Találkozás az istenekkel.
A Marvel Moziverzum negyedik fázisa nem indult valami fényesen. Először a Fekete Özvegy vallott kudarcot azzal, hogy nem tudta kellőképp megadni a címszereplőnek kijáró végtisztességet, majd a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája maradt alul a franchise-t egyre inkább elnyomó gyermekbetegségekkel szemben (pedig amúgy piszkosul jó film lehetett volna – tegyük hozzá, a közönség nagy része azért így is a keblére ölelte), és a WandaVízión, valamint a Lokin kívül sorozat-fronton sem volt sokkal jobb a helyzet. Ugyan az utóbbi kettő azért valamennyire már képet adott arról, hogy milyen is lesz az MCU következő 10 éve, és hogy mivel akarják majd a moziszékbe szögezni a rajongókat az Infinity Saga után, mégis filmről filmre és sorozatról sorozatra jobban érezni, hogy a Marvel pont abban gyengül, amiben eddig egy-két ritka kivételtől eltekintve remekül jeleskedett – azaz, hogy minden következő alkotásával sikeresen húzott lapot 19-re, és újra meg újra bizonyítékot adott a franchise-ban és az univerzumban rejlő lehetőségekről. És attól függetlenül, hogy mostanában inkább a kényelmes biztonsági játék, mintsem az újító szándék jellemezte ezeket a filmeket, valamint annak ellenére is, hogy a végeredménnyel egyre kevesebb néző elégedett, a siker mindig papírforma-szerűen érkezett, egyfajta megszokott tendenciaként. Az aktuális film mozikba került, a kritikusok ódákat zengtek róla, a nyitóhétvégén megdöntött néhány rekordot, és az sem volt ritka, hogy végül megugrotta az egymilliárd dolláros álomhatárt, Kevin Feige és a Disney pedig széles mosollyal durranthatta ki a pezsgőt, büszkén hátba veregetve a másikat, hogy megint megcsinálták. Az igazán megdöbbentő az, hogy soron következő alkotásuk, az Örökkévalók megtörte ezt a biztosnak és állandónak tűnő hagyományt: nemhogy szerényebb fogadtatásban részesült, mint az egy Marvel-filmtől megszokott, de kifejezetten elbántak vele az újságírók, amellyel rögtön rút kiskacsává, egyszersmind egyedüli kívülállóvá tették a Marvel centikre kiszámolt logisztikai hadműveleteitől.
Bár igaz, ami igaz, a nézőket ez nem nagyon érdekelte. Az Örökkévalók bevétel-ügyileg egészen szép számokat produkál (koronavírus ide vagy oda), ugyanakkor valószínűleg jónéhány üveg még így is bontatlanul marad a Disneynél (amikor ezeket a sorokat írom, a film 47 százalékon áll a Rotten Tomatoes honlapján, ami – figyelembe véve, hogy az utóbbi időben minden MCU-eresztés 80-90 százalék fölött végzett – minimum hihetetlenül meglepő), és a tájékozott, a franchise problémáit, illetve a kritikusok ízlését ismerő ember látatlanban azt hinné, hogy az Örökkévalókkal ironikus módon pont az a probléma, hogy el akar szakadni a hagyományos marveles sablonoktól és valami újjal próbálkozni, mind a film szerkezetét, mind a mondanivalóját nézve, továbbá mély és nehéz gondolatokkal akarja gazdagítani az egyre egysíkúbb univerzumot. És ez, mivel az emberek már teljesen hozzászoktak ahhoz a bizonyos Marvel-recepthez és tudják, mit kapnak a pénzükért, sokak gyomrát megfekszi. Bár ez a megállapítás nem fedi teljes mértékben a valóságot, félig-meddig tényleg így van. Az Örökkévalók a legendás Jack Kirby karaktereit és történeteit hivatott nagyvászonra adaptálni, aki, miután részt vett a Marvel Comics legnépszerűbb hőseinek, Amerika Kapitánynak, a Fantasztikus Négyesnek, a Bosszúállóknak és Pókembernek a megalkotásában, gyakorlatilag egy nagyszabású, az emberiség történelmén átívelő űrmítoszt teremtett, melynek főszereplői még fajunk felemelkedésének hajnalán érkeztek a Földre, és az eltelt évezredek alatt istenekként tetszelegve bábáskodtak körülöttünk. A képregények remekül kombinálták a modern szuperhőstörténeteket az akkoriban (a hetvenes években) karrierje csúcsán álló Arthur C. Clark és Erich von Daniken munkásságával és elméleteivel: érdekes és bonyolult egzisztenciális kérdéseket vetettek fel az emberiség történetéről, természetéről, és a főszereplők isteni szerepének, rendeltetésének szükségességéről vagy épp hamisságáról. Nem épp a szokványos Marvel-egyveleg, és már ebből látszik, hogy Kirby eredeti képregénye is egy maga útját járó, furcsa outsider volt – a belőle készült film nemkülönben.
Az Örökkévalók egyértelműen a Marvel egyik legambiciózusabb filmje: egyszerre akar monumentális, egetrengető, szokatlanul intim, kifejezetten érzelmes és epikus lenni. Alapvető célkitűzése az, hogy egyfajta eredettörténetet fessen meg a Marvel Moziverzum számára, amely egyaránt illeszkedik a több mint 20 film alatt megismert világba és a Bosszúállók: Végjáték utáni állapotokhoz (a kérdéseket, hogy hőseink miért nem tettek semmit pl. Thanos csettintése és a Földet sújtó egyéb válságok ellen, félig-meddig értelmesen megmagyarázzák, még ha vannak is logikátlan részei ezeknek a válaszoknak), miközben meg szeretne állni a saját lábán is és önálló mítoszt építeni magának. Az már az előzetesekből is látszott, hogy a visszafogottabb, kisköltségvetésű, alig néhány karaktert megmozgató, művészibb megközelítésű filmek világából érkező Oscar-díjas Chloé Zhao a megszokottól kicsit eltérő hangvételt fog megütni (sokakban pl. ez is ellenérzést, vagy rosszabb esetben unalmat váltott ki), és noha az Örökkévalók is magán viseli az MCU szokásos hibáit, valamint sajnos a film közel sem rendelkezik olyan színes, pulzáló látvánnyal és monumentális díszletekkel, mint Kirby képregénye, Zhao többé-kevésbé sikeresen álmodta vászonra a koncepciót. A hangulat sokkal komorabb, mint az átlag Marvel-filmekben, a gyerekes poénokat is igyekszenek hanyagolni, a forgatókönyv pedig kisebb-nagyobb kisiklásokkal ugyan, de korrekt módon ábrázolja az évezredek során lényegében egy családdá kovácsolódott szuperhőscsapatot, amelyben (mint minden családban) idővel megjelennek az elkerülhetetlen ellentétek, ami végül a feloszlásukhoz vezet – hogy aztán egy világvégét jelentő fenyegetés megfékezése érdekében újra összejöjjenek.
Zhao és írótársai igyekeznek bevezetni a csapatot az MCU-ba, azon belül is minden egyes tagot önálló tulajdonságokkal és karakterívvel felruházni, úgy, hogy mire eljutunk a fontos, jellemformáló fordulópontokig, lehetőleg a szívünkhöz nőjenek, és átérezhetőek legyenek a saját, személyes drámáik. És ez az a pont, amikor az Örökkévalók elkezd fulladozni a nagyra törő ambíciók tengerében. Ugyanis a produkció 7000 évnyi történetet akar elmesélni, ami nemhogy 2 és fél, de 5 órában is kevés lenne. Egy-egy kulcsfontosságú jelenet erejéig sikerül közel hozni a figurákat a nézőkhöz, a hősök közti kémia és dinamika viszont, ahhoz képest, hogy Zhao sokszor feláldozza a látványos akciójeleneteket a karakterépítés és a történetmesélés oltárán, borzasztóan szegényes. Túl lassú, túl komótosan halad, túlságosan sok időt tölt el az alapozással, melynek következtében csak félig érkezik meg a kívánt céljához. Emiatt a játékidő nemhogy kétszer annyinak érződik, mint amennyi valójában, de a fináléban már konkrét karaktereket mellőznek hosszú percekre, sőt, egy hőst teljesen ki is hagynak belőle – a nagy csörte előtt valami gyenge indokkal lelép, aztán a világ megmentése után beköszön egy jelenet erejéig. Igaz, vannak, akik még rosszabbul jártak: a főszereplők közül nem egy hagyja ott a fogát a film során, de azt nehéz kikövetkeztetni, hogy az alkotók vakmerősége miatt alakult-e így, vagy azért, mert sehogy sem tudták őket beleírni a következő jelenetbe. Az Örökkévalók tehát óriási paradoxon: a forgatókönyv többet foglalkozik a karakterekkel, mint a pörgős akcióval és a CGI-csinnadrattákkal, de közben a nagynak és jelentőségteljesnek szánt pillanatokkal csupán a felszínt kapargatja, és nem igazán ás a figurák lelkének, illetve az alapvetően érdekes kérdések és az egyetemes témák mélyére. Ennek köszönhetően Zhao hiába akar elsősorban képekben és a szereplők arckifejezésein keresztül mesélni, a mondanivaló és a művészi kamerabeállítások elsikkadnak a rosszul kimért arányok mellett.
Egyébiránt az Örökkévalók, noha sokkal jobb, mint a híre, remekül rávilágít arra, hogy mennyire nem egyezik a művészfilmes, melankolikus megközelítés a tömegfogyasztásra tökéletesen alkalmas, néha-néha izgalmas felvetésekkel rendelkező, ugyanakkor jobbára könnyed szórakozásként funkcionáló blockbusterekkel. A két irányzat látványosan üti egymást, és nem egyeztethető össze, legalábbis nem így: a film kopár tájai, élettelen díszletei, elhagyatott erdői és még elhagyatottabb tengerpartjai azt sugallják, hogy bár rengeteg pénzt beletoltak a filmbe, mégsincs mögötte igazi élet, és hiába a 200 millió dolláros költségvetés és a szokás szerint szépen megkomponált CGI, kissé olcsóságszaga van – grandiózus, de mégsem. Az mindenképp dicsérendő, hogy némileg elszakadtak a bevett sablonoktól és valóban mással próbálkoztak (ezért sem tudok igazán haragudni rá), és merem remélni, hogy a kritikai kudarc után nem azt a téves következtetést vonják majd le, hogy felesleges több energiát feccölni a merészebb lépésekbe és az újító szándékba. Nagy kár lenne. Az irány jó, csak a megvalósítás nem sikerült rendesen. Jól lehet, az Örökkévalók még így is a negyedik fázis eddigi legjobb filmje – igaz, ezidáig nem volt valami erős a mezőny. Talán a jövő hónapban érkező Pókember: Nincs hazaút javít majd valamicskét a Marvel mostani renoméján.