont), annak ellenére, hogy a ’90-es évek elején még más szelek fújtak.

Azonban a DC hatalmas lehetőséget látott az Acélember megölésében, és mivel mégiscsak egy akkor már több, mint 50 éve létező amerikai pop-kulturális alakról volt szó, a törvényszerűség kizárta, hogy ne döntsön meg egy rakás eladási rekordot a képregény. A kiadó tett is róla, hogy ez ne történhessen máshogy, így már jó előre beharangozták a fordulatot, hatalmas marketing kampánnyal megtámogatva, és akkora méreteket öltött a médiavisszhang, hogy a Superman sorozat 75. számát (melyben a főhős egy grandiózus csata végén meghal) még az is megvette, akinek előtte képregény is alig került a kezei közé. A becslések szerint nagyjából 2,5 és 3 millió példány között talált gazdára, emellett a DC sem titkolta annyira, hogy mindez igazából aligha több egy hatalmas marketingfogásnál.

A Superman halála valószínűleg Michael Bay és Zack Snyder kedvenc képregénye. Hogy miért? Története gyakorlatilag nincs, viszont tömény akció annál inkább: az egész alapsztori kimerül annyiban, hogy egy Doomsday nevű rusnya, kegyetlen és erős gonosz, maga a fékezhetetlen, legyőzhetetlen őserő (akinek az eredetéről ebben a történetfolyamban szó szerint semmit sem tudunk meg) mindent elpusztít, ami csak az útjába kerül. Még az Igazság Ligája C-kategóriás hősei sem tudják megfékezni, így hát Supermanre vár a cseppet sem veszélytelen a feladat, hogy megállítsa őt, ám ez még az Acélember számára is túlságosan nagy falatnak bizonyul. A nyúlfarknyinál is sokkal rövidebb és érdektelenebb sztorit persze a látvánnyal, na meg az esemény drámaiságának súlyával próbálták meg a kompenzálni, viszont valljuk be, utóbbi már akkor sem működött túlságosan, és mivel azóta tudjuk, hogy Superman nem sokáig pihent a koporsóban (sőt, feltámadása óta is meghalt még egy párszor), a maradék hatását is végleg elveszítette. Tekintve, hogy ezen esemény tragikus volta miatt érdemelne némi figyelmet, ennek hiánya kifejezetten rossz színben tünteti fel az amúgy ötlettelennek és unalmasnak nevezhető művet.

Pedig lett volna bőven potenciál a témában. A történet elején még maga Superman beszél a félelemről egy televíziós talk-show keretében, ahová meghívták – ez remek alapot adna a cselekménynek, de az írók nem mennek el odáig, hogy kiaknázzák az ebben rejlő lehetőségeket. A rettenthetetlen szuperhős belső démonai és saját önnön kétségei csak lábjegyzet-szinten léteznek, és amint megérkezik Doomsday, az egész történet egy vég nélküli bunyómaratonba csap át, ami körülbelül 130 oldalon keresztül folyik. Láthatóan mind az írók, mind a rajzolók majd meggebedtek, hogy minél grandiózusabb és látványosabb akciójeleneteket találjanak ki ennek a mindent eldöntő csatának, azonban a hangulat bármennyire is epikus, egy idő után már nem képes elfeledtetni az unalomba fulladó önismétlést és az épkézláb sztori hiányát.

Mert tényleg nincs itt más, mint bunyó-bunyó hátán, csak a helyszín változik: pusztaság, vidék, benzinkút, hegyoldal, aztán végül Metropolis városa, Superman és Doomsday holtukig csépelik egymást, mindenféle mögöttes tartalom nélkül. Valójában még a rajzok sem tudják igazán megmenteni ezt a kötetet, bár elég neves gárdát sikerült összetrombitálni, a végeredmény mégsem több az elvárható átlag-szintnél. Szépnek szép, de ezen túl semmi különös.

A Superman halála nem más, mint egy nagyra fújt lufi, ami azonban hamar kipukkad. Az ész nélküli bunyót egészen rövid idő alatt meg lehet unni, a rajzok sem erősítenek rá arra, hogy az ember folytassa a kötetet, valamint a hatásvadász megoldások (mint pl. a hatalmas, egyoldalas panelek) is képtelenek igazi értéket adni a képregénynek. Rengeteg potenciál volt ebben a témában, ám itt ebből, ebben a fejezetben semmit sem sikerült kihasználni: ugyanis a DC annak idején úgy döntött, az Acélember halálát nem is egy, hanem mindjárt három felvonásban szeretné elmesélni. A Superman halála ezek közül az első. Ezt követte a Funeral for a Friend című, szintén maraton-hosszúságú, képletesen és szó szerinti értelemben vett gyászmenete, majd végül zárásként a Reign of the Supermen, mely nem is lett annyira rossz, két előzményéhez képest pedig egy kifejezetten remek történetfolyamként maradt meg az olvasók emlékezetében.

Érdekes módon az események hatása nem gyengült el teljesen, a mai napig utalgatnak rá a képregényekben, de még a mozi (Batman Superman ellen: Az igazság hajnala), és rajzfilmekben is (Superman: Végítélet), ám hasonlóan a Halál a családban című Batman-sztorihoz, itt is inkább a koncepció, mintsem maga a végeredmény volt maradandó.