Az Öngyilkos OsztagMozi

Annak ellenére, hogy 2018-ban a Disney és a Marvel egyik pillanatról a másikra lapátra tette James Gunnt és eltávolította A Galaxis Őrzői 3 direktori székéből, nem sokáig járt rá a rúd a kegyvesztett író-rendezőre. A sztorit nagyjából mindenki ismeri: miután egy, az internet bugyraiból előhalászott ezeréves Twitter-bejegyzés apropóján Gunnt kipenderítették a vállalat és a tervezett film háza tájáról (üdv a szép új világban, gyerekek), a rivális Warner stúdió gyorsan kapott az alkalmon és leszerződtette őt, hogy gatyába rázza a megtépázott, régóta a saját útját kereső DC-moziverzumot, és a tárgyalások során nem csak az hangzott el, hogy nagyjából bármelyik DC-s képregényhőst vászonra adaptálhatja (igen, még Supermant is újra csatasorba állíthatta volna, ha ahhoz van kedve), de a fejesek azt is kikötötték neki, amiért a legtöbb rendező a fél karját odaadná és egész karrierje során hiába csilingel – azaz, hogy azt csinálhat, amit csak akar.

Gunn-nak nem is kellett több, villámgyorsan belevetette magát a munkába, de ahelyett, hogy valamelyik híres, A-listás szuperhőst szemelte volna ki magának, egy olyan ötletet vett elő, amivel a Warner egyszer már jócskán befürdött. A 2016-os Öngyilkos Osztag ugyan szépen szakított a pénztáraknál, a kritikusok és a közönség azonban kegyetlenül a földbe döngölte, sajnos nem alaptalanul. A film minden idők egyik legnagyobb kihagyott ziccere volt, egy fájdalmasan elpskázott lehetőség, egyben egy komplett univerzum működésképtelenségének következő bizonyítéka (mindez egy olyan évben, amikor a Batman Superman ellen is az elvárások alatt teljesített, amire szerencsére ma már csak az azt író és rendező David Ayer emlékszik (azóta is folyamatosan rí a közösségi médiában, hogy a stúdió mennyire elcsúfította élete művét) és azok, akik kardcsörtetve kampányolnak a rendezői vágás bemutatásáért. Mondhatni, így öt évvel a premier után viszonylag kikopott a köztudatból, főleg úgy, hogy maga a stúdió is foggal-körömmel próbált elhatárolódni tőle.

Attól függetlenül, hogy jobban belegondolva teljesen evidens, hogy Gunn-nak erre a filmre esett a választása (hiszen a normális társadalomba beilleszkedni képtelen, antiszociális, a hagyományos szuperhős-feladatok ellátására teljes mértékben inkompetens tagokból álló csapatokhoz már jó érzéke van, simán benne volt a pakliban az újabb kudarc és az eddigi teljesítményük fényében valószínűleg nem lett volna meglepő, ha a Warner másodjára is elcseszi ugyanazt. De ezúttal ügyesen pozicionálták magukat és jól keverték a lapjaikat. Nem csupán egy tehetséges alkotót választották, hanem közben nem lihegtek úton-útfélen a nyakában, nem csorbították saját akaratukkal a rendező vízióját, meghagyták neki, hogy kényére-kedvére dolgozza ki saját elképzeléseit, és ez a fajta kényelmes kreatív szabadság, ami manapság kifejezetten ritka, ha egy többszázmilliós látványfilmről van szó, teljes mértékben kifizetődött – és az idei év eddigi legjobb, legszórakoztatóbb blockbustere lett belőle.

A The Suicide Squad – Az Öngyilkos Osztag nem teljesen folytatás, nem is teljesen reboot, inkább a szemüveges, pattanásos, bénán vagánykodó, a lányok után hiába kajtató lúzer gimis srác tényleg menő, kisportolt, a suli focicsapatában rendre brillírozó, a pompomcsapatot sorban megfektető, de közben sosem hivalkodó végzős bátyja (ezt már a film címe is frappánsan egyértelműsíti: ez nem egy második rész, nem egy Öngyilkos Osztag-film, hanem AZ Öngyilkos Osztag-film), ennek megfelelően önmagában is tökéletesen megállja a helyét, semmiféle előismeret nem szükséges hozzá, mi több, ugyanazt kapjuk, mint 2016-ban, csak jobb, minőségibb kiszerelésben. Ahogyan azt már elsőre kellett volna, és ahogyan azt megérdemeljük.

Gunn láthatóan nagy örömmel és felszabadultsággal végezte el a feladatát, érezhetően jót tett neki, hogy nem kellett folyamatosan összeegyeztetnie a stúdió elképzeléseit a sajátjaiéval, nem szabták meg neki, hogy mi férhet bele az alacsony korhatár-besorolásba és mi nem, valamint, hogy nem kötötték az univerzumépítés kellemetlen béklyói, amelyek általában a történet, a karakterépítés és az önállóság rovására mennek – így gyakorlatilag bármit megléphetett. És meg is lépett: percenként repülnek a bazdmegek és az anyázások, literszámra (de sosem öncélúan) folyik a CGI-vér, egymást követik az aberrált, altesti, vagy egyenesen perverz, obszcén poénok (amik szerencsére mérföldekre vannak az átlagos szuperhősfilmek modoros jópo**fizásaitól, és épp ezért sokkal jobban is működnek), és nem utolsó sorban Gunn felsorakoztat egy rakás elbűvölően béna képességgel bíró agybeteg figurát is, és hamar egyértelműsíti, hogy itt bizony senki sincs biztonságban, bárki otthagyhatja a fogát ezen az öngyilkos-küldetésen, hiszen nem véletlenül az a csapat gúnyneve, ami.

A karakterprezentálás egyenesen remek, szinte mindenkinek megvannak a maga nagy, emlékezetes pillanatai (még a legidétlenebb, legjelentéktelenebb szereplőknek is), Gunn egy-egy mondat segítségével valódi jellemmel és érzelmekkel ruházza fel őket, és a legtöbbjük rövid időn belül szépen el is patkol, ahogy kell (persze azért ebbe a kiszámíthatatlanságba néha-néha némi kiszámíthatóság is vegyül). A csapatdinamika ennek köszönhetően zokszó nélkül zseniális, a főkolomposoktól kezdve (Idris Elba ezerszer jobb főhős Bloodsportként, mint Will Smith Deadshotként), a visszatérőkön át (Margot Robbie Harley Quinnje ezúttal háttérbe szorul, ami amúgy egyáltalán nem nagy baj), az új belépőkig bezárólag (John Cena Peacemakerként komplett idiótát csinál magából, Sylvester Stallone King Sharkként pedig egy csapásra popkultúrális ikon lett) nagyszerűen megvan köztük az összhang, ráadásul a forgatókönyv a jelenlegi hollywoodi trendekkel szembemenve nem akarja őket minden áron jófiúkká mosni őket.

Hamar tisztázódik, hogy itt piti bűnözőkről, erkölcstelen gyilkosokról, szociopatákról, pszichopatákról és enyves kezű tolvajokról beszélünk, akik a lehető legtávolabb állnak a tradicionális hősképtől. Mindannyian égetnivaló gazemberek egytől egyig, ugyanakkor a társadalmi helyzetük és a rút körülmények formálták őket azzá, akik. Ezért jellemük és karakterük érdekes árnyalatokkal gazdagodik (még az ellenlábasuk is – bár megváltást persze ő sem nyerhet – egyfajta áldozat – csak Gunn-nak juthatott eszébe a hatvanas évek LSD*-ködjéből érkezett Starrót, a gigantikus űrbéli tengeri csillagot megtenni főgonosznak), és a forgatókönyvnek még arra is van ideje, hogy ebbe a humoros adok-kapokba drámát, hovatovább, hiteles emberi pillanatokat csempésszen.

A pofátlan, gúnyos, véres és cinikus szuperhős-abszurditásba jókora kritika vegyül Amerikáról és az USA világban betöltött szerepéről, ez a politikai és kulturális fricska kéz a kézben jár a példás tehetséggel megszerkesztett testvériesség témájával és a csak néhány mondatban felskiccelt, de hatásos apa-lánya kapcsolattal, egyúttal azt is megválaszolja, hogy egy Igazság Ligája helyett (akik a filmben látható krízist valószínűleg percek alatt lerendeznék) miért kell egy elmebeteg bűnözőktől álló csapat, hogy helyre billenjen a világ egyensúlya. Az Öngyilkos Osztag pazarul idézi meg a nyolcvanas-kilencvenes évek belevaló akciófilmjeit (elitkatonákat ledobnak egy banánköztársaságban, hogy ott seggeket rúgjanak szét), azoknak összes velejárójával (ömlik a vér, röpködnek a golyók, szívják a cigarettát, csilingelnek a Zippo-öngyújtók és káromkodást káromkodás követ), miközben a koncepciót A Galaxis Őrzői 1-2 grandiózusságával és stílusával ötvözik (csak itt Gunn-nak szerencsére kicsit sem kellett finomkodnia), az eredmény pedig egy kompromisszummentes, arcátlan szuperhős-dekonstrukció (ha úgy tetszik, egy paródia), amely a komolyanvehetetlen marveles óvodai képességfejlesztő-foglalkozásokkal ellentétben megmutatja, hogy vannak még kihasználatlan területek a képregényfilm műfajában.

Az Öngyilkos Osztag legnagyobb truvája azonban nem az, hogy bebizonyítja, a zsáner bőven tartogat még meglepetéseket, nem az, hogy elődjével szemben nem érezni rajta az izzadságszagot és görcsös erőlködés nélkül tud vagány lenni, még csak nem is az, hogy több lélek, értelem, szív és tét van benne, mint az utóbbi évek Marvel/DC-felhozatalában összesen, hanem, hogy megmutatja, hogy ha egy stúdió mer kockáztatni és van bátorsága többszázmillió dollárral megdobni egy rendezőt és teljesen szabad kezet adni neki, és ha ráadásul ez a kreatív szabadság még hatalmas tehetséggel is párosul, akkor ott olyan dolgok történhetnek, ami előtt egyaránt leborulhat a szakma és a közönség, egy, a fáradás jeleit már egyre jobban mutató zsánerbe lehelhet új életet és talán még egy döglődő moziverzumot is kihúzhat a posványból – vagy legalábbis utat mutathat neki.

Nem kell ehhez más, csak a megfelelő ember, és hogy azt tehessen, amit szeretne. Igen, ennyire egyszerű.