Batman: Gotham gázlángfényben

Manapság egyáltalán nem ritka, hogy egy-egy hosszú múltra visszatekintő, népszerű szuperhőst kiragadnak jól ismert univerzumából, hogy megnézzék, hogyan boldogul egy alternatív világban, vagy esetleg egy teljesen más korban. Azonban a ’80-as években ez még korántsem volt így, ám az évtized második felében szárnyra kapott a kilencedik művészeti ág (köszönhetően egy sor korszakalkotó, zseniális műnek, amiknek a felsorolásától most eltekintenék – úgyis az unalomig ismeritek már őket), ennek hála a hirtelen jött népszerűség és a felnőtt közönség meghódítása számos lehetőséget nyitott meg a merész alkotók előtt. Többek közt azt is, hogy mindenki kedvenc karaktereit kissé szabadabban kezeljék, és kötöttségek nélkül újraértelmezzék. Ennek az elgondolásnak az egyik legelső próbálkozása volt a Gotham gázlángfényben (Gotham by Gaslight) című 52 oldalas one-shot, Brian Augustyn írói (Painkiller Jane, The Crusade, Az Igazság Ligája: Az első év) és Mike Mignola rajzoló részvételével (B.P.R.D., Hellboy, Baltimore – de ezekkel már úgyis tisztában vagytok), amely az első olyan DC-képregény lett, amely megkapta a hangzatos Elseworlds megjelölést (ez olyan történeteket jelent, melyek nem a kiadó fő-univerzumában, hanem különböző alternatív világokban játszódnak).

Augustyn és Mignola egy vakmerő, ámde jobban belegondolva teljesen logikus dolgot lépett meg Batmannel kapcsolatban, azaz: fogták a jól ismert figurát, kivették őt a modern, felhőkarcolókkal, gépfegyverekkel, gyors kocsikkal és mindenféle high-tech kütyükkel megbolondított természetes környezetéből, és áthelyezték a XIX. századba, a viktoriánus kor Gotham City-jébe. Ahol a legideálisabb közlekedési eszköz még mindig a lovaskocsi, ahol az emberek öltönyben, sétapálcával és cilinderrel lófrálnak az utcákon, és ahol egy titokzatos, brutális sorozatgyilkos folyamatosan szedi ártatlan áldozatait, miközben a rendőrség teljesen tehetetlen és képtelenek lefülelni a tettest – egészen addig, amíg fel nem tűnik az esőáztatta sikátorokban egy denevér maskarába bújt önjelölt igazságosztó, aki utat mutat a bűnüldözési szerveknek és a város polgárainak.

1889-ben járunk: sok-sok esztendővel szülei meggyilkolása után az arisztokrata aranyifjú Bruce Wayne hosszú kiképzés után úgy érzi, itt az ideje visszatérni szülővárosába, hogy megállítsa az ott tobzódó erőszakot, és hogy lecsapjon azokra, akik véresszájú piócákként élősködnek Gotham tisztes polgárain. Denevéremberként elindul az éjszakába, hogy beteljesítse szent küldetését, azonban nem ő az egyetlen, aki a sötét utcákat rója: London rettegett, ismeretlen kilétű sorozatgyilkosa, Hasfelmetsző Jack is a városban van, és már javában a gothami örömlányokat ritkítja. A leosztás tehát ismerős, a körítés azonban más, mint eddig: Batman és a gyilkos furfangos játszmába kezd egymással, amelynek tétje egy idő után már nem csupán az önjelölt igazságosztó létjogosultsága, hanem magának Bruce Wayne-nek az élete.

A Bőregér alapból is sok ponton párhuzamba állítható a Gotham by Gaslight által megidézett korszakban tevékenykedő, manapság is méltán a leghíresebb detektívvel, Sherlock Holmesszal, a képregény hangulata pedig még jobban rátesz erre egy lapáttal: a sztori tökéletesen hozza Arthur Conan Doyle klasszikus műveinek feelingjét, ha regényes formában jelent volna meg, a Batmanes, szuperhősös motívumok nélkül, akár még egy Holmes-novellaként is zokszó nélkül megállná a helyét. A történet nélkülöz mindenféle túlbonyolítást, az olvasók szürkeállományát próbára tevő csavart és fordulatot, ellenben nem is nézi komplett idiótának őket: nem igényel további magyarázgatást, nincsenek nyitott kérdések, a végén szépen elvarrják az összes szálat, és bár a csattanó miatt nem keresed majd a földön az álladat, sőt, igazándiból az edzettebb krimi-rajongók jóelőre ki fogják találni kicsoda a gyilkos (tehát példának okáért Doyle-os vagy épp Agatha Christie-s fordulatokat és az azokra jellemző katartikus élményeket még csak véletlenül se várjunk), azonban Augustyn végig próbálkozik sakkban tartani az olvasó agyát, elvenni a figyelmet arról a megoldásról, ami végig ott van az orra előtt.

Így nyilván érthető, hogy közben nem nagyon foglalkozik Batman eredetével, inkább másra helyezi a hangsúlyt. Persze a képregény természetesen a Wayne-szülők meggyilkolásával indul, és amellett, hogy Augustyn a szokásos köröket futja le (ahol hiába egy alternatív történetről van szó, az alapok ugyanazok maradtak), a korábbiaktól eltérő elemeket hoz be az ezerszer látott és unalomig ismételt képsorokba. Ebben az esetben a família egy lovaskocsiból száll ki és a gyilkosnak nem is egy, de mindjárt két pisztolya van, de eme apróságokon felül, ami még fontosabb, hogy Thomas és Martha Wayne lelövése után kivételesen Bruce-t is célba veszi (ugye eredetileg a tettes vagy a rendőröktől ijedt meg, vagy egyszerűen csak nem érdekelte a megrémült, sokkot kapott kisfiú), itt viszont egy csapat denevér támadása miatt veszi menekülőre a dolgot.

Éppenséggel pont ez sarkallja arra a már felnőtt Bruce-t, hogy a denevért válassza a bűn elleni harc szimbólumának, mi több, ő és Alfred már azelőtt megkezdi a felkészüléseket, hogy főhősünk visszatérne Gothambe. Ennek köszönhetően Augustyn nem is pepecsel túl sokat ezekkel a jelenetekkel (el is vette volna a fókuszt a mindössze 52 oldalba sűrített sztori igazi lényegéről), ahogy a világépítést is elegáns módon oldja meg – végeredményben mind az előbbi, mind az utóbbi dolog tökéletesen működik. A Gotham by Gaslightnak csak egyetlen egy baja van: nem elég hosszú. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy belegondoljunk, micsoda nagyívű sztori válhatott volna belőle kétszer, vagy akár háromszor ennyi oldalon (már maga a viktoriánus kor, a szürreális hangulat és Mignola egyedi rajzai is ezt az elméletet támasztják alá), no nem mintha így sok szégyenkezni valója lenne, sőt, ami azt illeti, még így is a legjobb Batman-képregények közé tartozik.

Az előbb említett világépítés olajozott működése részben pont annak köszönhető, hogy Augustynnak a szűkre szabott keretek között nyilván nem volt sok lehetősége hosszan és aprólékosan kifejteni mindent, így a történetben sok információt még csak nem is a dialógusok vagy a narrációk által, hanem például újságcikk-kivágásokból tudunk meg. Augustyn nagyjából minden fontosat átemel az eredeti Batman-mítoszból és annak jól ismert karaktereiből, és mellékszereplőit is (Gordon felügyelő, Alfred) ismerős, mégis egy kicsit más, a korhoz igazított színben tünteti fel – ennek köszönhetően teremt egyszerre otthonos és egyszerre szinte teljesen új légkört. Ami mind a nagy (még a gyilkosnak is – aki persze echte pszichopata – teljesen világos és logikus motivációi vannak), mind pedig a kisebb elemekben (Batmant sokan vámpírnak hiszik, ami annak fényében, hogy a viktoriánus érában az emberek sokkal fogékonyabbak voltak az akkor valóságnak gondolt misztikus dolgokra, frappáns ötlet) a legmesszebbmenőkig hiteles.

A Gotham by Gaslight méltán gazdagítja a legkiemelkedőbb denevéremberes sztorik palettáját, köszönhetően a steampunkos stílusnak, a remek történetvezetésnek (szinte A gyilkos tréfával egyenértékű csoda, hogy Augustyn ennyi mindent kitudott belőle hozni ilyen kevés oldalon) és Mignola gótikus képeinek okán. Hatása a későbbi alternatív univerzumokban játszódó történetekre vitathatatlan (még egy folytatás is készült Master of the Future címmel), ezáltal pedig az egyik, ha nem a legjobb Elseworlds képregény is.