Nyugaton a helyzet változatlan

Sixteen years old when I went to the war,

To fight for a land fit for heroes,

God on my side, and a gun in my hand,

Chasing my days down to zero,

And I marched and I fought and I bled and I died,

And I never did get any older,

But I knew at the time that a year in the line,

Was a long enough life for a soldier.

Nyitóképek: puskák, ágyúk, gépfegyverek és szuronyok által szétszaggatott katonák tetemeinek tucatjai fekszenek vérbe fagyva a sárban csata után az első világháború harcmezején. Üveges, holt tekintetek merednek az ég felé, kiontott belek, lerobbantott végtanok színezik vörösre a földet, a nyugtalanító csendet csak a halottak szagára odatévedő patkányok és a testek felett gyanútlanul szállingózó varjak hangja töri meg. Annak, hogy a fiatal bakákon, férjeken, testvéreken, édesanyák és édesapák gyermekein kívül mi minden veszhetett még oda, talán csak a jóisten a megmondhatója. Magvas gondolatok, hosszú, boldog életek, nagy családok, világot előremozdító találmányok, örökérvényű művek, regények, költemények, festmények, zenék és még megannyi csodálatos dolog maradhatott beteljesületlenül, miközben a háború kegyetlen, lelket és testet felőrlő fogaskerekei korra, vallásra, nemzetiségre és jellemre való tekintet és empátia nélkül darálták be azokat, akik nemrég még azt hitték, hogy bátor tetteikkel majd nevet szereznek maguknak a történelem nagykönyvében. De őket mindez már nem érdekli: ők már nem öregszenek meg, nem lesz családjuk, nem gazdagítják semmivel sem a világot, nem adnak tovább semmit – csakis egy célt szolgálhatnak még, és nemsokára érkeznek is a teherautók, hogy ezt lehetővé tegyék. A holttesteket levetkőztetik, majd eltemetik, az egyenruhákat pedig visszaviszik a hátországba, kimossák, végül a toborzóirodában odaadják a mit sem sejtő, csillogó szemű újoncoknak, akik kaján vigyorral az arcukon már alig várják, hogy elinduljanak a frontvonalra, és fegyverrel a kezükben dicsőséget szerezzenek a hazájuknak. Nekik még fogalmuk sincs, hogy mi vár rájuk – de hamarosan megtudják.

We all volunteered, and we wrote down our names,

And we added two years to our ages,

Eager for life and ahead of the game,

Ready for history's pages.

A négy évig tartó konfliktus, amely a nagy dinasztiák, birodalmak és királyságok végét jelentette, valamint nagyjából összesen 37 millió áldozatot követelt, legalább annyira átformálta a világot és legalább annyira meghatározta a XX. század történelmét, mint a jóval pusztítóbb méreteket öltött, még ezt az esztelen húsdarálót is lazán kenterbe verő második világháború – következményeit pedig hasonlóképp érezzük mind a mai napig. A csakhamar globális szintre kiterjedt mészárszék hivatalos célja az volt, hogy véget vessen minden háborúnak (utólag visszatekintve látjuk is mennyi eredménnyel), viszont a háttérben jóval kicsinyesebb okok álltak. Az 1900-as évek elejére egyszerűen elfogytak a kolonizálható területek és erőforrások, amelyek az addigra kialakult nagyhatalmak ambíciót is komolyan behatárolták – nem volt hát más választásuk a már jócskán megkövesedett, amúgy is ezernyi sebből vérző birodalmaknak, minthogy meghódítható provinciák híján a már megszerzett gyarmatok újrafelosztásáért feszüljenek egymásnak. Mi sem volt egyszerűbb: a különböző nemzetek vezetői, uralkodói és politikusai persze nyugodt szívvel küldték derék fiaikat a vágóhídra pátosszal teli hazug lózungokat puffogtatva istenről és hazáról. Nekik igazán nem volt kár, hogy néhány besorozott, névtelen senki ontja vérét a harcmezőn. Az agymosás működött, ők pedig ácsingózhattak is a majdani megszerzett javak minél hatékonyabb ellopására. Csakhogy egyvalamivel nem számoltak: akkoriban már más szelek fújtak, az ipari forradalom vívmányai (automata fegyverek, mustárgáz, lángszóró, tankok) addig soha nem látott hatékonysággal pusztították a harcoló feleket, akiknek kezdeti lelkesedését, hogy magasztosan induljanak rohamra néhány centiméternyi földdarabért, hamar felváltotta a fásultság, a kilátástalanság, a háború borzalmai, a mocskos lövészárkok és az emberhez méltatlan körülmények miatt lanyhuló harci kedv. És mire a langymeleg szobákban jóllakottan terpeszkedő vezetők és a bakákat a biztos halálba küldő tábornokok feleszméltek, már fél Európát kiirtották.

And we brawled and we fought and we whored 'til we stood,

Ten thousand shoulder to shoulder,

A thirst for the Hun, we were food for the gun,

And that's what you are when you're soldiers.

Számos remekmű dolgozta már fel az első világháború eseményeit, de kevés olyan alkotás ragadta meg annyira mélyen és hatásosan a fronton harcoló katonák gondolatait, lelkiállapotát, illetve magának a háborúnak a természetét, mint Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent, Nyugaton a helyzet változatlan című regénye. Remarque maga is megjárta a lövészárkokat, majd miután bal lábát, jobb kezét és nyakát repeszdarabok sebesítették meg, egy katonai kórházba került, ahol aztán a többi ott ápolt baka által elmesélt élményekből írta meg a könyvet, amelyre nemsokára Hollywood is felfigyelt. 1930-ban adaptálták először mozivászonra (készült még egy 1979-es német gyártású tévéfilm is, de arra már jóval kevesebben emlékeznek), mindmáig bérelt helye van a mozgóképes történelemben, a regény valóságtartalmát pedig mi sem igazolhatná jobban, minthogy a náci Németországban ez volt az egyik olyan mű a sok közül, amit előszeretettel vetettek máglyára a pártgyűléseken, majd táncikálták körbe, mivel a tatalma ellenkezett a párt ideológiájával. Ugyanis Remarque történetében nincsenek magasztos tettek, daliás hősök, csupán a kőkemény valóság, az, amit az összes vonatkozó mű, A szarvasvadásztól, az Apokalipszis mosttól és az első Rambotól kezdve, A szakaszon és a Született július 4-én-en át, Az őrület határánig és az 1917-ig bezárólag egyértelműen és kijózanítólag próbált a szánkba rágni. Hogy nem kell romantizálni a háborút, hogy semmi romantika nincs a halálban, sem egy generáció megtépázásában. Csupán fájdalom, szenvedés, pótolhatatlan veszteségek, testileg és lelkileg megnyomorodott, jobb sorsra érdemes fiatalok, akik egy életen át képtelenek szabadulni a borzalmasabbnál borzalmasabb emlékektől. Már ha túlélik, és nem vesznek oda a harcokban. Erről mesél Remarque regénye, és ugyancsak erről mesél a belőle készült legújabb, természetesen német illetőségű filmadaptáció is. Kendőzetlenül, kompromisszumok nélkül, húsbavágóan, ahogy kell, és ahogyan már régen nem láttunk háborús filmet – sem tartalmilag, sem színvonal-ügyileg.

I heard my friend cry, and he sank to his knees,

Coughing blood as he screamed for his mother,

And I fell by his side, and that's how we died,

Clinging like kids to each other.

A Nyugaton a helyzet változatlan 2022-es verziója egyszerre lenyűgöző és mélységesen elborzasztó emléket állít az első világháború cinikus abszurdumáról és az azt működtető hatalmas, rideg gépezetről. Ahogy a regény, úgy a film is abszolút háborúellenes, demagóg, elbagatellizált jelenetek helyett azonban szépen lassacskán, apró manírokkal, sokszor szavak és párbeszédek nélkül mutatja meg a fronton szolgáló fiatal katonák fizikai és szellemi megsemmisülését, no meg az őket körülbelül felfoghatatlan iszonyatot, amely minden emberi értéket élből tapos el, mint egy óriás, aki gigantikus méreténél fogva mit sem törődik azokkal a „hangyákkal”, akik a csizmája alá tévednek. Edward Berger rendezőnek nincsenek illúziói, nem hatják meg a hazafias szlogenek, pontosan tisztában van vele, hogy amíg a győztes feleknél, az amerikaiaknál, az angoloknál és a franciáknál a Nagy Háború emléke a büszkeséggel és a hősiességgel kapcsolódik össze, addig a németeknél a szégyennel és a bűntudattal, melyek súlyát mindmáig a vállukon hordja az egész nemzet. Berger egyfajta terápiás jelleggel vezet be minket a háború poklának legmélyebb bugyraiba, a történet főhősén, Paulon keresztül: Felix Kammerer simán zsebre vágja a filmet, nem feltétlen a dialógusaival, inkább a zseniális arcjátékával, ahogy bemutatja, hogyan változik át a kezdetben lelkes, naiv fiatal egy kiégett, megtört, az átélt szörnyűségektől már mindenféle normális emberi reakcióra képtelen porhüvellyé. No persze a narratíva a klasszikus sémát követi, mondhatni nem hoz újat a műfajba: főhősünknél és három barátjánál csak addig tart a túlbuzgott ifjonti hév, amíg meg nem érkeznek a frontra, és amíg meg nem mártóznak a lövészárkok jéghideg sárjában. Aztán, amikor már ezerrel arat a háborús gépezet, a maradék remény is odalesz, hogy gyorsan győzelmet aratnak és büszkén térhetnek haza a meleg kuckójukba. Való igaz, nem ez az első film, ami képed ad a harcterek iszonyatáról és ami élből elítéli a háborút, ám a mód, ahogyan ezt a Nyugaton a helyzet változatlan véghez viszi, rögtön kiemeli a zsáner többi képviselői közül – pont azért, mert ezt a háborút ilyen nyersen és ilyen megsemmisítően csak a hajdani vesztesek tudják kellő hűséggel bemutatni.

And I lay in the mud and the guts and the blood,

And I wept as his body grew colder,

And I called for my mother and she never came,

Though it wasn't my fault and I wasn't to blame.

Nem véletlenül használtam előbb a „terápia” szót, mivel a rendező remek, cseppet sem erőltetett kontrasztot teremt a két csoport, a kaviárt falatozó és bort iszogató tábornokok és a fronton éhező, mocsokban tengődő bakák között. Előbbiek játszi könnyedséggel hajtják ki utóbbiakat a harcmezőre, persze a megalománia és a büszkeség azt sem engedheti meg, hogy a fegyverszünet előtt még ne indítsanak egy utolsó, elkeseredett, egyébként teljességgel felesleges és haszontalan rohamot. Megint csak az volt a helyzet, mint a történelemben már sokszor: a többséget alárendelték a nagyhatalmú kevesek akaratának és ambícióinak, akik szépen vérzivatarba taszítottak egy egész nemzetet, a végső kudarcot pedig komplett generációk szenvedték meg és itták a levét kamatostul, még jó ideig. A folytatást mindenki ismeri a történelemkönyvekből: a veszteseket, főleg Németországot borzalmasan megalázták, melynek köszönhetően aztán a náci párt is szárba szökkent, akik az emberiség eddig legpusztítóbb, legnagyobb háborúját hozták össze. Matthias Erzbergert, a Compiègne-i fegyverszünet aláíróját pedig (akinek emléke előtt egyébként szintén szépen adózik a film) néhány évvel az első világháború után szélsőséges nacionalisták lelőtték. Egyébiránt elég csak megnézni a háború befejezése óta eltelt több mint száz évet, ha kíváncsiak vagyunk arra, hogy az emberiség mennyit tanult a múltban elkövetett hibáiból. Azóta is szünet nélkül harcolunk, gyakorlatilag alig akadt olyan földrész, ahol ne zajlott volna valamilyen háború, ráadásul az egyiket épp most vívják a szomszédunkban – szóval úgy tűnk, hogy nemigen sikerült levonni a tanulságokat.

Írhatnám végszónak, hogy a Nyugaton a helyzet változatlant, különösen a film utolsó negyedét, ahol bombák szaggatják szét, lánctalpasok lapítják össze és lángszórók égetik szénné a katonákat, kötelező jelleggel kellene mutogatni az összes politikusnak és azoknak, akik mosolygós szmájlik kíséretében büszkén hangoztatják a közösségi oldalakon, hogy ők bizony lelkiismeretfurdalás nélkül lőnék szitává az ukránokat, vagy épp az oroszokat, dehát, ahogy Arthur Fleck is mondaná: úgyse értenék.

The day not half over and ten thousand slain,

And now there's nobody remembers our names

And that's how it is for a soldier.