Már néhány évvel ezelőtti bejegyzésemben is megállíthatatlannak gondoltam a digitális vásárlás közelgő teljes dominanciáját, de akkor még szentül hittem, hogy a végsőkig ki fogok tartani a fizikai példányok védelmezőjeként. Múlt héten botlottam bele a Sony legújabb üzleti jelentésébe, mely szerint 2024-ben csupán a bevételei 3%-a származott a fizikai példányok eladásából. Fontos, hogy ez a szám nem a digitális-fizikai értékesítések arányát mutatja, mert a first party címek mellett csak a third partyk által fizetett royaltyt számolták bele PlayStationék, valamint a torta egy jelentős szeletét - közel egyharmadát - a DLC-k és mikrotranzakciók teszik ki. A valós szám jelenleg 24%-on áll, azaz négy eladott játékból hármat már a PlayStation Storeban kattintanak be a játékosok. Ezek a tények megerősítettek benne, hogy színt valljak.

Nagyon röviden: korábbi álláspontomon változtatva én is “beálltam a sorba”, azaz szinte teljesen átálltam a digitális játékvásárlásra. No nem úgy történt, hogy egyik nap felkeltem és azt mondtam: “Minek ez a sok porfogó a szobába, holnaptól csak digitális áruházakban fogok vásárolni!”, hanem lépések sorozata vezetett ezen döntéshez. Ami alapvetően nem is döntés volt, hanem kényszer. A PlayStation VR2 megjelenése óta - harmadik éve - túlnyomórészt VR játékokkal töltöm a szabadidőmet, ezek elenyésző töredéke jelenik csak meg fizikai formátumban kisebb kiadók gondozásában, ráadásul jellemzően hónapokkal a PS Store premier után. A VR ligámhoz csatlakozó Meta Quest 3 headset esetében már alapból értelmezhetetlen a fizikai kópia fogalma, mondhatni fizikai képtelenség! Valamint a Steamen elérhető PC-s VR játékok sem jelennek meg ilyen formában az elvi lehetőség ellenére sem. Meg aztán nem sok értelmetlenebb vásárlást tudok elképzelni a műanyag tokban forgalmazott, digitális áruházban beváltható kódnál.

SALEmalomharc

A kényszeren kívül elmondom azokat a lépéseket, amelyek idáig vezettek.

A konzolpiac átalakult, szép csendben megszűnnek, vagy minimálisra csökkennek az exkluzív címek és minden érkezik mindenre. (Kivéve Nintendo.) Bár van PS5-öm és a fiam Switchét is bármikor használhatom, “főhadiszállásom” észrevétlenül visszakerült a Master Race birodalmába, ahol gyakorlatilag már két konzolgenerációval ezelőtt megszűntek a lemezek. A PC-vel érkezett a szabad piac: brutális leárazások, kulcsboltok, Humble csomagok jelképes áron. A játékok egy jelentős részét különböző akciókban, jóval a megjelenés után vásárolom meg nagyon kedvező áron, akár 1-2 gombóc fagyi áráért.

Ha mégsem tetszik egy játék, nem találom megfelelőnek az ár-érték arányt, a Steam-en és a Meta Store-ban is ott a refund opció. Bontott fizikai példányt senki nem vesz vissza, azt csak eladni lehet némi bukóval és macerával.

Sikerült teljesen elválasztanom a fejemben a gyűjtőszenvedélyt és a videójátékot, mint időtöltést, kikapcsolódást, élményszerzést. Felismertem, hogy a normál kiadású játékok nagy része nem képvisel anyagi, csak eszmei értéket. Vannak persze ritka és értékes darabok, de a mainstreamben nem érdemes a NES korszakhoz, vagy akár csak a 90-es évekhez mérni a több milliós példányszámban eladott darabokat. Idővel, több évtized távlatából persze ez változhat, de jelenleg a bolhapiacok ugyanúgy tele vannak filléres PS2-PS3-PS4-Xbox 360-Wii…stb. játékokkal, mint CD, DVD vagy Blu-Ray lemezekkel és egy szűk gyűjtői réteg kivételével senkit nem érdekelnek.

Már évekkel ezelőtt is írtam arról a jelenségről, hogy közel sem kész állapotban kerül a játék a lemezekre, a megjelenést követően érkező patchekkel nyerik el végleges formájukat. A helyzet azóta még rosszabb lett, sok esetben nem hogy javításra szoruló programkódot kapunk, hanem önmagában, további letöltés nélkül használhatatlan “fizikai aktiváló kulcsot.” Ezek pusztán annyiban különböznek a digitális példányoktól, hogy el lehet adni őket. Nem mondom, hogy nincs kivétel, azaz tökéletes, probléma nélkül játszható lemezes játék, de teljesen életszerűtlen, hogy valaki az elérhető javítások nélkül játsszon 2025-ben.

Több okból kifolyólag sem izgulok már amiatt, hogy egyszer…majd nagyon sokára nem tudok a régi kedvencekkel játszani. Egyrészt borzasztó ritkán veszek elő retronak számító címeket újrázni és még soha nem történt meg velem, hogy - akár egy 30 évvel ezelőtti - klasszikust ne tudtam volna valamilyen formában percek alatt beszerezni. 2004-ben a Half-Life 2 volt az első - ugyan fizikai formátumban megvásárolt, de - digitális áruházban aktivált játékom, ami az azóta történt összes vásárlásommal egyetemben ma is ugyanúgy elérhető. Ehhez még hozzájön a remasterek virágzása: ha már erre vágyom, miért ne tegyem egy technikailag modernebb változattal az eredeti helyett?

A sokat emlegetett kényelem. Kétezerszerése nőtt sávszélességű internet elérésemmel (2005: ADSL/0,5 Mbit/s, 2025 kábel/1000 Mbit/s) szó szerint pillanatok kérdése egy digitálisan megvásárolt cím elindítása. Egy friss megjelenésnél nem kell utaznom a vásárláshoz, vagy várnom a futárt, sok esetben előre le tudom tölteni és a megjelenés pillanatában indítani. Ha mással akarok játszani, nem kell a lemezeket cserélgetnem. Egyszerűen és gyorsan meg tudom osztani a fiammal a teljes digitális könyvtáramat.

Több mint harminc éve játszom. Láttam korszakokat születni és eltűnni, gépeket jönni-menni, generációkat felnőni a pixelrengetegben. De az utóbbi években valami megváltozott. Egyre gyakrabban érzem, hogy ugyanazokat a köröket futjuk újra, a játékok önismétlővé váltak, én pedig talán túlságosan is sokat láttam ahhoz, hogy ugyanúgy hassanak rám, mint régen. Nem arról van szó, hogy meguntam volna — inkább arról, hogy már ritkán lepnek meg. Nem szakítottunk, nem tűntek el az életemből, csak más polcra kerültek. Először képletesen és most már szó szerint is.

Nagyon nehéz pontos kutatásokat találni és rengeteg változó térítheti el a mérleg nyelvét, de a digitális vásárlás környezetbarátabb megoldásnak tűnik alapesetben a fizikai kópiáknál. A digitális verziók legnagyobb előnye, hogy nem kell szállítani, illetve megspóroljuk a lemezzel, tokkal, borítóval, csomagolással járó anyag- és energiaköltségeket is. Ugyanakkor a digitális infrastruktúra fenntartása is jelentős energiafelhasználással jár, különösen ha az áram nem megújuló energiaforrásból származik. Bizonyos tanulmányok szerint akkor van a legkisebb ökológiai lábnyoma a digitális vásárlásnak, ha letöltöd, keveset töltögetsz újra - és ha ezek az infrastruktúrák is egyre zöldebbek. De érdemes azt is megjegyezni, hogy egy Sony-elemzés szerint a felhőalapú játékstreamelés (cloud gaming) általában nagyobb karbonkibocsátással jár, mint egy egyszerű letöltés vagy fizikai kópia, különösen hosszabb játékidő esetén.

Megszűnt a játékvásárlás élménye. Belépek a Media Marktba és sajnálattal állapítom meg, hogy a videojáték osztály a negyedére csökkent egy évtized alatt, ráadásul a termékek túlnyomó többsége inkább hardver, kiegészítők és merch. A GameStop-ba már be sem tudok menni, hiszen a teljes németországi hálózat bezárt, a geek merch, figurák, ruházat csak ideig-óráig volt képes késleltetni az elkerülhetetlen végjátékot.

Valami véget ért

Milyen hátrányokat érzékeltem az átállás óta? Talán maga a döntés meghozatala volt a legnehezebb. Belátnom hogy nincs értelme tovább az árral szemben úszni. A döntés megszületése után már könnyebb volt a gyűjteményem jelentős részét feltenni ebay-re, majd reális értékükön pénzzé tenni a feleslegessé vált polcdíszeket. A gyűjtői kiadások, néhány kellemes és fontos emlékhez kapcsolódó darab és a különlegességek természetesen maradtak, sőt, a rengeteg normál kiadású játék eladásból származó bevételek egy részét is visszaforgattam ilyesmibe, amellett hogy digitálisan is beszereztem az arra érdemes favoritok egy részét. Ez a folyamat már több mint egy éve tart (fejben jóval korábban elkezdődött) és még mindig nem értem a végére, így azt hiszem jogosan mondhatom egy alaposan átgondolt és nem elkapkodott lépésnek. A bennem élő gyűjtőnek egy ideig még biztosan hiányozni fog a birtoklás élménye, ugyanakkor megértettem, hogy mindig is a játékélmény volt a fontos, maga a tartalom, nem pedig a körítés.

A játékok gyűjtését viszont továbbra is egy csodálatos hobbinak tartom és soha nem fogom azt mondani senkinek, hogy nincs értelme annak, amit csinál. Semmivel nem jobb vagy rosszabb, mint blu-ray filmeket, bakelit lemezeket, könyveket, képregényeket, bélyeget, érméket, söröskorsókat, baseball kártyákat, ásványokat, táskákat…vagy bármi mást gyűjtögetni. Ha szerettel csináljuk, tudunk és akarunk rá áldozni, feltölt bennünket és örömet okoz, akkor hajrá! Maximálisan megértem a nem feltétlenül gyűjtő, de a fizikai adathordozókhoz ragaszkodó játékostársakat is - hiszen nemrégen még engem is maguk között tudhattak - és legalább annyira jogosak az általuk felsorakoztatott érvek, mint az én szubjektív döntésem. A pletykák szerint a Sony a PlayStation 6-al sem engedi el a kezüket, de szinte egész biztosan csak egy külön megvásárolható, esetleg USB-s lemezmeghajtóban érdemes reménykedni.

A fentebb sorolt tényezők miatt igazán drága, teljes áras játékot (80€) még nem is vettem premierkor, már előre készülök milyen érzés lesz jövőre a Grand Theft Auto VI talán még ennél is magasabb árát leszurkolni csupán a játék használatának jogáért. Nem mondom azt sem, hogy soha nem veszek többé fizikai adathordozót, főleg ha a tervezett gyűjtői kiadásokban (Wolverine, Judas) az lesz, de most már nem zavarna annyira a dobozba kerülő letöltőkód, mint a Spider-Man 2 esetében nem is olyan régen. Idővel ezekre a lemezekre is ugyanolyan nosztalgikus mosollyal fogok gondolni, mint a maguk idejében életemben fontos szerepet betöltő VHS kazettákra, magnókazettákra, Audio CD-kre vagy DVD lemezekre.

Valami fáj

Bár nem volt célom a bejegyzéssel egyik oldal felett sem pálcát törni, OroszTomi szerint akaratlanul is részrehajlóak lettek soraim és egy nagyon fontos nézőpontot nem hangsúlyoztam ki eléggé: a választás szabadságának fontosságát. Mentségemre legyen mondva, hogy nem a digitális és fizikai vásárlás összehasonlítása, előnyeik és hátrányai összevetése volt a célom, csak a saját kis utamat írtam le a blogomban, ennek ellenére kerekebbnek érzem a történetet, ha néhány mondatban kitérek arra is, amit elvesztettem ezzel a döntésemmel.

A legnagyobb veszteség kétségtelenül az adott játék egy példánya feletti tulajdonjog elvesztése, ami jóval messzebbre mutat a tokok polcomról való eltűnésénél. El kellett azt is fogadnom, hogy ezentúl nem tudom eladni a játékaimat, nem tudom kölcsönadni egy barátomnak és majd egyszer nem tudják az unokáim megörökölni. Ezentúl csak határozatlan időre bérelem azokat, és ha egyszer nem működnek tovább a kiszolgáló szerverek vagy csődbe megy az üzemeltető, búcsút inthetek az egyszer már “megvásárolt” címeknek, hiába akarnék könnyes szemmel nosztalgiázni a Bioshockkal nyugdjas éveim derekán. (Na jó, azzal pont tudok majd, mert mindegyik részből itt figyel a gyűjtői a vitrinben!) Rosszabb esetben egy hacker feltöri a fiókomat, átveszi felette az irányítást és egy pillanat alatt elvesztem a teljes könyvtáramat. Nem állítom, hogy ezek meg fognak történni, nagyjából annyi esélye van annak, hogy a Steam bezár, vagy elérhetetlenné tesz játékokat, mint annak, hogy egy lakástűzben odaveszik a kollekcióm. Jogilag ugyan megtehetné, de üzleti érdeke éppen ezzel ellentétes, hiszen minél több digitálisan megvásárolt játék sorakozik valaki könyvtárában, annál jobban hozzáköti magát az adott platformhoz, kiadóhoz. Arról se feledkezzünk meg, hogy idővel - alternatíva hiányában, a kézzel fogható médiumok esetében megszokott használt piac eltűnésével - az árazás tekintetében visszaélhetnek helyzetükkel, bár ez inkább csak a Sony és Nintendo zárt platformjain lehetséges, hiszen a jó öreg számítógépen számos forrásból beszerezhetjük a digitális kópiákat.

A digitális tartalomfogyasztás dominanciájának árnyékában azért van továbbra is jelentősége a fizikai példányoknak, mert a digitális vásárlás valójában nem tulajdonszerzést, hanem inkább egy hozzáférési jogot jelent. A letöltött játékokat bármikor elérhetetlenné teheti a kiadó, míg a fizikai lemez valóban a játékos birtokában marad, függetlenül attól, mi történik a kiadóval vagy az online bolttal. Egész generációk nőnek már fel úgy, hogy nem vásárolnak zenei albumokat, filmeket, könyveket….és most már játékokat sem, csak fogyasztják azokat. Kérdés, hogy baj-e a médiafogyasztás ilyen jellegű átalakulása? A digitális korszak nem ördögtől való – kényelmesebb, gyorsabb, praktikusabb. Csak éppen közben észrevétlenül átrendeződnek a fogalmaink is: a birtoklás, a tulajdon, a gyűjtés mind elveszíti kézzelfogható értelmét. A játék, amit régen hazavihettél, ma már csak „ott van” valahol a felhőben – amíg van felhő. Én elfogadtam ezeket a feltételeket, együtt tudok vele élni, még ha végső soron inkább a kényszer terelt ebbe az irányba, nem az akarat. Ha kivétel nélkül megjelentek volna a kedvemre való játékok fizikai adathordozón (akár hónapokkal a digitális premier után), ha a végleges, bugmentes, minden fejlesztők által megálmodott funkciót tartalmazó kód került volna rájuk, akkor nem biztos, hogy beálltam volna “a másik oldalra”. De a globális játékpiacon bekövetkezett változásokra nincs ráhatásom, ahhoz meg nem vagyok elég tökös gyerek, hogy a tudatos fogyasztói magatartás nevében csak azért ne vásároljak meg egy príma VR játékot, mert nem maradhat örökre a birtokomban.

Ti hogyan szerzitek be a játékokat? Az a tiéd, amit megfogsz, vagy az, amit átélsz?