Ennek apropóján én is sokat gondolkodtam, mely játékok voltak a fordulópontok az életemben, a mérföldkövek, amelyek hatására valami megváltozott bennem és utána már semmi sem volt a régi. Piszok nehéz ám mindössze négy játékot kiválasztani az elmúlt majd három évtized kínálatából, már az is óriási kihívás volt, hogy a listát leszűkítsem mindössze tíz videojátékra, de hosszú gondolatkísérletek, mérlegelések után tovább gyomláltam, ragaszkodva az eredeti koncepcióhoz.

A félreértések elkerülése végett: közel sem minden idők négy legjobb videojátékát szeretném megnevezni, még csak nem is a négy személyes kedvencemet, és érdekes módon még csak nem is feltétlenül jelenlegi zsánereim képviselőit, tehát ilyen szempontból nem állíthatnám biztosan, hogy miattuk lettem az a videojátékos, aki. De mindegyiknek valamiért fontos szerepe van az életemben, még ha ma nem is feltétlenül játszanék már szívesen mindegyikkel, de ezek voltak mai szemmel a legmeghatározóbb élmények.

Mortal Kombat (1992)

Nem tudom pontosan megmondani mikor találkoztam először ezzel a játékkal, de az év minden bizonnyal 1993/1994 volt. Ez az egyetlen játék a négyből, amelyet nem a megjelenés évében, 1992-ben, hanem csak 1-2 évvel később játszottam. A helyszín az általános iskolához közeli Rózsakert Presszó, ahol a változás szelével a félkarú rablók és pókerautomaták mellett megérkezett ez az arcade gép is, hogy felkavarja az életemet. Ma már elképzelhetetlen, hogy általános iskolások egyáltalán belépjenek egy kocsmába, de akkoriban ez még kicsit másként volt, nyilván mi sem vedelni mentünk oda 12-13 évesen, hanem édességet, rágcsálni valót, kólát vásárolni...melyek üzleti sikere után jól ráérzett a tulajdonos az új idők szelére is a Mortal Kombat vagy az Operation Wolf árkád gépek formájában. Nem feltétlenül ez volt az első találkozásom a videojátékokkal, de akkora ugrás volt az addig látott néhány Commodore Plus 4-es játékhoz képest, hogy a gyönyörű új világ színes felhői azonnal el is takarták a múltat. A grafika csodálatosnak tűnt, a mozgások változatosak voltak, nem is beszélve a rengeteg kombóról, majd a később megismert kivégzésekről. Iskola után órákat bandáztunk a gép előtt, először egymás ellen harcolva, majd a vesztes és a többiek szurkoltak a győztesnek a gép ellen. Így egyfajta közösségi élménnyé is vált a videojátékozás, amely nemsokára otthon is folytatódott, mivel megkaptam a NES klónomhoz a "sárgakazettás" verziót is...azt hiszem akkor alakult ki egyértelműen a rajongás a videojátékok iránt. A kombók, speciális mozdulatok, kivégzések felfedezése, kutatása, gyakorlása, azok papírra vésése, majd a versengés egymással sok-sok örömteli órát szerzett.

Ebben az időben még nem a videojátékok voltak az érdeklődési köröm fókuszában, a szabadidőm nagy részét a klasszikus csavargás/bringázás/focizás/bandázás tette ki, egyéniben meg ott voltak az akkori nagy szerelmek: a képregények, illetve mellette a "Kaland-Játék-Kockázat" szerepjátékos fantasy/sci-fi könyvek, valamint a számomra szintén hatalmas újdonság: a VHS videomagnó is többek között a Csillagok háborúja trilógiával.

De az volt az a pont, amikor kinyílt a szemem, és a sok más vonzó, fényes, csábító hobbi közé bekerültek a videojátékok is.

Mai szemmel: És hogy ma milyen a kapcsolatom a Mortal Kombattal? Nosztalgiából ránézek néha az új részekre néhány óra erejéig - most is éppen kölcsönbe kaptam a 11-et - de nem igazán tud lekötni, nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom, utoljára a Mortal Kombat Trilogy-val jásztottam jókat a 90-es években.

Commandos: Behind Enemy Lines (1998)

Egy évvel vagyunk az első személyi számítógépünk otthoni beüzemelése után, egy csodálatos új világ köszöntött éppen be a Pentiumnak köszönhetően. Hosszú küzdelem után sikerült a Windows 95-öt is feltelepíteni arra a személyi számítógépre, amelyre amúgy "természetesen" a tanuláshoz volt szükségünk. A kezdeti ezer irányba kapkodás után lassan lecsillapodtak a kedélyek, próbáltam olyan játékot találni, amelynek érdekelt a témája, és akkor a 2. világháború még egy vonzó, népszerű alternatívát jelentett. Az egyik barátom ajánlotta figyelmembe a Commandos című játékot...pontosabban nem is ajánlotta, hetek óra csak arról áradozott!

Később kölcsön adta a lemezt, izgatottan vágtam bele a kalandba, de felkészített rá, hogy egy pokolian nehéz játékmenetre számítsak, milliószor kell majd újra és újra betöltenem a mentett játékállást, ha nem vagyok elég türelmes és kapkodok. Mondanom sem kell, hogy első látásra beleszerettem a hangulatos, autentikus háborús helyszínekbe, a taktikázáshoz tökéletes izometrikus nézetbe, ahonnan jól lehet az ellenfelek látómezejével matekozni. Merthogy a Commandos soha nem volt "stratégiai" játék, sokkal inkább valós idejű taktikai játék. A helyszíneken kívül tetszettek a változatos egyedi képességekkel felruházott karakterek, a többféleképpen megoldható küldetések, de leginkább az addig soha nem látott újszerű játékmenet. Mivel kezdő játékosnak/PC felhasználónak számítottam, ezért alapból nem kezeltem még otthonosan az egeret és a billentyűzetet, ehhez jött hozzá az akkori játékok relatív nehézsége - a mai játékokhoz hasonlítva - amelyek mezőnyéből a Commandos még így is ki tudott emelkedni nehézségével. Türelem, taktikázás, lopakodás, precíz időzítés kellett a küldetések teljesítéséhez, még szerencse, hogy gimisként kellő mennyiségű szabadidővel rendelkeztem mindehhez.

Napok, hetek teltek el észrevétlenül - közben muszáj volt magamnak is kiíratni a lemezt, mivel vissza kellett adnom a kölcsönpéldányt - és élveztem minden percét a bitang nehéz kihívásnak. A még nehezebb kiegészítőt (Beyond the Call of Duty) követően elég nagy szerepe volt a két játéknak abban, hogy kitartó nyári munkával sikerüljön egy normális masinát összeraknom, ami alkalmas az érkező (szavakkal nem kifejezhető, mennyire) várva várt második rész futtatására.

A Commandos 2 - Men of Courage nem okozott csalódást, egy minden várakozást felülmúló, csodálatos játékot készített a spanyol Pyro Studios, sikerült minden téren felülmúlni, továbbfejleszteni, áramvonalasítani a nagy elődöt: a belső terek, az inventory használat, a négy irányban forgatható nézet, az eszközhasználat bővítése új szintre emelte a taktikázást. A Ryan közlegény megmentése vagy a Híd a Kwai folyón című filmek inspirálta pályák fan service volt a javából, de mind a 9 helyszín egy merőben eltérő, hangulatos WWII küldetéssel kényeztetett. Természetesen "Very Hard" nehézségi szinten és ahol lehetséges volt, ott halálos áldozatok nélkül.

A Commandos sorozatnak volt a legnagyobb szerepe abban, hogy a videojátékok váltak a szenvedélyemmé.

Mai szemmel: Hosszú idő után újra "virágkorát" éli a stílus, 2016-ban a német Mimimi Games támasztotta fel sikeresen a feudális Japánba helyezett Shadow Tactics: Blades of the Shogun-al, majd a tavaly megjelent vadnyugati témájú Desperados III-al. Még csak a demóját próbáltam ki mindkettőnek, de a Desperados III kifejezetten tetszett, hamarosan be fogom szerezni. A kultikussá vált Commandos 2 meglepően szépen öregedett, akár ma is bátran ajánlanám bárkinek, illetve megér egy próbát a tavaly kiadott HD Remaster verziója is. A megjelenés napján vettem meg, gyalázatos alfa állapotban adta ki PC-re tavaly januárban a Commandos jogokat megkaparintó Kalypso Media, de szépen kifoltozgatták azóta.

Counter-Strike Source (2004)

Annak ellenére, hogy az első többjátékos élményem már az előző évezredben megvolt a suliban Quake és Warcraft II meccsek formájában, a következő jelentősebb korszakom zászlójára mégis a Counter-Strike logót tűzném ki, noha választhatnám akár a Medal of Honor Allied Assault-ot, a Return to Castle Wolfenstein-t, vagy az Unreal Tournament 2003/2004-et is.

Az új évezred első éveiben, miután a barátok és én is rendelkeztem végre egy gémer számítógéppel, újra egy hatalmas változás történt: megnőtt bennünk az igény, hogy megosszuk és egyben meg is többszörözzük a videojáték élményét egymással. Szélessávú internet, azaz megfelelő infrastruktúra hiányában ez az első években sötét, dohos pincék mélyén, UTP kábelek rengetegében valósult meg "LAN Party" elnevezéssel. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ezek voltak a fiatal felnőttkorom legszebb évei, de ezt majd egy másik történetben fogom részletesebben elmesélni.

Elég sok multiplayer játékra ránéztem ezekben az években, voltak hamar lemorzsolódó darabok, voltak több éven át futó sikerszériák...és hát ott volt a "csé". Ugyan a modemes internet játékra még nem volt alkalmas, de a játékvilág híreit már nyomon lehetett követni. 2002 nyarán - az 1.5 idején - már mindenhonnan a Counter-Strike folyt, mint a definitív többjátékos csapatalapú FPS. Ekkortájt szerveztük az első LAN partikat, és számunka is indokoltan ez lett az definitív LAN játékunk, amelyben kb. mindenki örömét lelte, mindenki alig várta a hétvégéket, hogy az Aztec, a Dust, a Dust 2, az Office, az Italy pályákon pazaroljuk el a fiatalságunkat. Elképesztően tehetséges emberek készítették ezeket a pályákat, fogalmam sincs, hogyan sikerülhetett ilyen sok megunhatatlan és felejthetetlen helyszínt megalkotni. Annak ellenére sem volt soha unalmas, hogy oda-vissza ismertük minden négyzetcentiméterét a pályáknak és az amúgy sem túl széles fegyverkínálat töredékét használtuk csupán. Mindig volt hova fejlődni, volt értelme gyakorolni, taktikázni, csapatban dolgozni.

A Half-Life 2-vel 2004-ben megjelent (bár korábban kiszivárgott :-) ) Counter-Strike Source megosztotta a közösséget. A grafika korszerűsítésén kívül szinte teljesen megújult a fegyverek működése, a fizika, a gunplay...és ezzel sok rajongó nem tudott megbarátkozni. Mi viszont egyöntetűen üdvözöltük a trónörököst, és kezdeti hibái ellenére is pillanatok alatt három harmados többséggel koronáztuk meg az fy_iceworld jegén.

Az 1.6-ból Source lett, a Matávból Magyar Telekom, nem tudom volt e szerepe G-Man-nek a történetben, de végre eljutott az ADSL hozzánk, a külvárosba is. "A kényelem nagy úr", tartja a mondás...és szép lassan felváltották a kényelmes szobák a sötét pincéket, a TeamSpeak a baráti beszélgetéseket, az All Seeing Eye a bekiabálással kiválasztott következő pályákat. De a Counter-Strike az megmaradt még utána is hosszú évekig.

Azt hiszem ebben az időszakban nem gondoltam, hogy én még valaha egyjátékos móddal fogok játszani, annyira a kooperatív és kompetitív élmény definiálta már számomra magát a videojátékot.

Mai szemmel: Nem játszom túl sokat multiplayer játékokkal, évente mindössze pár óra erejéig tud lekötni, de ebben mindig jut egy kis idő egy Counter-Strike vagy Unreal Tournament meccsre, az éppen aktuális Worms, Fall Guys vagy hasonló ökörködések mellett.

Red Dead Redemption (2010)

Ismét ugorva néhány évet megérkeztünk a videojátékos pályafutásom következő fontos állomásához. Ott tartunk éppen, hogy szinte egyáltalán nem volt időm/kedvem játszani, a munka és egyéb tevékenységek mellett nehéz volt összeegyeztetni a multiplayer meccsek időpontjait a barátokkal, mindenki egyszerűen el volt foglalva a saját életével. Kezdett tudatosulni bennem, hogy nem is nyújt már szórakozást, igazi kikapcsolódást a játék. Olyan szinten nem, hogy le is cseréltem az asztali számítógépet egy notebookra, és alig játszottam havi néhány órát. Egy évvel később, mintegy hirtelen elhatározásból beruháztam egy Xbox 360 játékkonzolba, amely képét - ha loot, legyen kövér alapon - nem szégyelltem egy 3 méteres projektorvászonra kivetíteni. Ilyen összeállítással vágtam bele a nagy visszatéréshez, az első hónapokban elementáris erővel csapott le a split-screen játékok ereje, kicsit visszahozva a hálópartik felejthetetlen hangulatát. Világi cimborámmal minden hétvégén kockultunk, sorba jöttek az olyan fantasztikus címek, mint a Halo 3, a Gears of War 1-2 vagy a Resident Evil 5... Hosszú idő után újra késztetést éreztem, hogy egyedül is elkezdjek valamivel játszani, hiányzott ez a fajta kikapcsolódás az életemből. Az Assassin's Creed II majd a Fable II után a Grand Theft Auto IV adta meg először a határtalan szabadság és az őrült, de szerethető karakterek és történet tökéletes esszenciáját, ami teljesen rabul ejtett.

Tűkön ülve vártam a 2010-ben érkező "vadnyugati GTA-t", legvadabb álmaim váltak valóra azzal, hogy a Rockstar Games átülteti a méltán sikeres formuláját egy addig fájóan nélkülözött, jobb sorsra érdemes korszakba. A Red Dead Redemption 2010 májusában jött, látott és mindent elvitt. Voltak már előtte is open world játékok - akár házon belül a GTA sorozat már sok-sok éve - de talán ekkor érte el ezen játékok evolúciója azt a fokozatot, hogy a végtelenszer durrogtatott "élő-lélegző világ" közhelyen már nem csak mosolyogott az ember. Az aktuális konzolgeneráció erejét kihasználó mind technikai, mind művészi értelemben állleejtős grafikai megvalósítás, a valószerűtlenül őrült karakterek, a mozifilmeket szorongató átvezető videók vagy a fantasztikus zene már egyenként is tapsot érdemeltek volna, de ehhez sikerült egy olyan élvezetes, addiktív játékmenetet társítani, hogy amikor először leültem belenézni egy szombat délután, másnap reggel tettem csak le a kontrollert és zuhantam az ágyba. Nem is feltétlenül csak a történet vitt magával...a vadnyugaton lovagolni céltalanul, és várni, hogy történjen valami, figyelni a világot...kincset keresni, teljesíteni a kihívásokat, minijátékokkal szórakozni...vagy csak rosszalkodni kicsit. Ezek a tevékenységek mintegy terápiás jelleggel hatottak rám, imádtam elveszni hosszú órákra a vadnyugaton, a külvilágot teljesen kizárva.

John Marston segített újra megtalálni az örömöt, a kikapcsolódást a videojátékokban, amely a mai napig tart.

Mai szemmel: A Rockstar Games az aktuális konzolgenerációban is letette az asztalra a videojátékkészítés minden területén elérhető maximumot a Red Dead Redemption II képében. A játékosok velem együtt meg ugyanúgy nem tudták letenni heteken át, mint az első részt. Ami nem is öregedett annyira rosszul, még ma is egy élvezetes, határtalan szórakozás, ami sajnos kizárólag Xbox 360 és Playstation 3 konzolokon érhető csak el a mai napig. (Szerencsére Xbox platformon benne van a kompatibilitási listában, tehát az újabb generációs One/Series gépeken is játszható, Playstationön viszont csak a PS Now jöhet számításba, ha nincs a háznál PS3.) Elég régóta pletykálnak egy Remake érkezéséről is, bár az nem a rocksztárok kenyere, de a remény hal meg utoljára.

Vége?

Semmiképpen. Komoly döntéseket kellett hoznom, mi legyen az a négy cím, amely négy fontos állomást jelképez az eddigi videojátékos életemben. Olyan címek maradtak ki, mint: Diablo/Diablo II, Age of Empires/Age of Empires II, Duke Nukem 3D, Half-Life 2, Warcraft III, Guitar Hero, Unreal Tournament, Splinter Cell, Mafia, Bioshock, The Last of Us I-II...

Van már egy ötödik állomás is, ez teljesen nyilvánvaló évek óta számomra: a virtuális valóság elemi erővel borította rám az ajtót. Biztosan el kell még egy kis időnek telnie, hogy a helyén tudjam kezelni a dolgokat, de jelenleg úgy érzem, hogy a VR a legjobb, legfantasztikusabb új dimenzió, ami a videojátékokkal történt azok teljes története során.