DzsungeltúraMozi

A hagyományos, régimódi kalandfilm manapság hiánycikk Hollywoodban. Bár jelenleg a kosztümös szuperhősök uralják a mozivásznakat (szorosan mögöttük mindig ott van egy-egy folytatás, előzmény vagy reboot, valamint a nagybetűs Család, egyéb, különböző állatfajtákkal egyetemben), nehéz lenne csakis őket vádolni amiatt, hogy a felhőtlen, lendületes, fantáziával teli, nem is mindig a vagyonnal és dicsőséggel kecsegtető végcélt, mint inkább az odáig vezető út izgalmát bemutató blockbusterek szinte teljesen kikoptak a kínálatból. Véleményem szerint nem is véletlenül: igazából, amit el lehetett mondani ebben a témában, azt már elmondta az Indiana Jones-sorozat, A smaragd románca, A Salamon király kincse, A múmia és A Karib-tenger kalózai, és noha szökőévente azért akadnak bátor próbálkozások (Tarzan legendája) és üdítő kivételek (Peter Jackson King Kongja), nem igazán sikerült meggyőzni a közönséget arról, hogy van még létjogosultsága ennek a zsánernek. Szokás mondogatni az ilyen és ehhez hasonló klasszikusokra (különösen a fent említett kalapos-ostoros régész kalandjaira), hogy manapság már egyáltalán nem csinálnak ilyen filmeket, de az igazság az, hogy már akkoriban sem csináltak, és többek közt pont ez adta a megfoghatatlan bájukat – a maguk idejében tökéletesen egyediek és megismételhetetlenek voltak, a műfaj abszolút csúcsteljesítményének számítottak, minden más csak gagyi másolatnak tűnt mellettük. Így hát nem kell sokat gondolkodni ahhoz, hogy eljussunk addig a szomorú felismerésig, hogy ezek a kalandos, vicces, varázslatos, lebilincselő kincsvadászos élmények, amelyek végigkísértek gyerekkorunkat és sokunk életében voltak meghatározó, emlékezetes és kikophatatlan mérföldkövek, ott maradtak a múltban, leginkább a nyolcvanas-kilencvenes években – és hiába próbálják őket görcsösen, elkeseredetten visszahozni, az istennek sem akar összejönni a bravúr. Ahogy a nemrég bemutatott Dzsungeltúra sem szerzett újból érvényt a műfajnak.

Pedig első látásra minden megvan benne, ami régmúlt gyerekkorunk mozi- és VHS-élményeinek, valamint az aluljárókban és a tejfölös-fokhagymás lángos-szagtól mámoros piacokon fillérekért árult, megsárgult lapú kalandregényeinek emlékét idézi. Tettre kész, egyszerre kemény és vicces főhős (korunk szupersztárja és megkerülhetetlen színművésze, Dwayne Johnson), rátermett főhősnő (Emily Blunt, aki hiába a gyengébbik nem képviselője, időnként még a szép szál legény férfipartnerénél is tökösebb), egy titokzatos kincs, amit a dinamikus duón kívül mások is meg akarnak szerezni (akik – mivel 1916-ot írunk és nagyban tombol az első világháború – ki mások lennének, mint a gonosz, mindenre elszánt németek), a kincs köré szőtt legenda, amiről csakhamar kiderül, hogy nem kevés valóságalapja van, nem utolsó sorban pedig az elmaradhatatlan, hátborzongató átok, amely félelmetes szörnyetegeket változtatott azokból, akik a kincs mániákus hajszolása közben nem tudtak parancsolni saját mohóságuknak. Szóval a Dzsungeltúra papíron tényleg egy szórakoztató és szerethető kalandfilm, talán a mára már betonbiztosan a földbeállt Karib-tenger kalózai méltó utódja (a két filmet már az is összeköti, hogy mindkettő egy népszerű Disneyland-i kalandpark alapján készült), de ahogy az lenni szokott, gyakorlatban már nem egészen fest úgy, mint azt a producerek és a stúdió elképzelte. Amellett, hogy nincs egyetlen egy olyan pillanata sem, ami igazán eredeti lenne (az alapsztori, a cselekmény és a karakterek is ezer meg ezer hasonló filmből lettek összeollózva), pont az a markánsság hiányzik belőle, ami feledtetné az agyonhasznált kliséket, és ami különbbé, jobbá tenné az utóbbi évek felemás próbálkozásaitól. Tehát hiába van benne Dwayne Johnson, aki tulajdonképpen megint ugyanazt a figurát (gyak. önmagát) hozza, mint eddigi pályafutása során mindig, hiába áll jól neki a szavahihetetlen, simlis, dörzsölt kalandor, aki fárasztó szóvicceivel csal mosolyt a közönség arcára, de azért ha kell, helyén van a szíve, hiába van benne az imádnivaló Emily Blunt, akinek önzetlen jelleme végül férfitársát is arra sarkallja, hogy adja fel saját érdekelt és a nagyobb jót helyette előtérbe, és hiába köszönnek vissza bizonyos vizuális motívumok és az akciójelenetek koreográfiái klasszikus filmek egész sorából, sem a kémia nincs meg a két főszereplő között, sem az a bizonyos plusz, ami igazi lelket és motort adna a Dzsungeltúrának.

Előbbiért a cselekménybe beerőszakolt, értelmetlen és alaptalan, teljesen felesleges és halva született szerelmi szál legalább annyira hibáztatható, mint a manapság divatos, egy Disney-s látványfilmben végképp elengedhetetlen feminista töltet – ez a két elem együttműködve, illetve inkább egymást áthúzva rombolják szét a karakterprezentálást és bizonyos figurák létjogosultságát is. Emlékszünk még A múmiából Rachel Weiszre, vagy A Karib-tenger kalózaiból Keira Knightleyra? Mindketten éles eszű, tűzről pattant hölgyek voltak, akiknek napról napra meg kellett küzdeniük a számukra terhes és kellemetlen társadalmi elvárásokkal és konvenciókkal, majd a filmek végére a rázós helyzetek és a nem mindennapi körülmények kihozták belőlük az addig elnyomott, még kivirágzásra váró énjüket, azaz a belevaló, egyszerre finom úrihölgyet és az odacsapós, rátermett kalandorlányt. De amíg nekik ehhez egy teljes film kellett, és amíg ott a cselekmény kéz a kézben járt ezzel, az amúgy teljes mértékben klisés, mégis szépen levezényelt karakterfejlődéssel, addig Emily Blunt figurája már készen érkezik a filmbe, mindent tud, mindent megold, mindenkit legyőz, épp ezért nem tart sehová, nincs hova fejlődnie, ráadásul, mivel manapság már nem divat, hogy a női karaktereket holmi macsó férfiak segítsék ki a bajból, Dwayne Johnsonnak sem osztottak sok lapot. Elkomolytalankodja, elpoénkodja, elbohóckodja a filmet, kardozik egyet-kettőt, de bámulatos, kemény munkával felépített izmait nemigen kell megerőltetnie, épp annyi funkciója van, hogy senki se mondhassa azt, hogy a történet szemernyit sem változott volna, ha kiveszik a karakterét a filmből.

Ami utóbbit illeti (azaz a lelketlenséget és a futószalag-effektust), ott sem lehet kizárólag egy emberrel elvitetni a balhét. Jaume Collet-Serra egyáltalán nem egy egyedi látásmóddal megáldott rendező, sokkal inkább egy tisztességes iparos, aki boldogan megrendezi az orra alá dugott forgatókönyveket és lelkesen bólogat a producerek kívánságaira, sőt, általában mindig tud hozni egy korrekt, elfogadható szintet, de ennél többre sajnos nem képes (és azt hiszem, ezek után a jövőre érkező Black Adam-filmért is elkezdhetnünk aggódni). Ennek és a rutinszagú forgatókönyvnek köszönhetően a Dzsungeltúra leginkább egy gyártószalagról legördült, centire kiszámolt, ezeréves elemeket összegyúró, de pont ezért egy se nem több, se nem kevesebb-elven működő lelketlen termék. Nagy, drága, látványos, hangos, meseszerű, a kalandvágyó lurkóktól kezdve az érett felnőttekig bárki beülhet rá, de közben egy bődületesen hatalmas, kockázatmentes biztonsági játék, amit mintha nem is emberek, hanem egy számítógépes program készített volna. Egy algoritmus, ami sorra vette a korábbi évek Disney-sikereit, megvizsgálta a pénzügyi elemzéseket, majd a közvélemény-kutatásokat, hogy miért szerették az emberek ezeket a filmeket, majd bonyolult számításokba kezdett, és végül kiköpte a megoldást, a Dzsungeltúrát, ami elméletben maga a tökéletes, közönségkedvenc blockbuster – csakhogy ezek egy, a művészetet és az alkotási vágyat nem értő, jéghideg mesterséges intelligencia kalkulációi, semmi közük egy szívvel-lélekkel megkomponált alkotáshoz.

A Dzsungeltúra magabiztosan hozza az erős közepes szintet: nevetséges és kínos momentumok nélkül (manapság már az óvodás poénok mellőzését is kiemelkedő pozitívumként kell értékelni), de meg is elégszik ennyivel, egyáltalán nem töri magát, hogy világmegváltó, vagy legalább kicsit is meghökkentő dolgokkal kísérletezzen. A műfaj tehát továbbra is hat láb mélyen pihen, és nem úgy tűnik, hogy a második reneszánszára készülne. Mindenesetre az Uncharted-filmnek és az Indiana Jones 5-nek jól fel kell kötnie a gatyát, hogy bebizonyítsa ennek az ellenkezőjét.