Obi-Wan KenobiElmélkedő

Június 22-én ért véget a Disney+ legújabb, hat részes Star Wars-minisorozata, az Obi-Wan Kenobi, amelyet a brand fejesei a streaming-szolgáltató eddigi legnagyobb dobásának szántak. A záróepizód után, de már jóval a széria vége előtt is sokan, sok helyen leírták személyes véleményüket, így újat már én sem tudok mondani róla. Még egy kritika a többi száz mellé már nem oszt, nem szoroz, annak ellenére sem, hogy a netes fórumokon és a Facebook-csoportokban a mai napig heves viták folynak a rajongók között arról, hogy vajon a Kenobi hozzátett-e valamit az idén negyvenöt éves sagához, vagy épp elvett belőle. Egyik oldalon ott vannak a hardcore – vagy ha úgy tetszik, elvakult – fanok, akik két pofára zabálnak mindent, amire Star Wars van rávésve (természetesen ők a Kenobitól is letették a hajukat), a másik oldalon pedig a kritikusabb rajongók, akik minden egyes Star Wars-alkotáson az eredeti, illetve a maga idejében még sokat szidott, viszont manapság már bőven felértékelődött előzmény trilógia hangulatát kérik számon. Aztán a kettő között ott áll egy egyre elenyészőbb számú réteg, aki megpróbál objektíven hozzáállni a dologhoz – ami általában nem sikerül, mivel a Star Wars esetében lassan már nem létezik olyan, hogy objektív igazság, főleg most, amikor a Disney gyakorlatilag orrba-szájba gyártja a frencsájzhoz kapcsolódó tartalmakat. A fent leírt jelenség egyvalamire vezethető vissza: rengeteg ember van (köztük jómagam is), akik számára a Star Wars több, mint egy film, több, mint egy szórakoztatóipari termék. Egy korszakalkotó, örökzöld, gigászi popkultúrális szörnyeteg, amelyhez sokunkat nagyon mély érzelmi kötelék fűz. Valószínűleg nem túlzok, amikor azt mondom, hogy sokunk gyerekkorát jelentette ez a sorozat (mit gyerekkorunkat, az egész világot), ezért a legtöbben egyszerűen képtelenek vagyunk nem elfogult rajongással, vagy épp merő utálattal viseltetni egy-egy friss Star Wars-filmmel, vagy sorozattal kapcsolatban. A képlet egyszerű: a franchise körüli hatalmas felhajtás és rajongás minimum tízszeresére nagyít fel minden várakozást, prekoncepciót és reakciót.

A Star Wars pechje viszont az, hogy mindezt egy olyan világban csinálja, ahol Hollywood egy-két ritka kivételtől eltekintve képtelen új, formabontó ötletekkel előállni, így jobbára bátortalan biztonsági játékkal és a rajongókat elvakító/hülyének néző fan service-szel próbálja az utolsó cseppet is kifacsarni legnagyobb klasszikusaiból, sokszor ész, épkézláb koncepció és tudatos narratíva nélkül. A Star Wars sajnos jó példa erre – mert hát mi is történt, mióta George Lucas eladta a jogokat a Disney-nek? Rögtön kukába dobták az összes addigi könyvet, képregényt és videojátékot, gyakorlatilag mindent a hat filmen és A klónok háborúján kívül, hogy új kánont építsenek, ami talán még nem is lenne akkora baj, ha olyan történeteket találnának ki, melyek felülmúlják azokat, tündöklés helyett azonban rendre árnyékot vetnek ezek a produktumok a franchise friss darabjaira. Mert oké, kaptunk egy folytatás trilógiát: Az ébredő Erő kezdetnek remek volt, és bár nem merészkedett messzire, szépen kikövezte az utat valami új, valami forradalmi előtt, amit aztán Az utolsó Jedik csak nyögvenyelősen tudott hozni. Végül, mivel a fanok utóbbit látva agyérgörcsöt kaptak, a Skywalker kora már nyíltan lefeküdt a rajongóknak. Ez lett a veszte, és vele együtt a trilógiának is, és az sem segített az ügyön, hogy volt egy rakás könyv és képregény viszonyítási alapnak, amit anno nagy elánnal kukázott a Disney, hogy ők majd megmutatják, hogy kell kánont csinálni – ennek ellenére mégis azokból lopkodtak ötleteket, hogy mentsék, ami menthető, ám csúfosan elbuktak velük szemben. Aztán jött a The Mandalorian, ahol, noha szintén sok mindent átvettek a Legendákból, az alkotók kreativitása mégis azt az összképet adta ki, hogy a Star Wars végre halad valamerre. Ezek után következett a Boba Fett könyve, aminek létjogosultsága félig-meddig talán indokoltnak is tűnt, hiszen a nagy sorozatmánia közepette ugyan miért ne kaphatna pont a galaxis legnagyobb fejvadásza egy önálló showt – csak annyi a baj, hogy már ott is volt néhány olyan könyv és képregény, ami anno tovább mesélte a karakter történetét, ráadásul jobban.

No persze nem lenne fair így leírni a Disney-féle Star Warst, hiszen bőven születtek jó dolgok is Mickey egér irányítása alatt (animációs fronton még mindig verhetetlen a franchise, mozifilmként a Zsivány Egyes is tarolt, és a filmek közti űrt kitöltő képregények is magas minőséget képviselnek), ám az Obi-Wan Kenobi mégis teljesíthetetlen kihívásokat akart megugrani. Nagyjából ugyanaz a baj vele, mint a Skywalker korával és a Boba Fett könyvével. Azt nem árt tudni, hogy a sorozat főleg rajongói nyomásra készült el, így máris magával hozza azt a nem meglepő tényt, hogy hatalmas fan service az egész, melyben ismét nyíltan lefeküdtek a Star Wars-fanoknak – pedig ha Hollywood tanulhatott volna valamit az utóbbi néhány év terméséből, az pont az lenne, hogy sosem szabad pontosan azt adni, amit rajongók akarnak, legyen szó bármelyik nagymúltú franchise-ról. Hogy mi is a probléma a rajongókkal? Az, hogy bár a mezei hardcore fanoknak lehetnek határozott elképzelései arról, hogy milyennek kell lennie egy Kenobi-sorozatnak, a filmnyelvhez, egy mozgóképes alkotás felépítéséhez, struktúrájához, a narratívához és a karakterívekhez mit sem ért. Mert persze legyen benne Obi-Wan, legyen benne Darth Vader, legyen benne a fiatal Luke, a fiatal Leia, legyenek benne birodalmi rohamosztagosok, Tatuin, fénykardpárbaj, miegymás. Csakhogy ezekhez a figurákhoz, elemekhez valami épkézláb történetet is kellene gyártani, következetesen be kellene szőni a filmek közé, hogy az ne lógjon ki a kánonból, közben figyelni az érzékeny pontokra, hogy azok ragaszkodjanak a negyvenöt éve lefektetett alapokhoz, és ne generáljanak hatalmas ellentmondásokat. Szóval lényegében el kell hitetni a közönséggel, hogy ezt a sorozatot tényleg volt értelme megcsinálni, és nem csupán egy újabb pénzhajhász, lelketlen termék, amelynél az alkotók logikus történetvezetés és intelligens narratíva helyett kizárólag arra alapoztak, hogy egy sor ismert karakter szerepeltetése, valamint a Kenobi-Vader párbaj majd elég lesz az üdvösséghez, és különben is, úgyis minden rajongó megnézi majd, mert Star Wars. Nos, ez az, ami sajnos csak félig-meddig sikerült.

Bár nyilván vannak olyanok, akiknek ennyi is elég – míg legalább ugyanannyian, ha nem többen vannak azok, akik nem érik be ennyivel, így természetesen megint megy a végeláthatatlan szájkarate, hogy kinek van igaza, ezért, ha bottal ütnének, sem tudnám megmondani, hogy hol végződik az objektivitás és hol kezdődik a szubjektivitás. A kettő totálisan egybefolyt (ha érdekel, hogy ez a cikk miért egy elmélkedő, és miért nem egy kritika, akkor itt a válasz). Mert nézhetem ezt úgy is, hogy milyen király a kellőképp felhájpolt végső Kenobi-Vader ütközet, ahol annyira átjön a sötét nagyúr hatása, hogy simán azt mondom, hogy ez a karakter teljes pályafutása alatt még sosem volt ennyire hátborzongató és félelmetes (ez nem utolsó sorban Hayden Christensen bámulatos alakításának is köszönhető), és az sem elhanyagolható tény, hogy hihetetlenül jó érzés tizenhét év után újra látni Ewan McGregort élete leghíresebb szerepében. Sok mindenért lehet szidni az előzmény trilógiát, de abban nagyjából mindenki egyetért, hogy McGregor Obi-Wanja a legjobb tulajdonságok közé tartozott. A sorozatban egy összetört, lelkileg meggyötört embert láthatunk, egy olyan korban, amikor a remény lángja szinte már teljesen kihunyt: a Jedi Tanács elbukott, a Köztársaságnak annyi, a Kiválasztott, akinek az volt a rendeltetése, hogy legyőzze a Sith-eket, végül maga is a gonosz csatlósa lett, Obi-Wan pedig elvesztette tanítványát, barátait, mindenét, amiért harcolt, és már csak egyvalami van, ami miatt még érdemes élnie. Na, ezzel a felütéssel már érdemes valamit kezdeni, kérdés, hogy hogyan és milyen módon.

Mert ha más szemmel nézem, akkor már volt egy Legendák-könyv (ami amúgy is hadilábon állt a tartalmas történetmeséléssel), valamint néhány kánon-képregény, amelyek csak egy-egy sztori erejéig foglalkoztak ezzel a témával, nem is véletlenül. Mert ez a karaktert ugyan mit csinált húsz év alatt? Meditált, képezte magát, Luke-ra figyelt. Kell ennél több? Feltétlenül szükség van rá, hogy elhagyja a Tatuint, mikor az az elsődleges feladata, hogy rossz útra tért egykori tanítványa fiára vigyázzon? Feltétlenül szükséges az, hogy elvágja magát az Erőtől, mikor A Sith-ek bosszúja végén Yoda egyértelműen a szájába rágta, hogy száműzetését tanulással és fejlődéssel töltse? Feltétlenül szükség van rá, hogy a harmadik és a negyedik rész között is találkozzon Vaderrel, mikor pont az a húsz év adta meg az Egy új reményben a vele való párbaj sava-borsát? Valóban szükséges az, hogy megmagyarázzák, hogy valójában nem Obi-Wan ölte meg Anakin Skywalkert, hanem Darth Vader, mikor ezzel mindenki tisztában volt eme sorozat nélkül is? Mint mondtam: ami történt húsz év alatt, azt már elmesélték a képregények, de egy-egy epizódot kitöltő rövid történeteken kívül azok sem merészkedtek messzebbre, mert egyszerűen ebben a sztoriban nincs több.

Az Obi-Wan Kenobi cseppet sem annyira borzalmas, mint azt sokan állítják róla, sőt, tulajdonképen egészen korrekt sorozat, ugyanakkor inkább ellentmondásokat generál, mintsem érdekes elemekkel gazdagítaná a kánont. Ennek megfelelően egy rakás nonszensz húzás mellett (szegény Kenobi gyakorlatilag az egész Star Wars leghülyébb szereplője lett azzal, hogy másodjára sem végezte ki az univerzum második leggonoszabb szemétládáját) egy rakás kérdés is felmerül, amelyeknek a feloldása inkább rajongói mentésnek tűnik, mikor a fanok görcsösen megmagyaráznak mindenféle hülyeséget, hogy csakazértis legyen értelme a full logikátlan dolgoknak. És most jöhetnék azzal, hogy Kathleen Kennedy módszeresen öl ki minden olyat a frencsájzból, amikért anno megszerettük ezt a világot, szidhatnám a Lucasfilmet és a Disney-t, de őszintén szólva teljesen érthető, amit csinálnak. A Star Wars amolyan 22-es csapdája lett, vagy inkább egy kétoldalú érem. Merthogy eredeti ötletek, új karakterek, új történetek kellenek? Esetleg hátrébb helyezni az idővonalat, több ezer évvel a filmek előttre? Eleve nagy kihívás, és nem csak Hollywood kreativitás-válsága miatt, hanem a több száz könyv és képregény miatt is, amelyekben gyakorlatilag mindent elmeséltek már, amit lehetett – és ezek hiába nem tartoznak már az új, hivatalos kánonba, nem könnyű azokat elfeledtetni, felülmúlni, és azoknál jobbat csinálni, vagy egyáltalán mást. Ugyanakkor annyira nincs is nehéz dolguk, hiszen az ilyen rajongó-simogató sorozatokkal, mint a Kenobi, így is komoly sikereket aratnak.

A nézők megelégszenek a nosztalgiával, a fan service-szel, még akkor is, ha ezek az alkotások a régi filmek jelentőségét csorbítják, és csak még jobban bezavarnak az amúgy sem tökéletes idővonalba. Tegyük hozzá, hogy a Kenobinál különösen erősen meg volt kötve az alkotók keze, mivel a kronológiailag később játszódó filmek fényében nem volt sok mozgásterük, nem is csoda, hogy lemászik a képernyőről az izzadságszag – ám ez aligha az eredeti trilógia hibája. De ha a közönségnek esetleg mindez nem elég, akkor sincs semmi gond, hiszen úgyis megnézik ezeket a produkciókat. Hogy miért? Mert Star Wars! És akkor jönnek az olyan új sorozatok, mint például az Andor, aminek valószínűleg még annyi értelme sem lesz, mint a Kenobinak. Ne húzd a szád, úgyis megnézed majd! Ahogy én is.