Giana forgolódós kalandjai egy rémálomvilágban
Az eredeti The Great Giana Sisters a nyolcvanas évek egyik legpofátlanabb Super Mario klónja volt Commodore 64-esekre. A német Black Forrest által fejlesztett és 2012-ben megjelent Twisted Dreams azonban már egy egyedi játék, még ha a 2D platformer műfaj meg is maradt.
Giana és Maria a szobájában mobilozik, amikor is megjelenik egy nagy kristály, és elrabolja a testvérünket. Hősnőnk utánamegy kiszabadítani, de nem is akárhogyan, hanem egyszerre két stílusban. Giana ugyanis képes váltogatni az aranyos és punk kinézet között, ami a játékmenetre is kihat: cuki szőkeként a levegőben tud piruettezni, ezáltal lassabban zuhanni vagy nagyobb szakadék felett átlebegni, míg a festett vörös hajú énjével tűzgolyóként tudja magát a szélrózsa minden irányába kilőni, megsemmisítve az ellenfeleket meg rombolható falakat. Viszont a személyiségek váltogatása a környezetre is hatással van, mert amíg festett hajó punkként egy napsütötte, tavaszias világban kolbászolunk, addig szösziként egy halloween ihletésű horror dimenzióba kerülünk. A grafikai változás a játék leglátványosabb része, de kisebb mértékben a pályák is módosulhatnak, amire nem egy kihívás épül.
Az eredeti C64 játékhoz hasonlóan itt is vannak rombusz alakú kristályok, ám amíg a kék színűeket bármikor föl lehet szedni, addig a sárgákat és pirosakat csak a megfelelő hajszínű módban. (Eldugott helyeken találhatunk még nagy kristályokat is, ezek felszedésével a pontok mellett koncepciós rajzokat is megnyithatunk.) A pályák végén az összeszedett kristályok mellett az idő és elhalálozások száma alapján értékel minket a program; utóbbiból azonban föl kell készülni, hogy bőven lesz részünk. A játék ugyanis az első harmada után durván bekeményít, sőt, a végére annyira nehézzé válik, hogy én az utolsó két pályát kénytelen voltam Easy fokozaton megcsinálni. Úgy sem könnyűek, de legalább teljesíthetően nehezek. Amúgy három bossfight van a játékban, de mindegyik egy-egy hosszabb pálya végén, és még csak menteni se lehet előttük.
Aki viszont simán veszi az akadályokat, azoknak ott vannak még a Hardcore és az Überhardcore módok. Előbbinél egy teljes pályát kell megcsinálni elhalálozás nélkül, utóbbinál azonban a teljes játékot. Hát, nem hinném, hogy sok ember volt képes az utóbbit teljesíteni.
Pro:
a játékmechanika;
aranyos, részletes grafika;
a kétféle világ koherens változása;
Chris Hülsbeck zenéje, kétféle stílusban feldolgozva;
lassan adagolt új játékelemek;
lokális multiplayer mód;
kihívást biztosít;
tartalmas;
Kontra:
a Normal fokozat a vége inkább Very Hardnak felel meg;
a boss pályákon se lehet menteni a főellenségharc előtt;
csak három multi pálya van;
lassú zuhanások;
Kiknek ajánlható?
Az ismert karakter ellenére csak a nehéz platformerek rajongóinak, de ők meg fogják találni benne a vágyott kihívást.