Rocky IV - Rendezői változat

Azon lehet vitatkozni, hogy vajon a Rocky IV-e a legjobb darabja a Rocky-frencsájznak, de azon, hogy a legszórakoztatóbb, már kevésbé. A nincstelen, esélytelennek hitt bokszoló több mint negyven éves történetének egyik legemlékezetesebb, legikonikusabb szelete a negyedik rész (amit egyébként a karakter kiagyalója, régmúlt gyerekkorunk egyik, ha nem a legnagyobb akciósztárja, Sylvester Stallone rendezett), mely amúgy le sem tagadhatná, hogy melyik évtizedben készült. Hazafias érzelmekkel és hidegháborús ideológiával nyakon öntött alapsztori, az MTV aranykorának farvizén úszó látványos, izzadságban és tesztoszteronszagban fürdő montázsjelenetek, ötpercenként beiktatott slágerek (Eye of the Tiger, Living in America, No Easy Way Out, Burning Heart, Hearts on Fire), és a filmtörténelem legképtelenebb, leghiteltelenebb, de mégis a legszórakoztatóbb, legadrenalinpumpálóbb bokszmeccse, amit azóta sem sikerült felülmúlni. Azaz egyszerűbben fogalmazva: ha valaki tudni akarja, hogy milyen is volt a ’80-as évek, akkor ezt a filmet kell neki megmutatni. Mondhatnánk azt, hogy eljárt felette az idő, már ha nem lenne manapság hihetetlen népszerű a nosztalgia és a retro: a Rocky IV-et a maga idejében (pontosabban 1985-ben) ízekre szedték a kritikusok (amellett, hogy a közönség kifejezetten szerette), kapott is jónéhány Arany Málnát, viszont a premier óta eltelt több mint harmincöt esztendőben igazi kultuszfilm lett, és pont azoknak az elemeknek köszönheti megkophatatlan, semmivel össze nem téveszthető báját, melyeket az újságírók annak idején kifogásoltak benne. Figyelembe véve a rettenetesen erős nosztalgiafaktort (főleg a boldog ’80-as évekkel szemben), a retro fátyolos szemüvegét, melyen keresztül mindent szebbnek és jobbnak látunk, mint amilyen valójában volt, valamint Hollywood egyik jelenkori trendjét, hogy régi filmek újravágott, alternatív/rendezői változatainak ad zöld utat, nem csoda, hogy leporolták azokat a jó öreg bokszkesztyűket, és megint beterelték az Olasz Csődört a ringbe, legnagyobb, legveszélyesebb ellenfele ellen.

Érthető is, hogy miért pont a Rocky IV-et vette elő Stallone: nem csak azért, mert ehhez volt a legtöbb leforgatott, de végül be nem mutatott anyaga, hanem mert a negyedik rész mindmáig a sorozat legsikeresebb darabja anyagilag. Több mint 300 millió dollárt hozott a konyhára, így 1985 harmadik legtöbb bevételt hozó filmje lett, csak a szintén Stallone fémjelezte Rambo II és a Vissza a jövőbe előzte meg. És persze nem utolsó sorban ott van Sly akkori státusza is: a Rocky-filmek mindig is reflektáltak egy kicsit a valóságra, és ezen keresztül Stallone karrierjére. Amíg az első rész elkészülésekor szinte ismeretlen színész volt, aki szívét-lelkét beleadta abba, hogy bebizonyítsa, nem egy senki (éppúgy mint a figura, akit eljátszott), addig a Rocky III és a Rocky IV idejében már a ’80-as évek egyik legnagyobb szupersztárja volt – bármilyen nehézséget gördítettek elé, ő megbirkózott vele, megküzdött a lehetetlennel és végül nyert (pont ahogy Rocky Balboa). Teljesen magától értetődő, hogy Stallone ehhez a korszakhoz tért vissza, hiszen színészügyileg ezek voltak a legszebb évei. Azt mondjuk nem árt előre leszögezni, hogy a Rocky IV: Rocky vs. Drago nem igazán egy bővített, inkább egy alternatív változata az eredeti filmnek: persze Stallone előzetes nyilatkozatai alapján, hogy körülbelül negyven percnyi leforgatott anyaga van a dobozban, rögtön mindenki azt hitte, hogy ezekkel majd szépen kitolja az eredeti mű másfél órás játékidejét. Nem is tévedhettek volna nagyobbat, ugyanis a rendezői változat talán ha két perccel hosszabb úgy, hogy az eredetiből kivágtak vagy negyvenet, az eddig fel nem használt footage pedig a moziváltozat jeleneteinek újravágott, más megvilágításba helyezett verziói, néhány extra pillanattal kiegészítve.

Ez pedig egyszerre jó és rossz. Jó, mert a Rocky vs. Drago egy fokkal komolyabb szinten mozog az 1985-ös filmnél, így például a már a bemutatása idejében is ultracikinek számító robot is kikerült belőle, a cselekmény pedig teljes mértékben Rocky, Apollo és Drago szentháromságára fókuszál. Carl Weathersnek igazán nincs oka panaszkodni, számos plusz jelenet köthető hozzá, ennek megfelelően Apollo tragédiája is fajsúlyosabb lett. Egyfajta egoista, de kedvelhető antihős volt ő mindig is a szériában, ám itt valahogy kevésbé arrogánssá és sokkal szimpatikusabbá sikerült varázsolni a karakterét, melyet az eredetiből benne hagyott nagyszerű monológ (a született harcosok örök feladatáról és a nyughatatlan gyilkos ösztönükről) és a közte és Rocky közti párbeszéd (az öregedésről, mint a bokszolók elsőszámú rémálmáról) is remekül kiegészít. Az Olasz Csődör aktuális ellenfele, Ivan Drago is emberibb arcot kapott: noha a Creed II feküdt rá igazán Drago karakterére, de itt is nagy szeletet hasít ki magának a tortából a „szibériai expressz” személyisége és motivációja, hogy hiába ő a szovjet diktatúra két lábon járó hús-vér megtestesítője, igenis vannak érzései és önálló gondolatai, és voltaképp annyi történt, hogy a rendszer egy eladható propaganda-terméket faragott belőle – az a rendszer, amelynek végül az áldozata lett. Szóval a rendezői változat ebből a szempontból tényleg mélyebb, drámaibb és kidolgozottabb, sőt, még az eredeti film végének pacifista üzenetét is más színezetet azzal, hogy amíg ott Gorbacsov és a komplett szovjet vezérkar felállva tapsolja meg Rocky-t a beszéde után, addig a 2021-es verzióban csak sértődötten felállnak a székükből és kivonulnak a díszpáholyból – ami akár még aktuális is lehetne az újfent elmérgesedett amerikai-orosz kapcsolatok miatt, ha az eredeti verzió állva tapsolása nem lett volna annyira giccses és nevetséges.

Másrészt Stallone amennyit hozzáadott a filmhez, annyit el is vett belőle. Túl sietős, túl kapkodós (pedig már a moziváltozat sem volt az a terjengős mű a maga kilencven percével), egyes konfliktusokat túlragoz (Rocky és Adrien konyhai vitája), másokat egyenesen didaktikussá tesz (Rocky végső összecsapás alatt megejtett belső monológja a hatodik részben a narratíva szempontjából kulcsfontosságú volt, de itt borzasztóan kilóg az összképből), és mivel több kameraállás is más, mint az eredetiben, a bunyós jeleneteknek sincs akkora hangsúlya – inkább csak elveszi az élét az események jelentőségének. A vérciki robot átvitt és valós értelemben vett kivágása (Stallone szerint szegény gép a szeméttelepen végezte) ugyan jó hír, de ezzel a Rocky-saga nélkülözhetetlen tagjának, Paulie-nak a részvétele is minimálisra csökkent – nagyjából negyven percnek kell eltelnie, mire egyáltalán szóhoz jut, és a nagy meccs előtti megható szövegének sincs akkora súlya. Arról nem is beszélve, hogy a túltolt drámai elemek miatt a rendezői változat koncepciója inkább visszafelé sül el: amikor Apollo temetésén Rocky elmondja a gyászbeszédét és a könnyeivel küszködik, az körülbelül az a kategória, mint mikor Stallone A feláldozhatók 2-ben Liam Hemsworth sírjánál kesereg, hogy miért mindig a jók mennek el.

És pontosan ez az erőltetett drámai töltet a rendezői változat legnagyobb Achilles-sarka. A Rocky IV-et anno úgy szerkesztették és rendezték meg, hogy meglovagolja a ’80-as évek videóklipes mániáját: legyen rövid, de velős, tele fülbemászó zenékkel és férfias, maszkulin, tesztoszteron szagtól bűzlő jelenetekkel, és sűrű montázsokkal. Elsősorban nem a nagyot mondás, hanem a szórakoztatás volt a célja, és ez akkor, ott, a szélesebb közönség igényeihez szabva remekül működött. Ez a film nem tagadhatja meg saját magát, nem vetkőzheti le bájos egyszerűségét, mert ha ez megtörténik, és visszafogják Bill Butler operatőr képregényes stílusát és a narratíva adrenalinban fröcsögő esztétikáját, akkor az tökéletesen ellent mond az eredeti mű szellemiségének. Lehetett volna ezt komolyabban, drámaibban, talán jobban is, de nem most, több mint harmincöt évvel a premier után, hanem még 1985-ben. Ez a hajó sajnos már elment. Persze a rendezői változat a rajongóknak természetesen kötelező, és érdekes látni, hogy milyen jelenetek maradtak a vágószobában, de ha anno ezt a verziót mutatják be a mozikban, aligha lett volna ekkora kultuszfilm a Rocky IV-ből.