Eastwood-retrospektív #15: Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
„Semmi bajom a lövöldözéssel, ha a megfelelő embert lövik le.”
1971-ben a Piszkos Harry óriásit robbant a mozikban – kicsit nagyobbat is a kelleténél. Egyik oldalról az akkori, Vietnámot, az egyre inkább elharapódzó polgárjogi tüntetéseket és az Amerikában korábban soha nem látott mértékben elhatalmasodó bűnözést nyögő generáció meghatározó filmje lett, a másik oldalról viszont a kritikusok és az aktivisták első számú céltáblája, ha úgy tetszik, bűnbakja. Előbbiek „Piszkos” Harry Callahanben rögtön meglátták a keménykezű, határozott pisztolyhőst, aki lelkiismeretfurdalás nélkül lő keresztül a rosszfiúkon a 44-es Magnumjával, és közben fittyet hány a törvény betűire, no meg a bűnözők jogaira. Módszerei nem mindig tiszták, ám eredményei vitathatatlanok: aki rossz fát tesz a tűzre, golyót bele, pusztuljon a férgese – a veszélyes utcák egy fokkal tisztábbak, mi pedig nyugodtabban alszunk. Utóbbi csoportnak viszont Harry Callahan maga volt a mozgóképes patás ördög, aki semmibe veszi az alapvető emberi jogokat, és hét lábbal tapossa a törvény nagykönyvét – egy pisztolyt lóbáló vadállat, akinek semmi keresnivalója egy normális társadalomban, maga a káosz és az anarchia ügynöke. Ennek nyomán a film ellenzői nemhogy hevesen kampányoltak, de egyenesen náciknak bélyegeztek mindenkit, akinek köze volt hozzá, és azokat is, akik beültek rá a moziba. Persze ezzel a közönség nem nagyon foglalkozott: a Piszkos Harry az év egyik legsikeresebb filmje lett, ezzel együtt jelentősen megnőtt a kereslet a Harry Callahan által használt Smith & Wesson hatlövetű pisztolyra, a karakter pedig egy sor jelentős akciófilmes ikon előfutára lett, akik már sokkal keményebbek és nyersebbek voltak Harrynél, azonban a Clint Eastwood játszotta figura a maga korában még merőben új volt – az emberek akkor még nem voltak erre felkészülve.
Bő két év ugrás az időben: a film körüli csetepaté már lecsengett, de a világ azóta sem lett békésebb hely. 1972-ben a Watergate-irodában lebukott egy elnöki tanácsadó, miközben megpróbálta bepoloskázni a Demokrata Párt irodáját, Nixon elnök (aki később a nagy port kavart ügy hatására lemondott) még ugyanazon év Karácsonyán légibombázást rendelt el Észak-Vietnám ellen, amivel természetesen ismét kivívta a civilek és a polgárjogi mozgalmak haragját, és a szinten 72-ben elkövetett tömegmészárlás a müncheni olimpián már csak hab volt a tortán. A hétköznapi nyárspolgár ismét dühös és frusztrált volt, így megint Hollywoodra várt a feladat, hogy ha csak egy pillanat erejéig is, de megnyugvást adjon az elkeseredett tömegnek. És az Álomgyár szokás szerint a maga módján reagált: újra bevetésre küldte Harry Callahant, aki ezúttal nem csak a 44-es Magnumját és rendíthetetlen kötelességtudatát vitte magával a harcba. Szó, ami szó, Clint Eastwoodnak sem ártott meg a második rész: a Szerelem korhatár nélkül című rendezése sem a kritikusokat, sem a közönséget nem nyűgözte le. Utóbbiért sokan a rossz terjesztést és reklámstratégiát okolták, ami csak egy újabb lökést adott annak, hogy Eastwood végül megszakítsa a kapcsolatot a Universal stúdióval, ezért az üzenet egyértelmű volt – elég a buta, giccses románcokból, fegyvert a kézbe, és jöhet a jól bevált véres móka. Ha önmagában nézzük a Piszkos Harryt, nem nehéz észrevenni, hogy a filmnek kifejezetten nehéz folytatást csinálni, hiszen látszólag az első rész mindent elmondott a karakterről, amit csak lehetett, és ekkoriban még a folytatások, előzmények, rebootok sem voltak annyira népszerűek, mint manapság – és már az hatalmas kihívás, hogy egy Harry-szerű szög egyszerű, nem különösebben bonyolult jellemet új rétegekkel gazdagítsanak.
De itt jön a fordulat: a forgatókönyvírók (John Milius és Michael Cimino) új megvilágításba helyezték Callahan karakterét, miközben megtartották az első filmben megismert személyiségvonásait is. Amíg az első felvonásban Harry egy, a törvény és az önbíráskodás határmezsgyéjén tankként robogó antihős volt, addig a folytatásban valódi önbíráskodók ellen harcolt, ezúttal valódi, megkérdőjelezhetetlen hősként.
„– Velük végeztem az akadémiát. Folyton együtt jártak. Azt beszélték, hogy homokosok.
– Tőlem balettruhában is járhatnak, ha ilyen remek lövészek.”
A Magnum ereje tökéletes folytatás, egyben tudatos, szép vonalvezetéssel büszkélkedő korrekció. Milius és Cimino alaposan és intelligensen végigveszik Harry alapvető személyiségjegyeit, a sajátos, törvényre fittyet hányó módszereitől kezdve a nőkkel való viszonyán át a burkolt fajgyűlöletével bezárólag. Puhítanak kicsit a karakteren, de úgy, hogy közben nem változtatják galamblelkű jótevővé, mégis sokkal barátságosabb és szimpatikusabb, mint korában. Mindhárom tulajdonságban fejlődés, finomítás fedezhető fel, és bár az első pont a leglényegesebb, végeredményben arra megy ki a játék, hogy megmutassák, minden egyszerűsége ellenére Harry sem egy fekete-fehér jellem, hanem épp ellenkezőleg, árnyaltságával épp annyira a törvény hű szolgálja, mint amennyire hangos kritikusa. Így A Magnum erejében az első rész magányos, marcona, mindenkivel kötekedő nagyvárosi zsaruja egy igazi társas lény lett. A rendőrségen egyfajta élő legenda, aki amellett, hogy magánakcióival folyamatosan borsot tör felettesei orra alá, ténykedéseinek köszönhetően már elnyerte a kollégák és az újoncok tiszteletét, szabadidejében régi barátja gyerekeit és ex-feleségét pátyolgatja (a nő nem mellesleg ki is kezd vele, hősünk azonban finoman visszautasítja), egy ízben még azt is hagyja, hogy egy ázsiai lány az ujjai köré csavarja. Ólommal kínálja meg azt, aki niggerezik (a stúdió az előző rész bankrablásos jelenetét övező felháborodásra válaszul ezúttal egy fekete bőrű rendőrt tett meg Harry társának), és még a melegek is mellett is kiáll. Végül, amikor a fináléban ő kerül a fegyver rosszabbik végére, és számon kérik rajta megkérdőjelezhető módszereit, ő bátran és határozottan a néző képébe mondja a lényeget: a rendszer úgy, ahogy van, borzalmas, viszont ennél jobbat még nem találtak ki, és amíg ez nem változik meg, ő rendíthetetlenül mellette áll. Szó, ami szó, nagy fejlődés ez attól a zsarutól, aki korábban rezzenéstelen arccal, hot-dogot majszolva lőtt keresztül egy csapat bankrablón a nyílt utcán.
Ennek megfelelően a forgatókönyv igyekszik eloszlatni mindenféle kételyt az akkor még Nixon-i államrenddel kapcsolatban, így ezúttal nincsenek kötekedő ügyészek, Harry cselekedeteitől folyamatosan agyvérzést kapó rendőrkapitány, beszari, bürokrata polgármester, és már a városvezetés sem akadályozza úton-útfélen a főhős munkáját. Helyette a sztori minden pontja arra megy ki, hogy bemutassa: a rendszer korántsem tökéletes, de mégis szükséges. Azzal, hogy Harryt szembe állítják a halálbrigádként működő motorosrendőr csapattal (akik fekete, az egykori SS halálosztagokat idéző egyenruhájukban gyilkolják le sorra San Francisco legbefolyásosabb bűnözőit) pellengérre kerülnek a rendhagyó módszerei és az erősen jobboldali indíttatású zsaruk stratégiája, amelyek magukkal hozzák a kérdéseket, hogy vajon Harry cselekszik-e helyesen vagy a motorosrendőrök, valamint, hogy mégis hova vezet az, ha minden lehetséges módon áthágják a rendszer által felépített határokat. A válasz persze papírforma szerűen érkezik, és természetesen Harry felé billen a mérleg nyelve, ugyanakkor felmerül az a kellemetlen gondolat, hogy mintha A Magnum ereje felütése egyenesen a Piszkos Harry eseményeiből következne.
Callahan megelégelte a törvény merevségét, ezért önbíráskodóként a saját kénye-kedve szerint szolgáltatott igazságot, a rendszer pedig látta ezt és azt szűrte le, hogy a módszer működőképes, és nem tett mást, mint elkezdte hatékonyabban alkalmazni az eltanult szisztémát. Így voltaképp a vérgőzös mészárlás, ami a filmben történik (a széria legtöbb főt számláló halottjával – összesen harmincan vesznek oda, válogatott, néha kifejezetten durva halálnemekkel) részben Harry felelőssége, ha úgy tetszik, hibája is. Tehát ahogy A Magnum ereje korrigálja az első rész nyers, szélsőséges tónusát, a szövevényesebb, eseménydúsabb sztorival, az impozánsabb akciójelenetekkel és az izgalmas, komplikált társadalmi problémákkal, amelyek a modern nagyvárosi bűnözést, az ezer sebből vérző igazságszolgáltatást és az ennek köszönhetően kivirágzó kényes erkölcsi dilemmákat, valamint az önbíráskodás és a rendőri erőszak kérdéseit boncolgatják (ugye nem véletlen, hogy az ellenség ezúttal nem egy elmebeteg sorozatgyilkos képében, hanem ellenkezőleg, pont, hogy „belülről” érkezik), úgy hajt végre Harry is önkorrekciót saját magán. Frappáns ötlet, hogy jobban belegondolva ő is könnyen a motoros rendőrök közé tartozhatott volna, de a halálbrigáddal összemérve tökéletesen kikristályosodik, hogy nem is áll olyan messze a rendtől és a törvénytől, és belátja, hogy áthágása káoszhoz és rendőrállamhoz vezet.
„Az ember ismerje a korlátait.”
A Magnum ereje, noha nem múltja felül a Piszkos Harryt, sokkal átgondoltabb, komplexebb és intelligensebb, mint az első rész. Bemutatása évének egyik legsikeresebb filmje lett, egyúttal kicsit megtörte az akkori hollywoodi trendet, miszerint egy folytatás csakis gyengébb lehet, mind kritikailag, mind pedig anyagilag elődjénél. Ezúttal a heves viták is elmaradtak, hiszen itt Harry már nem a rendszer bírálójaként, hanem fenntartójaként küldi az örök vadászmezőkre a rosszfiúkat. Álma, hogy egyszer majd jön egy jobb, igazságosabb rendszer így lassan ötven év múlva is csak álom, a kisember álom. De azokat, akik az első film alatt nem fanyalogtak és nem bélyegezték meg Harryt, és már ott megértették a szándékait, a második rész csak még jobban megerősítette őket abban, hogy Callahan és a 44-es Magnumja a hétköznapi nyárspolgár érdekeit szolgálja, és amíg a törvény és a jogrendszer olyan amilyen, ő mindig ott lesz, hogy célra tartsa a fegyverét és rendet tegyen.