Játékos ajánló (?)

Maradnék az ábécé-sorrendnél.

**Borderlands

(2009)**

Mikor egyik ismerősöm ismét visszaváltott 360-ra, eldöntöttük, hogy keresünk valami ütős co-op játékot, és végül mellette kötöttünk ki. Nagyon nem bánom, mert a Borderlands egy remek játék. FPS-ként is meglenne a maga varázsa, de így, beoltva egy kis klasszikus harcközpontú RPG-vel, nem csak egyedülálló, de hihetetlen addiktív játék is vált belőle. Ugyanis hiába a sok lőfegyver és a belső nézet, a játék sava-borsát a szerepjáték-jellegzetességek, azaz a fejlődő karakterek, a kasztok, a megnyitható képességek, az elementális módosítók, a küldetések, a szabad világ és nem utolsó sorban a lootolás és a random generált fegyverek adják. Utóbbi kettőnek köszönhető, hogy a harc és az azt követő kutatás egy percre sem lesz unalmas, és az ember mindig izgatottam várja, hogy az aktuális helyszín végén található ládából, az előttünk álló főellenségtől vagy az épp megszerelt kis Claptrap robot rejtett tárolójából milyen fegyverek vagy kiegészítők kerülnek a kezeink közé. A sztori is érdekes, a sok mellékküldetés közt hajlamos vagyok megfeledkezni a végcélról, azaz a rejtélyes Vault megtalálásáról, de azért izgat, mi vár majd a végén. A cel-shaded grafika miatt is előre temették, pedig ettől lehet még jobban imádni, a karakterek és a tájak is magával ragadóak. Egyelőre komótosan haladunk, heti pár órát tudunk csak belerakni, remélhetőleg befejezzük a szeptember végi második részig.

**Donkey Kong Country

(1994)**

Nagy ritkán ráfanyalodok a platformerekre (erről még lentebb), és ilyenkor rendre visszatérek egyik nagy kedvencemhez, Donkey Kong Country első részéhez. A folytatás tartalmasabb, mégis ő a favorit, talán a misztikusabb atmoszféra és az "élethűbb" képi világ miatt. Nekem ő a platformerkirály, a maga letisztultságával, hamar teljesíthető, feszes tempójú szintjeivel, mini kihívásaival, és főleg a zenéivel. Maga a varázslat. Rare, még mindig hiányzol!

**Donkey Kong Country Returns

(2010)**

Nem tudom, mit gondoltak a Retro Studios-nál. A Metroid modernizálását amúgy hibátlanul levezénylő csapatnál a jelek szerint leakadtak néhány nagyobb jellegzetességnél, pedig az eredeti SNES-trilógia a sikert részben az apró kis finomságoknak köszönheti. Az egyik ilyen pont a jellegzetes képi világ az egymástól markánsan elkülönülő világokkal. Már itt borul a dolog, sajnos a színpaletta nagyon egyhangú, a világok ugyan elkülönülnek, de ennél nagyobb változatosságot tapasztalhattunk az első rész egyes világain belül. A másik az első résznél említett instant élmény: a tempóval nem lenne baj, de nem áll neki jól a pályák elnyújtása. A harmadik: hiába volt a trilógia (és az N64-es rész) meseszerű platformer, egyik sem volt igazán gyerekes, itt meg érezhető az idomulás a kisebbek felé (még ha ez a nehézségi szinten nem is érezhető). Kismalac a dzsungelben? Na mindegy. Egyébként kifejezetten kellemes platformer néhány új ötlettel és elegendő kihívással, csak hiába építenek egyes pályákkal és zenékkel a nosztalgiára, DKC címként nem tud remekelni.

**Dragon's Dogma

(2012)**

A generáció korai szakaszában még nem igazán haragudtam tinédzser éveim egyik kedvenc kiadójára, a Capcom-ra, azóta viszont már csak Crapcom-ként hivatkozom rájuk. A Dragon's Dogma viszont az a játék, amelyért ha nem is vagyok hajlandó felejteni, de legalább megemelem a kalapom előttük: megcsinálták. Megcsinálták azt a játékot, amit minden hiányossága ellenére tudtam imádni, ami be tudott szippantani. Igen, a sztori csak épphogy létezik. A pillanatok alatt felemészthető stamina-csík kombinálva a hatalmas, futást igénylő területekkel és a valódi fast travel hiányával, felesleges időzabálásra kárhoztatott - hiába a varászlatos táj, ha később a játékidő tetemes hányadát a felesleges barangolásra kellett rááldoznom. Cserébe viszont lenyűgöző csatákban vehettem részt, élveztem a lootolást és a fejlesztgetést, az ötletes ellenfelek leöldösését, na és ami számomra a legfontosabb: van mit felfedezni. Eddig simán az év egyik Nagy Meglepetése.

**FEZ

(2012)**

Évek óta beszéltek róla, hogy ez majd milyen jó lesz. Az indie-fejlesztők diadalmenetének egyik zászlóvivője. Balga módon csak képeket néztem belőle, és azok alapján csak egy erősen a retró-hullámot meglovagolni kívánó alkotást láttam, és valami olyasmire számítottam, mint a Super Meat Boy esetében, amit meg is vettem, aztán baromira nem kapott el. A FEZ megjelenése előtt néztem meg először egy rendes trailert, ami egyből elvarázsolt: a tündéri 8 bites grafika és a varászlatos MIDI-zene alapból nagyon klappol, de ezzel a "90 fokban forgatom a világot, hogy továbbjussak" koncepcióval és a hozzá kapcsolt ötletekkel annyira megtetszett, hogy egyből a várólistám elejére repítette. A végleges produktum nem okozott csalódást, a kellemes platformer-logikai mix alkotóelemei nagyon a helyükön vannak, és a zene önmagában is percekre odaláncolt a játékhoz. A Limbo óta nem éreztem ilyet letölthető címnél, ez pedig nálam nagy szó. Akik a játék mögött álló Phil Fish baromságai miatt nem veszik meg, nem vele, hanem magukkal basznak ki.

Amolyan széljegyzetként: érdemes megnézni az indie fejlesztésekkel foglalkozó dokumentumfilmet, az Indie Game: The Movie-t, amelyben többek közt a FEZ-ről is sok szó esik.

**Ghost Recon: Future Soldier

(2012)**

Sokan ismerik a hozzáállásom a modern katonás játékokkal kapcsolatban, undoromat vagy a játékmenet függvényében, vagy egy érdekesebb háttértörténet esetén tudom leküzdeni. Itt az előbbi miatt, ugyanis a taktikai lövölde sokkal inkább az én terepem (meg minden, amiben settenkedni kell). Persze sokan fanyalognak az új GR miatt, vagy hogy túl sci-fi. Azt tudom mondani, hogy a sci-fi miliő nálam alapból jó kezdés, és hogy egyik taktikai shooter sem nehéz, ha elég körültekintőek vagyunk. Az azért érezhető, hogy a Ubisoft ugyanúgy más irányba szeretné elvinni a szériát, ahogy azt a Splinter Cell esetében a Conviction-nel tették, de ez jól is áll neki - a helyzetek mellett a sorozatra nem jellemző módon nagyobb hangsúlyt kapott a körítés, mindezt pedig megszórták egy durván minőségi hangzással és egy kicseszett jó zenei aláfestéssel (normális hangrendszerrel rendelkezők előnyben!). A grafika ennél a stílusnál számít, és itt panasz sem lehet rá. A multi élvezetes. Nem csillagos ötös, de éheztem már valami ilyesmire, és hozott néhány új ötletet és emlékezetesebb pályát, az űrt tökéletesen töltötte ki.

**Magic: The Gathering - Duels of the Planewalkers 2012

(2011)**

Kártyás fantasy játék különböző témák (erdő. halál, tűz, stb.) köré csoportosított paklikkal, harcolgatással, egyebekkel, ha esetleg nem ismernéd. Mindig is szerettem az ilyesmit, a korábbi részt is megvettem. Idő közben épphogy belekóstoltam a valós Magic-be, de több akadályon is elhasalt a prodzsekt. Egyrészt az élőben összeülés a kevés szabadidőm függvényében (amely nem lett mostanság kevesebb, de mégis így érzem) nagyon nem kivitelezhető, a másik játékossal is össze kell hangolni, nem beszélve arról, hogy itt is megy a DLC-zés, azaz a valós tuning-pakkok vásárlása, ami egyenesen elengedhetetlen, ha komolyan gondolod - mondanom sem kell, embertelen pénzeket lehet elkölteni, ha valóban elmerülsz a témában. Úgyhogy maradtam az online verziónál, de a tavalyi részt csak idén, az új rész közeledtével, akciós áron vettem meg. Sokkal többet nem nyújt. Persze változtak a paklik, vannak co-op, 1v2, 2v2 és 1v4 módok is, de ennyi. Aki bírja a témát, annak bátran ajánlom, önmagunkban is leköthet egy időre.

**Max Payne 3

(2012)**

Ha nem is voltam rajongója az első kettőnek, azért kedveltem őket. A harmadik nagyot váltott, de nem is csoda, ma már eladhatatlan lenne azzal a sok egy hangulatra építő helyszínnel, és a játékmeneten is bolondítani kellett egy keveset. Szerintem ráfért. Ami tény, hogy az MP3 sztorija simán az idei legjobbak közt van - oké, kicsit Tűzben edzett férfi a szokásos Rockstar-os macsó-élethűséggel, ami nem feltétlenül eredeti, de állati szórakoztató, és a karakterek sem azok a lapos jellemek. A helyszínek hibátlanul illeszkednek a sztoriba, betonbiztos alapot adva Max lelki hullámvasút-utazásának. A bullet-time még mindig fasza, egy kis edzés után már a precizitást preferáló célzásba is bele lehet jönni, az igényeknek megfelelően beépítésre kerülő fedezékrendszer is remekül illik a játékmenetbe - a helyzeteknek megfelelően jól tudtam (és kellett is) kombinálni a bevállalós lassítós akciókat és a fedezékekből osztást. Ami a legérdekesebb az egészben: a játék közepéig mégsem tudtam élvezni, szinte becsületből nyomtam. Örülök, hogy végül nem hagytam abba emiatt, a játék másik felében valami kattant, helyére került minden, és onnantól élveztem az egészet. Az év leghangulatosabb jelenet + zene kombóért járó díjat a reptéri terminálos jelenetért legszívesebben már most odaadnám neki. Egyébként meg baromi jól fest, főleg a későbbi, kevésbé szabályos, utcai és egyéb szinteken jön ez ki, részletességben oda lehet rakni egy Uncharted mellé.

**Might & Magic: Clash of Heroes

(2011)**

A Puzzle Quest sikere óta próbálkoztak páran a szerepjáték és a logikai játék összefésülésével, közéjük tartozik alanyunk is. Nem tudom, van-e köze a Might & Magic névhez (pedig gondolom, hogy a név ebben a formában le van védve), mert amúgy nem idézi a pécés klasszikus világát. A játékmenet viszont erősen emlékeztet a múzsa PQ-ra: mész a térképen, van egy kis sztorizás (ezúttal öt különböző kampány során saját szereplőkkel és kapcsolódó történetekkel), bizonyos pontokon harcokkal, kis mellékküldetésekkel, satöbbivel. A dizájn valahogy nem talált be, tipikus ingyenes flash-játék érzetét kelti a közepesen bénácska, animés beütésű, egyszerűre rajzolt karaktereivel és elnagyolt, üres helyszíneivel. A beszélgetéseket és átvezetőket a harmatos történetből fakadó érdektelenség okán rám nem jellemző módon zsigerből nyomom el, viszont maga a harc jópofa. A Puzzle Quest / Bejeweled / Columns stílusában kell az egyforma elemekből legalább hármat egybeolvasztani, de akad pár csavar. Itt nem pontot kapunk vagy támadunk, hanem az egyforma egységeket így rakjuk össze támadó alakzatba, vízszintes párosításnál védvonalba, de vannak speciális párosítások, láncba kötött támadások, varázslatok, és akadnak egyedi egységek sajátságos támadásokkal és nagyobb sebzéssel. Mindez két térfélen játszódik, mindenki a maga egységeit rendezgeti fordulónként három lépésben, ügyes párosítással extra lépésekkel. Ha bírod az ilyesmit, menj rá, bár az alap 15 dolláros árcédula azért enyhe túlzás (én leárazva vettem).

**Mirror's Edge

(2008)**

Pár hete próbálkoztam meg vele, mivel érdekelt, de sosem kezdtem neki. Annyi bizonyos, hogy a Portal 2 mellett a generáció egyik legstílusosabb kinézetű FPS alkotása. Szépsége nem az egyes elemek eltalált kinézetének, hanem letisztult, funkcionális összképének köszönheti - már első látásra is szerelem volt, most is ráéreztem az ízére, egész egyszerűen jó ránézni. Tetszik a szabadság illúziója, hogy nem kényszerít a játék a fegyverek használatára, ennek ellenére nem élveztem, mivel maga a játékmenet szerintem túlontúl egyszerű, túlságosan korlátolt, ez nálam valahogy pont visszafelé sült el. Minderre a koronát a nyögvenyelős feladatok rakják fel, amit csak kis részben tudnék a (tudatosan vagy véletlenül, de félrevezető) pályadizájn számlájára írni, sokszor nem úgy működnek a dolgok, ahogy azt elvárná az ember (pl. az elrugaszkodós helyekről nem mindig ment a művelet). Sajnálom, mert még mindig tetszene, a muzsika, a hangulat ül, de sajnos a frusztráció egy olyan tényező, amely miatt nem tudom nyugodt szívvel folytatni. Most pihen pár hetet, aztán meglátjuk.

**Prince of Persia: The Forgotten Sands

(2010)**

Szeretem (ha eddig nem lett volna egyértelmű), ha egy játékban kellemesen keverednek a platformer-elemek és a logikai feladatok, ez pedig mindig állt a PoP sorozatra. Hozzátenném, az előző generáció PoP-trilógiájából nekem csak a Sands of Time jött be, a másik kettő inkább volt akció, mint ügyeskedős platformer, így kimaradtak. A mostani generáció első PoP-játékában csalódtam, mert kihívás szempontjából konvergált a nullához, és üres volt az egész. Ezt a részt láttam még megjelenés előtt egy fejlesztői 360-on, már akkor sem volt meggyőző, de mivel hiányzott az ilyesmi, belefogtam. A pozitívumok kimerülnek abban, hogy az ügyességi részek és főleg a rejtett cuccok felszedése valóban igényelnek egy kevés kézügyességet és némi fifikát. Minden más lapos: a sztori unalmas; a harc borzasztóan primitív, és ez áll a főellenség-csatákra is; az irányítás reakcióideje borzalmas; néhol nem enged hibázni, máshol meg borzalmasan buta dolgokat művel a karakter; a kameramann rendszeresen elfelejti bevenni a gyógyszerét; fakó, stílustalan grafika; szinte nem létező hangulat, nincs meg a varázsa. Becsületből befejezve.

**Spec Ops: The Line

(2012)**

Ahogy fentebb már említettem, a modern katonás témákat inkább kerülöm, csak a legritkább esetben ülök le valamelyikükkel. A Spec Ops a sztorijának köszönheti, hogy foglalkoztam vele. Anélkül, hogy nagyon belemennék: a szokásos "Amerika menni ölni sok gonosz terrorista" sztori helyett kőkemény jelenetek, komoly lelki problémák és dilemmák állnak a középpontban. Nem mindennapi, hogy a főszereplők saját honfitársaikkal kerülnek szembe, és kénytelenek (?) súlyos következményekkel járó döntéseket hozni. Komolyan mondom, nem egyszer volt, hogy ledöbbentem a látottakon, és volt, hogy kifejezetten kellemetlenül éreztem magam attól, amit "tettem" - és ez tetszett, mert nem sok játék van, ahol a főszereplő bőrébe bújva a játékos magára vehet ilyen súlyos terheket. Ezért mindenképp ajánlom a játékot, ha nem is teljes áron, mert maga a játékmenet a szokásos fedezékes TPS korrekt megvalósítással és szépen összerakott, de semmi kirívót nem kínáló multival.

**Super Mario Galaxy 2

(2010)**

Igen, megint egy platformer, méghozzá a zsáner egyik koronaékszere. Őt nyilván nem a történet miatt szeretjük, de tipikusan az a játék, amit ha meg is un az ember, néhány hónap múlva úgyis előveszi, és ismét belevág egy fél napot / hétvégét, mert annyira egyben van és annyira addiktív. A Nintendo most sem nyúlt mellé: a Mario platformerek közt ritka a keveset változtató közvetlen folytatás (igen, ott a New Mario), de itt megmutatták, hogyan kell a látszólag már kifacsart koncepcióból még többet kihozni, hogyan kell egy így is frissnek ható, függőséget okozó alkotást lerakni az asztalra. Elcsépelt, de a Mario Galaxy 2 tényleg a nagybetűs Játék, maga a modern platformer-esszencia legnemesebb formában. És (a géphez képest) még baromi dögös is, tökéletes példa arra, hogy lehet egy játék egyszerre letisztult, funkcionális, mégis varázslatosan szép. Már most klasszikus.

**Warhammer 40,000: Space Marine

(2011)**

A pofátlan Gears of War koppintás, mondaná első blikkre a Warhammer-szűz játékos. Szerencsére annyi tapasztalatom már volt a WH-univerzummal, hogy ne ezt lássam bele, bár a hasonlóság kísérteties. Böszme nagy páncélos katonák harcolnak egy másik fajjal, TPS kameranézetből, sok-sok vérrel, és még láncfűrészes fegyver is akad, kicsit hangsúlyosabb közelharccal. A Warhammer világ sci-fi verziójában ugyanúgy megvannak az alapok, azaz az emberek és orkok harca, a démonok, az emberi oldal felépítésében ugyanúgy felismerni a katonaság és a keresztény inkvizíció jellegzetes jegyeit. Szerintem épp ebben rejlik a WH40K téma varázsa: a klasszikus fantasy klisék közepén üdítő színfolt a shotgunt használó generális, a lőfegyverekkel felszerelt ork katona, a technikai újításokat fejlesztő inkvizítor, a szent ereklyeként tisztelt gépezetek, vagy épp a félig gép, félig démonok - az egészre pedig a római legionáriusokra hajazó űrgárdisták és szintén a vallásos felhangokkal átitatott, latin elnevezésű tárgyak és helyszínek teszik fel a koronát. Kár, hogy maga a játékmenet "csak" korrekt, és hogy az egyes jelenetek is erősen az elmúlt évek sztárjátékait idézik. A sztori sem nagy szám, de a túldicsért Gears of War 3 történetvezetését és "bonyolultságát" hozza. A grafika sem egy nagy eresztés, erősen mosott és a textúrázás sem az erőssége (ha már a GoW-hoz kell hasonlítani), mégsem mondom rondának, mert megvan a maga bája, és az átvezetők is rendben vannak, főleg az emberi karaktereket csípték el. Még nem vagyok a végén, eddig egy korrekt, élvezhető, de semmiképp sem kiemelkedő játékot kaptam. Ha nincs épp más, bőven megteszi.