25 év 25 játéka egy videojátékos életéből. Time Crisis /12. év 1997/

A fénypisztolyos játékok mindig a játéktermek különcei, vagy mostoha

gyerekei voltak. Mindenki látta, szerette, és ismerte őket, de sosem

fordult elő az, hogy tömegek vették volna körül a gépeket. Ennek

legfőképpen az volt az oka, hogy bár rendelkeztek multiplayer-el,

azonban mindig csak egymást segítve lehetett játszani. Viszont a különféle verekedős és autós játékoknál, egymás ellen is volt lehetőség küzdeni. Ez

pedig rányomta, a létezik, de mégis nélkülözik magatartást velük szemben.

És ez nem csak az Arcade verziókra volt igaz, hanem a konzolosokra is.

Emellett konzolon volt egy másik indok is, amiért nem voltak eme játékokból

milliós nagyságrendű eladások, ami nem volt más, mint a pluszvezérlő,

azaz a fénypisztoly. A játékteremben simán egy érmébe került minden

játék, viszont konzolon ez a plusz egység, annyiba fájt majdnem, mint

maga a játék, és egy ilyen extra kiadás csak a rajongóknak érte meg.

Arrólnem is beszélve, hogy a stílus, mindig is fehér holló státusban volt,

azaz kevés játék jelent, amiért érdemes volt megvenni a plusz kiegészítőt.

A fénypisztolyos játékok, az elmúlt közel 30 évben, igen érdekes útvonalat

tettek meg. A hőskort - már ha lehet annak nevezni - nem állt másból, mint a különféle céltáblák eltalálásából. Az első normálisabb játékok

a 80-as évek közepén jelentek meg, amik legfőbb tulajdonsága a Co-op játéklehetőség volt. Ezek egészen a 90-es évek elejéig éltek, és a kor legjobbjaira - Alien 3 The Gun, Terminator 2 - sokan emlékeznem,

mind a mai napig. Amikor ezek a játékok a csúcspontjukon voltak, jöttek az élőszereplős ”filmshoterek”, mint a Mad Dog McCree, a

Bounty Hunter és társai. Ezen játékok többségét az American Laser Games

adta ki, és bár elsőre roppant érdekesek voltak, de emellett sajnos

unalmasak is, ezáltal hamar elfelejtette őket mindeni. De 1993-ban jött a

Sega és megalkotta a Virtua Cop játékot, és ezzel szó szerint

megreformálta, és újjá élesztette a haldokló stílust. A reformációt szó

szerint lehet érteni. És hogy mit is jelent ez? A korábbi játékokban ha

valakit eltaláltál, az simán meghalt és kész. Azonban itt már lehetőségünk

volt arra, hogy láb, kéz, test vagy fejlövést adjunk le. Ezt a megoldást

precíziós lövésnek hívtuk, és hihetetlenül pontos volt. A játék pedig ennek köszönhetően óriási sikert aratott.

A sikert a Namco-nál is észrevették, és az egyik csapatfejlesztő tréningen,

a munkaidő utáni ivászaton, felmerült a kérdés, hogy tudunk-e mi is ilyet

csinálni? A válasz egyszerű volt: Igen tudunk! Sőt jobbat! Így a Namco boszorkánykonyhájában lázas munkával elkészítették a Time Crisis névre keresztelt gyermeküket, amit 1995-ben jelentettek meg. A játék tartalmazta

a Virtua Cop összes jó tulajdonságát, sőt olyan egyéb ötleteket is, megvalósítottak a játékban, amivel szó szerint lemosták a riválist a pályáról,

és ezzel átvették a koronát és a trónt, a játéktermekben a fénypisztolyos

játékok világában. Természetesen a játék megkapta a maga konzolos

átiratát, kizárólag PS1-re 1997-ben, ami rögtön a használt játék piac

éllovasa lett hosszú hónapokig. A játéknak, ahogyan már említettem

számos új tulajdonsága volt, amit eddig egyetlen automatánál sem

láthattunk. És hogy mik voltak ezek? Nos nézzük őket szép sorjában. Az

első, amit ki kell emelnem, az a pisztoly volt. Ez nem csak szép és

kidolgozott volt más társaival szemben, hanem játék közben, amikor lőttél visszarúgott. Ráadásul a fegyver felső része lövéskor mozgót, akárcsak

egy valódi fegyvernél. Ez óriási ötlet volt a Namco részéről, mert ez

nagyon feldobta a játékmenetet, és a játékba való beleélést, ami idáig példa nélküli volt.

A másik újdonság az Action pedál volt. Ezzel nem csak a fegyveredet

tölthetted újra, hanem ennek segítségével bújhattál fedezékbe is, vagy

éppen ezzel lendülhettél újra akcióba. Ráadásul, amikor a pedált használtad,

az egész kép veled együtt mozgott, mintha te lennél a virtuális főhős

helyében. Amikor például, lenyomtad a pedált, a kép kibujt a fedezékből

• mintha csak felállnál - majd elhangzott az ”ACTION”

hang - amit egyébként hihetetlenül jól eltaláltak - és már vígan lehetett is irtani a rossz fiúkat. Mindezen nagyszerű tulajdonságok mind a

mai napig, csak a Namco játékaiban találhatóak meg. A Sega mint rivális,

sajnos 18 év elteltével is megmaradt annál a felfogásnál, amit a Virtua Cop játékban megalkotott. Emiatt a mai napig sem sikerült visszahódítania a fénypisztolyos játékok trónját a Namco-tól, annak ellenére, hogy számos

sikeres játékot alkotott az évek folyamán.

A játék storyjára azt is mondhatnánk, hogy sablonszerű és mindenki

könyökén jön ki, mert már annyiszor halhatunk hasonlót. Azaz meg kell mentenünk az elnök lányát, akit egy bukott ”kiskirály” rabolt el és vitt

magával, a megmaradt birodalmának maradékába, ami egy kastély. Egyszemélyes hadseregként pedig az a feladatunk, hogy mindenkit

lepuffantva szépen hazavigyük a nőt. A játék első pillanatában egy elégé látványos, mozifilmbe illően ugrunk bele az eseményekbe, hogy onnantól

kezdve csak egyetlen feladatra koncentráljunk, a lövöldözésre. A játék folyamán, ahogyan a neve is utal rá, az egyetlen igazi ellenfelünk az idő

lesz. Ez folyamatosan csökkenni fog, és ha lejár, akkor Game Over lesz,

még akkor is, ha megvan az összes életünk. Nagy szerencsénkre a

játékban nincsenek ostoba túszok vagy civilek, akik lelövéséért esetlegesen hátrányba kerülnénk. Mondjuk érdekes is lenne, ha egy ellenséges bázison

fel alá rohangálnának a fogva tartottak, és nem bezárva lennének valahol.

Az egyetlen túsz a játékban Rachel lesz, de ő sosem lesz a képernyőn, ha

akció van.

A ”rossz-fiúk” irtása a játékban, hihetetlenül élvezetes, és magas fokon

történik. Mert mind a pályák, mind az ellenséges karakterek, köztük a

Boss-ok is, annyira életszerűek, hogy az ember könnyen azt hiheti, hogy

egy ”A” kategóriás mozifilm hőse lett a játék helyet. A Virtua Cop egyik legnagyobb hibája az volt, hogy túlságosan is steril és élettelen volt. A ”rossz-fiúk” választéka szerencsére itt elég nagy, és jó néhányuknak fontos szerepe van a játék menetében. A kék ruhás katonák a legegyszerűbbek,

szinte sosem találnak el minket, éppen ezért teljesen veszélytelenek, viszont

a játék legelső szakaszában, néhányuk lelövéséért, még bonusz időt is kaphatunk. A barna ruhások többnyire a ”szakaszvezetők”, ők riasztják a

többi katonát, ennek ellenére ők sem híresek a céllövő tudományukról. A

piros ruhások az ”elit” ellenfelek, akiket illik azonnal kilőni, vagy elbújni előlük, különben el fognak minket találni. A narancs ruhások a ”bonusz” emberek, többnyire bujkálnak, vagy éppen átrohannak a képernyőn, és a lelövésükért legtöbbször bonusz idő jár, ezért érdemes minél előbb lelőni őket.

Aztán itt vannak még a narancs felsős emberkék is a zöld naciban. Őket is érdemes azonnal kilőni, mert vagy gránáttal, vagy vascsővel kedveskednek nekünk, de a legveszélyesebb ellenfeleink a zöld ruhások, mert ők mindig a nehéztüzérséggel támadnak. A későbbi pályákon jönnek még a fehér

ruhások is, akik szintén elég agresszívek, ráadásul a legtöbbször pajzzsal

védik magukat. A Boss emberkék az első kivételével - ő csak egy noname karakter - zseniálisak. Sherudo a 2. pálya főnöke tényleg egy

nagyon jól eltalált karakter, ráadásul a szövege is kiváló. Mindig lesből

támad, és a többi ellenféllel szemben ő késeket dobál felénk, amik legalább annyira veszélyesek, mint a többi ellenfél golyója. Az utolsó Boss Wild Dog

lesz, akinek a karaktere a legzseniálisabb lett a játékban. Talán ennek köszönhető, hogy még a harmadik részben is ő volt a fő rossz-fiú, annak ellenére, hogy két alkalommal is meghalt már. A vele való harc talán a legepikusabb, és a legemlékezetesebb, sőt a legdurvább is egyben. A megmaradt ellenfeleket mind ránk uszítja, miközben számos pályaelemet

ránk robbant, a legvégére pedig a gránátjaival kedveskedik.

A játék leginkább serkentő része a játékmeneten kívül, maguk a pályák

voltak. Ezeket olyan hihetetlenül látványosra, és hangulatosra

szerkesztették meg, amit eddig egyetlen játékban sem láthatunk. A játék

legelején rögtön a tengeralattjáró bázist láthatjuk, ahonnan a különféle

kiszolgáló helységeken keresztül, a palota kertjébe juthatunk. Itt pedig

nemcsak egy kocsival, hanem egy helikopterrel is meg kell küzdenünk, a rengeteg ellenfelünkön kívül. A palota alsó szintjén túljutva - az első

Boss harc - a folyósok szövevényes hálózatán keresztül, eljutunk

az egyik díszterembe is. Számomra ez a helyszín az egyik örök kedvenc,

mert a terem, ahogyan egyre jobban pusztul, hihetetlenül látványosra

sikerült. De a sötét szoba, és a toronyhoz vezető rész is elképesztően jól

néz ki. Aki anno sokat játszott a játékkal, az biztosan emlékszik még a

torony tetejébe vezető harcokra, hogy a végén a Sherudo-val való

küzdelemről, már ne is beszéljek.

Innentől kezdve viszont, szó szerint, valami elképesztő látványorgiában,

és nehézségben lesz részünk. Felrobbanó híd, légelhárító ágyúk és

helikopterek fognak ránk vadászni. Az üzemi terület, a játék egyik legjobba eltalált része. Ez az a rész, amit szerintem senki sem felejtet még el, a játék rajongói közül. Mind a kidolgozásában, mind az ellenfelekkel való harc, olyannyira látványos volt ezen a helyszínen, hogy még egy ”A” kategóriás mozifilm akciójelenetét is lepipálta. A computer központban látható, egy régi kultikus film a ”Fly” egyik érdekes darabja. Innen továbbmenve pedig a trónterembe jutunk, ahonnan eljutunk végre a végső harc színterére. Ez, ahogyan fentebb már írtam, a játék legjobb része lett. Itt mutatta meg igazán

a játék a fogát, és mutatott túl a Virtua Cop steril és színtelen játékmenetén. Amiről még nem tettem említést, az a játék hangjai és zenéi. Ezek szintén jól eltaláltak voltak, és jelentősen fokozták a játék hangulatát. Wild Dog

röhögése például zseniálisra sikerült, de az ellenfelek hangjai is remekül

illenek a játékba. A minket segítő narrátor hangja pedig, egy virtuális kalapemelést érdemel, mert azt is hihetetlenül jól találták el. Ugyanakkor a játékban érdekes módon csak egyetlen zenei szám hallható - a Boss

harcokat kivéve - viszont ezt annyira eltalált volt a játék menetében, amire

eddig sosem volt még példa. Ritmusos, pergős és az embert folyton arra készteti, hogy igenis sietni kell, mert ellenkező esetben - ahogyan a játék

neve is utal rá - kicsúszunk az időből, és akkor mindennek vége.

A végére néhány érdekesség a játékkal kapcsolatban. A játékban voltak

a mindenki által ismert könnyítési lehetőségek. Ezek voltak ugyebár a

különféle felrobbantható elemek a pályán, aminek hatására a képernyőn

mindenki meghalt. Ilyen volt például az első pálya első szakasza végén, a targoncán elhelyezett láda, amibe ha belelőtté, akkor felrobbant. Azonban

volt a játékban még egy másik lehetőség is, ehhez viszont szükség volt a 100%-os pontosságra. Ez nem volt más, mint az extra életszerzési

lehetőség, és az idő megállítása. Az életszerzéshez 50 lövésből, 50

alkalommal kellett eltalálnod az ellenfeleket, viszont mindenkire csak egy

lövést adhattál le. Ha ez sikerült, akkor az életjelző felett megjelent az extra

élet. Az idő megállításához ezt három alkalommal kellett megcsinálnod, mindenféle ”szünet” nélkül. Ha csak egyszer is hibáztál, akkor buktad az egészet, mert hiába kezdted újra az egészet, azt a gép már nem vette figyelembe. Ezt a trükköt egyébként a Japán srácok mondták, és mutatták

be nekem, amikor a Daytona játékban rekordot döntöttem.

Maradok annak, aki vagyok, a játékosnak, aki szeret játszani

Arcade Game's Forever