Comedian2021.05.02. 13:02

A Sólyom és a Tél Katonája

Amerika Kapitány: Az örökség.

A Marvel stúdió nemrég új vizekre evezett, ha produkcióik felfogását és stílusát tekintve nem is annyira, a formát nézve mindenképp. A több mint tíz éve precízen és példamutatóan építgetett univerzumukat megpróbálták tévéképernyőre (jobban mondva a Disney saját streaming szolgáltatójára) is átültetni, ráadásul úgy, hogy a tárgyalt sorozatok nem csupán a jelentéktelen vagy az alig számító mellékzöngék szerepét töltik be, hanem a mozifilmekkel szorosan együttműködve mesélik a népszerű világ és az abban található karakterek történetét. A terv első felvonása végül bevált, nem is kicsit: a WandaVízió nem elég, hogy az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb Marvel stúdiós kreálmánya lett, de tényleg olyan területre tévedt, ahová addig még nem merészkedtek az alkotók. Noha nyilván az ilyesfajta „bátor lépést” a Marvel esetében mindig komoly fenntartásokkal kell kezelni, és a fináléra a WandaVízió is felöltötte a megszokott szuperhősös gúnyát, összességében mégis kellemes meglepetést okoztak Kevin Feige-ék – ha nem is teljes mértékben, de azért sikerült megfelelni az elvárásoknak. A Sólyom és a Tél Katonájával szemben viszont nem támasztottak hatalmas elvárásokat: senki sem akart hirtelen kanyarral bevett új utakat, drasztikus lépéseket, vagy éles stílusváltást, semmi olyasmit, amit eddig még ne láttunk volna korábban (és aki mégis valami ilyesmit remélt, az nagyon-nagyon rossz helyen kopogtatott). A karakterekből és a koncepcióból eredő papírforma adott volt: a rajongók egy nagy, látványos, CGI-vel telepakolt világmegmentősdinél jóval kisebb és személyesebb hangvételben, űrhajókat, földönkívülieket, lézerfegyvereket és mindenféle hiper-szuper kütyüt nélkülöző sztoriban, profin megkoreografált test-test elleni bunyókban, azaz egy olyan feszes, politikai thrillerre hajazó koncepcióban bizakodtak, mint amilyen anno az Amerika Kapitány: A Tél Katonája és a Polgárháború is volt.

A Sólyom és a Tél Katonája nagyjából teljesíti is ezeket a kitételeket. A története intimebb, egyúttal további fontos eseményeket tesz hozzá a Marvel-univerzum hatalmas monstrumjához, akciójelenetei szépek és realisztikusak, amely alanyi jogon hozza magával a sci-fi elemek mellőzéséét és a régimódi akciófilmes feelinget, stílusa pedig az előbb említett két Marvel-mozi által kitaposott nyomvonalon halad tovább. Kronológiailag természetesen a Bosszúállók: Végjáték után járunk: Sam Wilson hiába kapta meg Amerika Kapitány pajzsát Steve Rogers-től, nem érzi alkalmasnak magát a feladatra, hogy ő legyen a nemzet jelképe, aki méltó módon viszi tovább a legendás jelkép örökségét. Ezzel együtt, miután Thanos csettintését sikeresen visszacsinálták, és hirtelen a semmiből megjelent négy milliárd ember, a világ is elkeseredetten próbál visszarázódni a régi kerékvágásba: a sorozatban végre terítékre kerül az, amiről eddig nem esett komolyabb szó, és amit a WandaVízió is csak felületesen érintett: a Végjáték eseményei után kialakult társadalmi és geopolitikai problémák, illetve az, hogy a Föld vezetői hogyan próbálnak megbirkózni ezekkel a gondokkal. Persze, ahogy arra számítani lehetett, nem valami jól: az egyre kilátástalanabb és igazságtalanabb helyzet új ellenségeket teremt, akik mindenre elszántak, hogy érvényesítsék saját akaratukat. Az egyik ilyen, különösen nagy hatékonysággal működő csoport nyomába ered Sam és régi ismerőse, Bucky Barnes, azaz az egykori Tél Katonája, aki szintén próbálja megtalálni a helyét az új világban, és jóvá tenni bűneit, amit még agymosott bérgyilkosként követett el. És az még hagyján, hogy a szervezet tagjait az ősrégi szuperkatona-szérum egy új változatával tuningolták fel, amelynek köszönhetően természetesen emberfeletti erőre tettek szert, de közben az amerikai kormány nagy hírveréssel bejelenti az új Amerika Kapitányt, ami még tovább bonyolítja az egyébként sem egyszerű szituációt.

A Sólyom és a Tél Katonája tehát elhúzza a rajongók előtt a szokásos mézesmadzagot, és egy ideig tényleg jól működik, hovatovább, két-három epizódon keresztül sikerrel sugározza magából azt a pozitív érzést, hogy itt tényleg nem lesz semmi probléma. Megkapjuk a két főhőst, előbbi csak teszi a dolgát, miközben tudatosan lemondott annak a hatalmas felelősségnek a súlyáról, amit Amerika Kapitány pajzsának viselése ró a legendás Steve Rogers utódjára, utóbbi igyekszik elszámolni sötét múltjával, és elnyerni a hőn áhított megváltást – a két karakter hatékony párost alkot együtt, és az írok sem beszéltek a levegőbe, amikor olyan klasszikus buddy-mozik hatásairól beszéltek, mint például a Halálos fegyver. Visszahozzák az MCU egyik legjobb főgonoszát is, Helmut Zemo-t, aki annak idején puszta intelligenciájával robbantotta szét a Bosszúállók csapatát, és itt már a képregényekből ismerős ikonikus lila maszkját is viseli. Továbbá bekerül a képbe az új Amerika Kapitány, alias U.S. Agent, alias John Walker (akit egyébként Wyatt Russell, a nagy Kurt Russell fia alakít). Egyértelműen ő a sorozat legnagyobb telitalálata: azzal, hogy az amerikai kormány neki adta a pajzsot és a csillagos-sávos jelmezt, hatalmas felelősséget ruházott rá, és a görcsös, elkeseredett megfelelni akarás ráadásul arroganciával, majd tehetetlenséggel, végül pedig logikusan kikövetkeztethető haraggal párosul. Nem is véletlen, hogy a legtöbben úgy tekintenek a karakterre, mint a mai Amerika két lábon járó, hús-vér prezentációjára. Amíg Steve Rogers tetőtől talpig azt jelképezte, hogy milyennek kellene lennie az országnak, és ezen keresztül lett magának a makulátlan, tisztaszívű, mindent hideg fejjel mérlegelő és végrehajtó vitathatatlan hős ideál tökéletes megtestesítője, addig John Walker ennek a bálványnak az ósdi utánzata, egyben az eredeti hős jelentésének és az általa közvetített eszméknek a meggyalázója.

Akár még egyfajta „áldozatként” is tekinthetünk rá. Katonaként tette, amit tennie kellett, vakon teljesítette felettesei parancsait, a harctéri cselekedetei miatt többször kitüntetett hős vált belőle. Utólag nézve pontosan ezzel pecsételte meg a sorsát Amerika Kapitányként: a kormány ugyanis egy olyan szerepet kényszerített rá emiatt, ami már eleve hatalmas bizonyítási vágyat eredményez egy Walker-kaliberű, háborút megjárt hazafinál, és amely olyan hatalmas megfelelni akarást eredményez, amelynek súlyával még egy szupererővel bíró ember is nehezen tudna megbirkózni. Walker tragédiája pedig pont ebből adódik: idővel tényleg elhiszi magáról, hogy méltó a feladatra, pedig mindent összevetve alig több egy, elsősorban propaganda célokból megálmodott marketing terméknél, akin keresztül Amerika hirdetheti az igét és saját népszerűségét. Lényegében így válik Rogers eltorzult tükörképévé, és ezzel kapcsolatban nem tudok nem arra gondolni, hogy a Marvel direkt tervezte ennyire bénára már a jelmezét is, abból a célból, hogy vicces internetes mémek születhessenek belőle (születtek is), amely segít köztudatban tartani a szériát, de ami még fontosabb, nevetségessé teszi a karaktert, aki ezen felül Russell meggyőző alakítása miatt jókora utálat célpontjává is vált. Ennek köszönhetően az írók remek karakterívet rittyentettek neki, melynek dramaturgiai csúcspontja a fegyvertelen terrorista meggyilkolása, járókelők tucatjainak szeme láttára. Itt már mindennél jobban kiütközik az egész Kapitány-terv alapvető problémája: noha a szuperhősöktől eddig sem volt idegen a gyilkolás, amikor Walker bedühödve és józan eszét elvesztve végzi ki a pajzsával az életéért könyörgő bűnözőt, és ennek csakhamar az egész világ a tanúja lesz, egycsapásra lényegtelené teszi azt, hogy összehasonlítsuk ezt a gyilkosságot akármelyik másik hős emberéletet követelő cselekedetével, és pozitívan érveljünk Walker mellett, hogy „bezzeg az a másik sem volt különb”. Képmutató az, ahogyan az emberek elítélik egy ilyen tett miatt, amelyhez általuk nem ismert események vezettek, és meghurcolása is igazságtalan, hiszen nem ő az első hős, aki bepiszkolta a kezét, de Amerika Kapitány jelmezével és pajzsával, valamint a kormány agresszív módon tolt marketingkampányával olyan íratlan szabályok születtek, amelyeket egyszerűen nem szeghet meg. Vagyis: a fejesek egy kitalált, agyonidealizált hús-vér terméket dobtak a piacra, aki a hamis, kreált tisztaságával, becsületével és erkölcsösségével mosolyog vissza ránk a tévéből, és amikor az emberek, akiknek szürkeállományába már beleivódott ez a kép, szembesülnek a véres valósággal, rögtön borul minden, és a megtestesült hős ideálja egy pillanat alatt összeomlik. Azaz kvázi visszanyal a fagyi.

Így jutunk el A Sólyom és a Tél Katonája legfontosabb témájához, amiről lényegében az egész sorozat szól: hogy mit is jelent Amerika Kapitánynak lenni. Az USA kormánya nyilván egy eladható brandet lát benne, ami eleve halva született ötlet, és a forgatókönyvírók ennek megfelelően több nézőpontból is megvizsgálják a dolgot. Ezek közül az egyik egy fekete bőrű szuperkatona története, akinek sorsán keresztül teljesen más, eddig nem ismert kontextusba helyezik az egész programot – felfedve, hogy nem csak a Hydra fogott kezet az ördöggel, hanem bizony az amerikai kormány is (mondjuk ez a kettő a Marvel-univerzumban annak idején majdhogynem egy és ugyanaz volt, de mindegy). Nyilván az alkotók nem bírták ki, hogy ne hozzanak be egy ilyen szálat, és végülis magától értetődik, hogy pont ebben a sorozatban fekszenek rá a BLM-témára, ami talán még nem is lenne baj, ha megtalálták volna a kellemes egyensúlyt, és nem beszélnének megint bődületes szélsőségekben. Isaiah Bradley története persze szomorú és drámai, de mivel az átélt borzalmak nagyban befolyásolják a nézőpontját, szinte mindenben téved. Ami persze szintén nem lenne gond, csakhogy az írók mindezt olyan stílusba tálalják, mintha nem látták volna az eddigi filmeket, vagy legalábbis teljesen figyelmen kívül hagyták volna a bennük látható dolgokat. Eleve már a következtetés is problémás, hogy sose engedték volna, hogy egy fekete férfi legyen Amerika Kapitány, inkább egy szőke, kékszemű férfit választottak. Ugye már Amerika Kapitány ötlete sem az államtól származott, és soha nem is volt az állam tulajdona, ez abból is remekül látszik, hogy miután a szérum megalkotója, Dr. Erskine meghalt és sírba vitte a vegyület titkát, Rogers is rögtön érdektelenné vált – és végül el kellett kezdenie járnia a saját útját, hogy megszülethessen Amerika Kapitány. Nem azért lett az, mert fehér férfi, vagy mert az állam egy fehér férfit akart erre a szerepre: egyszerűen csak a szíve, az önzetlensége és a halhatatlan kötelességtudata miatt.

Ezért nevezte ki Rogers Sam-et utódjául, mert benne meglátta mindezt – a bőrszíne teljesen lényegtelen, és egy percig sem számított (nem mintha a Bosszúállók között bármikor is számított volna). Ennél fogva nem is lenne elengedhetetlen szükség Bradley karakterére, aki az egész világot a faji megkülönböztetés szemüvegén keresztül látja, és ennek az az eredménye, hogy saját történetén kívül semmi sem úgy történt, ahogyan ő mondja. Azaz, hogy szerinte nem azért zárták be és nem azért kísérleteztek rajta hosszú évekig, mert nála működött a szérum, hanem egyszerűen csak azért, mert fekete a bőre. És így tulajdonképpen a forgatókönyvírók minden ehhez kapcsolódó dolgot áthúznak: azt, hogy a kormány és a Hydra nem egy szuperkatonát akart (vagyis nem „egy Amerika Kapitányt”), hanem egy egész hadseregnyit, azt, hogy egy sor emberen kísérleteztek már korábban is, bőrszíntől és rassztól függetlenül. Ennek ellenére Bradley folyamatosan a fehérekre mutogat, és vele együtt az írók is az ilyenkor megszokott szegény feketék vs. gonosz fehérek című ellentétre hegyezik ki az egészet, még úgy is, hogy igazából Bradley-nek egy rakás eseményről fogalma sincs. Nem tud Erskine szándékáról, Rogers útjáról (pedig ez mondjuk eléggé esélyes, hogy valamennyire publikus az univerzumban), és még a szimbólum lényegét sem érti. Sam viszont igen, de attól függetlenül, hogy személyesen ismerte Rogers-t, számot kalandot élt át vele, vállt vállvetve harcoltak együtt, ráadásul nem is érte olyan mértékű megkülönböztetés, mint Bradley-t, mégis az ő véleményét kéri ki. Másrészt: nyilván Bradley-vel egy újabb nézőpontot akartak, hiszen saját tapasztalatai alapján okkal gondolhatta azt, hogy egy szuperkatona semmiféleképpen sem lehet fekete (attól függetlenül, hogy tudott vagy nem tudott arról, hogyan választották ki az eredeti Kapitányt), és szólhatott volna ez a szál arról, hogyan élte meg ezt az egészet egy fekete szuperkatona, hiszen az egész sorozat gerincét az képzi, hogy ki mit lát bele ebbe a szimbólumba. Csakhogy az, hogy Bradley véleménye is csak egy nézőpont, baromira nincs kihangsúlyozva, mert a mérleg folyamatosan az ő oldalára billen. A középutat meg, mint ahogy általában, most sem sikerült megtalálni.

A Sólyom és a Tél Katonája legkellemetlenebb tulajdonsága viszont mégsem ez. A földhözragadt koncepció és az akciófilmes köntös ugyan a javára válik, és a felsorolt pozitívumok alapján jó sorozat lehetne, de valahogy nem áll össze az egész. Mintha a Marvel ezúttal túl sokat markolt és keveset fogott volna. Egyes karakterek szinte vendégszerepet kapnak, vagy teljesen elpocsékolják őket, és ez odáig vezet, hogy egy idő után Bucky néha mintha ott sem lenne, miután John Walker megszűnik Kapitány lenni, igazából már neki sincs sok funkciója, Zemo részvétele pedig körülbelül kimerül annyiban, hogy meglóg a börtönből, megöl néhány rosszfiút, táncol egyet, és végül ugyanoda kerül vissza, ahonnan elindult. Az új belépőként jegyzett negatív karakterek még rosszabbul jártak: a képregényolvasók számára nagy és ígéretes dobásnak beharangozott Julia Louis-Dreyfusnak ez az első feltűnése az MCU-ban, de már most rettenetes és hosszabb távon kibírhatatlan figura, az aktuális főgonosz, Karli Morgenthau-t pedig hiába próbálják árnyalt, kellően kidolgozott, összetett motivációval bíró antagonistának beállítani, az „egyesült, határok nélküli világért” rendhagyó módszerekkel harcoló karakter nem más, mint egy lózungokat puffogtató sima gonosztevő, akit még nevetséges módon túl is idealizálnak. Bár való igaz, az, hogy a terrorszervezet és a szuperkatona-szérum utáni hajsza egy idő után kifullad, nem kizárólag az ő hibája. Amíg a WandaVízióban üdítően hatott, hogy nem akarnak 10-13 részig húzni egy sztorit, epizódonként egy órás játékidővel, addig itt még 6 rész is sok ahhoz, hogy kitartson a feszültség, és voltaképp a sorozatformátumot a narratíva sínyli meg a legjobban.

Ráadásul pontosan 13 évvel az MCU indulása után eljutottunk oda, hogy már a Marvel is kezd egyre jobban belekeveredni a világépítésbe, az átfedésekbe, és az egyre jobban kitüremkedő ellentmondásokba. Az egy dolog, hogy az univerzum szabályai szerint egy rakás hőst elfejtenek beleszőni olyan eseményekbe, ahol elvileg meg kellene jelenniük (mint ahogy pl. a WandaVízióban sem volt benne Doctor Strange, mikor többek közt pont az abban látható krízis megfékezésére esküdött fel), de A Sólyom és a Tél Katonájában teljesen úgy jön le az egész helyzet, mintha a Bosszúállók nemhogy feloszlottak, de soha nem is léteztek volna – ahogy az őket támogató cégek sem (pl. Stark Industries), akik a pénzt és a technológiát biztosítják. Apropó cégek és egyéb csoportosulások: lassan annyi ügynökség és árnyékszervezet van már ebben az univerzumban (és itt lett egy megint), hogy felmerül a kérdés, hova is akar majd kifutni ez az egész, és hogyan akarják mindezt úgy kibontani, hogy az több legyen annál, minthogy a nagy mellénnyel beharangozzák, aztán a következő nagy csapatos filmben az első tíz percben leverik őket, és soha többet nem látjuk egyiket sem. De ez úgyis a jövő zenéje, ahogy amiatt sem éri meg komolyabban bánkódni, ha valakinek A Sólyom és a Tél Katonája kevésbé fekszik, mint az eddigi Marvel-produkciók. Igen, lehet, hogy ez most nem jött össze, lehet, hogy ezúttal az univerzumépítés sem működik annyira olajozottan, mint eddig, és lehet, hogy sokkal jobban átjönne a mondanivaló lényege, hogy a főhős mit is képvisel a csillagos-sávos jelmezben, és hogy bátran kiáll azért, amiben hisz, ha nem az lenne a dramaturgia csúcsa, hogy belemondja a tanulságot a kamerába, amolyan Wonder Woman 1984-szerűen – de a szerteágazó és grandiózus MCU-óriás szempontjából egy gyengébb minőségű alkotás nem sok vizet zavar.

Mivel a Marvel jelenleg 11 sorozat tervez, és ezek közül a következő már másfél hónap múlva debütál (a rengeteg, nagyjából egy tucatnyi bejelentett mozifilmről nem is beszélve), még sosem volt ennyire igaz a közhely: majd legközelebb.

eyJodG1sIjoiPGRpdiBjbGFzcz1cIi0tcGF0cmVvbi1tcHVcIj5cbjxhIGhyZWY9XCJodHRwczpcL1wvcGF0cmVvbi5jb21cL2dhbWVyMzY1XCIgdGFyZ2V0PVwiX2JsYW5rXCI+XG5cdDxpbWcgc3JjPVwiXC9+ZnNcL2Jhbm5lclwvMDBcLzAwXC8wNVwvcGF0cmVvbi1tcHUtYmcucG5nXCI+XG5cdDxpbWcgc3JjPVwiXC9+ZnNcL2Jhbm5lclwvMDBcLzAwXC8wNVwvcGF0cmVvbi1tcHUtcm0ucG5nXCI+XG5cdDxpbWcgc3JjPVwiXC9+ZnNcL2Jhbm5lclwvMDBcLzAwXC8wNVwvcGF0cmVvbi1tcHUtcmliYm9uLnBuZ1wiPlxuPFwvYT5cbjxcL2Rpdj5cbjxzdHlsZT5cbi4tLXBhdHJlb24tbXB1e1xuXHRvdmVyZmxvdzpoaWRkZW47XG5cdHdpZHRoOiAzMDBweDtcblx0aGVpZ2h0OiAyMDBweDtcblx0cG9zaXRpb246IHJlbGF0aXZlO1xufVxuLi0tcGF0cmVvbi1tcHUgaW1ne1xuXHR0cmFuc2l0aW9uOiBhbGwgLjNzO1xuXHRwb3NpdGlvbjphYnNvbHV0ZTtcblx0dG9wOjA7IGxlZnQ6MDtcbn1cbi4tLXBhdHJlb24tbXB1IGltZzpudGgtY2hpbGQoMSl7XG5cdGZpbHRlcjogYmx1cigycHgpO1xuXHR0cmFuc2Zvcm06IHNjYWxlKDEuMSk7XG59XG4uLS1wYXRyZW9uLW1wdTpob3ZlciBpbWc6bnRoLWNoaWxkKDIpe1xuXHRmaWx0ZXI6IGJsdXIoNHB4KTtcblx0dHJhbnNmb3JtOiBzY2FsZSgxLjEpO1xufVxuXG4uLS1wYXRyZW9uLW1wdTpob3ZlciBpbWc6bnRoLWNoaWxkKDEpe1xuXHRmaWx0ZXI6IGJsdXIoMCk7XG5cdHRyYW5zZm9ybTogc2NhbGUoMSk7XG59XG48XC9zdHlsZT4iLCJpbWFnZXMiOltdLCJ1cmwiOiIifQ==

p34c3
Man Cave Micro

19 órája
3

Comedian
Megtorló: Barrakuda

5 napja
2

CHASE
A kétezres évek legjobb számai

8 napja
1

Comedian
Loki: Első évad

2021.07.22.
3

Krisz576
Én és a Series X

2021.07.21.
34

Comedian
Space Jam: Új kezdet

2021.07.20.
3

Necroman Mk2
Broken Age

2021.07.15.
1

Comedian
Fekete Özvegy

2021.07.15.
18

Comedian
Senki

2021.07.12.
5

p34c3
Sniper Elite VR - blogteszt

2021.07.11.
12

Comedian
Hellboy: A pusztítás magja

2021.07.07.

Comedian
Jupiter hagyatéka

2021.07.06.
4

Comedian
Halálos iramban 9

2021.07.02.
8

Necroman Mk2
A Virus Named TOM

2021.06.24.

Comedian
Hang nélkül 2

2021.06.23.
4

pendrivedealer
AniMonológok és a Motion Design

2021.06.15.

Comedian
Pókember halála

2021.06.15.
2

p34c3
Scalper-Boogie

2021.06.12.
12

Comedian
Egy igazán dühös ember

2021.06.08.
3

pendrivedealer
Videójátékok, horror, aniMonólog

2021.06.07.
2