Naruto- THE END

Tizenöt év.

700 fejezet.

És most vége.

Azt kell, hogy mondjam: ideje volt már.

Volt egyszer egy mangasorozat, ami magasan a shonen műfaj átlaga fölé emelkedett. Nem a rajzok szépsége vagy a csavaros története, hanem a zseniális karakterek és az agyas harcok miatt. A saga története során több, mint ezer szereplőt mutatott be, és mindegyikük igazi egyéniség volt, jellegzetes gesztusokkal, beszédstílussal, harcmodorral. A harcokat sosem holmi csillagászati Power Levelek vagy szuperfegyverek döntötték el, hanem az ész és a Jutsuk (ninja varázslatok, technikák) fantáziadús kombinálása. A Naruto első pár tucat fejezete teljesen berántott, és feltétel nélkül imádtam éveken keresztül. Aztán valami elromlott. A kalandok ideje kezdett elmúlni, a figurák kezdtek magukból kifordulni, a viccek megritkultak, az ég beborult Konohagakure fölött. Sok-sok okot tudnék felsorolni, de nálam két dolog verte ki leginkább a biztosítékot.

Az egyik szívfájdalmam Sasuke mértéktelen sztárolása. Mindig is egy emós kis kecsegnek tartottam, de valamiért az emberek imádták ezt a szótlan, érzéketlen pszichopatát. Kishimoto sem titkolta, hogy Sasuke a kedvenc teremtménye, így a cool srác-fanservice az egekbe szökött. Valójában sosem tudta megindokolni senki, mi okunk lenne szeretni, főleg azután, hogy többször elárulta hőseinket, megpróbálta megölni őket, átállt az ellenséghez, el akarta pusztítani Avarrejtekfalvát, stb. Mindegy, menő csávó volt, ennyi.

A másik: beindult a rétestészta-gyár: megjelenik egy új szupergonosz, akit vért izzadva legyőznek, aztán kiderül, hogy nem is volt olyan kemény fiú. Ki emlékszik már Orochimarura, aki a maga idejében maga volt a Sátán? Rég elnyomták már a múlt ködéből előbukkanó démonikus szupernindzsák. Aztán elindult a Nindzsa Világháború, és én végleg lemondtam a sorozatról. Megbíztam egy barátomat, hogy olvassa helyettem, aztán ha véget ér a reinkarnálódott Hokagék és a világszaggató Jutsuk ideje, értesítsen. Kb. másfél év múlva szólt: “Folytathatod.”

Spoilerek következnek!

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Naruto és Sasuke együttes erővel legyőzik a halhatatlan shinobi-ősanyát, aztán Sasuke rájön, hogy ő a világ ura akar lenni, megpróbálja megölni Sakurát (de mivel egy balfasz, igazából nem sikerül neki), aztán meg akarja ölni Narutót is, öt fejezeten át szarrá verik egymást, aztán mikor már mozdulni sem tudnak, jön a nagy férfias szerelmi vallomás, hogy valójában mennyire tisztelték egymást egész életükben, és a másik az egyetlen igaz barátjuk, meg minden.

Ilyenkor joggal kérdezi az ángilus, hogy:

Nem akartam elhinni, hogy a szerző képes így véget vetni a sorozatnak. A csalódottságomat viszont nagyban enyhítette a 700. rész, avagy az epilógus. Mindenki feltűnik benne, aki számít, Naruto szexis férfiállat, a kölykök aranyosak, az élet szép.

Azóta eltelt egy pár nap, volt időm gondolkozni és megemészteni a történteket. És tudjátok, mi van? Tökéletesen elégedett vagyok. Ellentmond ez az eddig leírtaknak? De még mennyire! Mikor katona voltam, halálosan gyűlöltem az egészet. Miután leszereltem, már csak a jó bulik és balhék maradtak meg bennem. A Narutoból már csak a szép emlékek maradtak meg, a rosszak eltörpülnek. Mert minden hibája ellenére nekem ez a sorozat feledhetetlen marad. Na és nektek?

“Nem érdekel, kivel kell megküzdenem!

Ha kitépi a karjaimat, halálra rugdosom!

Ha kitépi a lábaimat, halálra harapom!

Ha letépi a fejemet, halálra bámulom!

És ha kinyomja a szemeimet, a sírból is megátkozom!”

(Naruto)

“Két kisgyerek voltunk, akik szeretetre vágytak.

De a világban nem találtunk mást, csak gyűlöletet.”

(Sasuke)